Találkozás egy „szertelen” szirénnel

– Alkoholista családregényt írtál. Ez mit takar pontosan?
– Számomra nagyon nehéz és fontos munka volt, négy évig írtam. Egy trilógia második része a Szirén, az első a Kicsi Lili volt. A harmadik köteten pedig most dolgozom. Mindnek a függés a fő összetartó ereje: a Kicsi Liliben a másik embertől, a mások véleményétől való függés, a Szirénben pedig az alkohol- és szerfüggőség áll a középpontban, egy háromgenerációs történetet tárva fel. A hőse egy lány életét követi nyomon 4 éves korától 32 éves koráig. Azt próbáltam bemutatni, hogy terhelt családból érkezve, függők között hogyan lesz alkoholista, és ebből hogyan próbál kikapaszkodni, illetve ennek az útnak a stációit.

– A Szirén cím mire utal?
– A hősnőm énekesnő. A szirének a mitológia szerint anyai ágon öröklik a tehetségüket, és a hangjukkal bűvölik el a férfiakat, viszont azzal, akit elcsábítottak, nem tudnak mit kezdeni, és meggyilkolják. Ez a kép köszön vissza a könyvben.

– Emléktöredékekből merítettél?
– Van benne sok önéletrajzi elem, de ez nem életrajz. Főleg a gyerekkori történetekben van csomó olyasmi, ami velem is megesett valamilyen formában, de nem teljesen megfeleltethető. A felnőttkori részek között szintén vannak a saját életemből motívumok. Inkább alapanyagként kezeltem a valóságot. Nyilván az érzéseket és a folyamatot magát, ahogyan kiteljesedik ez a betegség, az én életemből hoztam. De a statisztikák szerint mindenki érintett valamilyen szinten.

– Akkor tehát te is terhelt környezetben nőttél fel?
– A szüleim alkoholbetegek voltak, ez volt körülöttem egész életemben. Függő típusok voltak valamennyien a családomban, és elég durván tolták. A cigarettát is. A nagymama figurája, aki eléggé hangsúlyos a történetben, a saját nagymamám, aki szintén letette az italt. Majd a morfiumra kapott rá egy műtét után.

– Téged hogy ejtett az alkohol rabul?
– Legtöbben úgy kezdjük, hogy kamaszkorban visz a társaság. Mégsem lesz mindenki függő.

Ez volt a bosszú. És utána is, ha szerelmi bánatom volt, az első az volt, hogy berúgjak a barátnőimmel. Ezeket a válaszokat tanultam meg, és ezeket tudtam érvényesíteni.

– A függőségek hátterében legtöbbször hiányérzet áll…
– Nálam valószínű, hogy szeretetéhség. A szüleimtől nem kaptam túl sok szeretetet. Anyám tizenkilencéves volt, amikor szült engem. Úgymond bepottyantam, és csöppet sem voltak ettől boldogok. Nem arról van szó, hogy nem akartak gyereket, de nem akkor. Sajnáltam anyámat, mert mindig mondogatta, hogy ő miattunk nem tudott egyetemre menni.

A gyerekkori sérülések alá tudnak pakolni rendesen az embernek – ösztönszinten mozgatnak, hiába jártam ki a világ összes terápiáját, meg élek most szerető környezetben és vagyok sikeres.

Aztán van az a fajta hiány, hogy semmi nem elég és semmi nem elég jó. De a léc olyan magasan van, hogy élő ember nem tudná elérni. Csakhogy én ezeket magamtól várom el, mások felé nincs nagyon megfelelési kényszerem.

– Hová fajultak a dolgok?
– Egy idő után szorongásoldásként ittam, vagy ha nem tudtam aludni. Csakhogy reggel jöttek megint a szorongás- és pánikrohamok, melyeket tompítani kellett, és egyre több alkohol kellett ehhez. Mint ahogy ahhoz is, hogy az önértékelési problémáimat orvosolni tudjam. A kisebbségi érzéseim nagyon erősek voltak, hogy van egy csomó dolog, amiben nem vagyok jó. Persze most már tudom, hogy nem is lehet mindenben jónak lenni. Aztán ott voltak az örökös hasonlítgatások, meg a sok problémám a külsőmmel. Nagyon nehezen fogadtam el magamat, ezzel most is hadilábon állok egyébként. Szocális fóbiás is vagyok, nem szívesen megyek idegen környezetbe, például ha nekem valahol nincs szerepem, tehát nem vagyok háziasszony vagy meghívott, ha nem látom legitimizálva az én saját helyemet.

Nem bírok függőkkel létezni, menekülök előlük. Persze voltam szerelmes alkoholista fiúba, és egy ponton túl tudtam, nekem magamat kell mentenem. Még a legsúlyosabb periódusaimban sem álltam le velük, nem bírtam a szagot, a másnapos arcot, viselkedést. Magammal viszont nagyon toleráns voltam.

– Te milyen típusú részeg voltál?
– Balhés, beszólogatós, de voltam fesztelen jópofi is, attól függ. Fárasztó volt: a feljelentések, az állandó veszély, hogy csomó helyre már nem lehetett visszamenni. Nem is az a törős-zúzós voltam, inkább amolyan eszközhasználó támadó, például székkel mentem neki annak, aki beszólt. Olyankor az igazságérzetem sokkal inkább felerősödött, ami amúgy máig megmaradt: tegnap is Kolozsváron megsértett egy férfi, és leöntöttem fél üveg sörrel. Tehát van egy határ, amit józanon sem tűrök. Amit sajnálok, hogy elveszett egy csomó élményem.

– Az alkoholizmus lélektana mellett a természetrajzát is kiismerted?
– Kicsit más a női alkoholizmus, mint a férfi, mert a nők szívesebben titkolják, hiszen más megítélés alá esik egy részeges nő. A bulis csajokat elismerik meg imádják, de azért előbb-utóbb csak megszólják őket. A lenézéstől való félelem is közrejátszik. Ezért harminc fölött inkább zugivók lesznek, mint ahogy a nagymamám is. Rejtegetjük, bagatelizáljuk. Rajtam a munkahelyemen nem vették észre, és nagyon csodálkoztak a főnökeim, mikor olvasták a nyilatkozataimat. Mit gondoltak, az értekezletekről sétálni mentem ki a friss levegőre? És hát gyengébb a szervezetünk, nem bírjuk úgy a piát, főleg idősebb korban. Nem megy az, hogy reggel hétig inni, és utána dolgozni menni. Aki tud normálisan meg mértékkel, az oké. Én nem tudtam.

– Más szert is használtál?
– Gyógyszereket, mármint nyugtatókat, és elég sokat ittam rájuk. Aztán a terápia után, mikor az ivást abbahagytam, nagyon-nagyon szorongtam. Elmentem megint pszichiáterhez, és évekig szedtem antidepresszánst, szorongásoldót. Akkor meg ezekre kattantam rá. Nagyon nagy rabság volt az is, ugyanolyan, mint az alkohol. A cigaretta is, amit másfél éve tettem le. Nagyon nagy függőszerem volt, de már az sincs, és az hiányzik a legjobban, mai napig szeretem az illatát.

– Mikor jött el a fordulópont?
– Sokáig húzódott a leszokás, évekig próbálkoztam egyedül is, de pszichiáterekhez is jártam. Mindig visszaestem. Aztán 2009-ben meghalt az apám alkoholizmus szövődményei miatt, és ez nagyon sokkoló volt. Akkor mentem el segítséget kérni, célirányosan, addiktológushoz. Sokaknak ez kellene, csak szégyellik, vagy nincs rá pénzük. Gondolj bele, a legtöbben, akik alkoholproblémákkal küzdenek, elvesztik a munkájukat. Én is elvesztettem két munkámat, de még abból az egyből, a tévézésből, remekül éltem, így szerencsére ki tudtam fizetni. Azért is nehéz, mert a csoport nem biztos, hogy bejön, nem mindenki olyan típus, mint ahogy én sem. Egyéni terápiára jártam, és máig hálás vagyok a terapeutámnak.

Mindenki megérdemelne egy ilyen esélyt, hogy csak vele foglalkozzanak, és speciálisan, mert nem elég abbahagyni az italt, sok lelki vetülete van: meg kell tanulni józanon élni, nemet mondani.

Sok ismerősöm az elvonó után azért esett vissza, mert az ott kialakított szabályok kint, a hétköznapi életben nem működtek. Én már nagyon erős tudok lenni, ha meg látom, hogy reménytelen a környezet, akkor megjátszom, mintha innék…

– Vettél észre fizikai változást magadon, mióta tiszta vagy?
– Nem, de lehet azért, mert amúgy is idegenviszonyom van a testemmel, és azért nem érzékelem ezeket.

– A testképzavarok mikor kezdődtek?
– A gimnáziumban, és tudom is mihez kötni, írtam is egy novellát erről. Nagyon szerelmes voltam egy fiúba, aki elhagyott egy fehérneműmodellért, pedig utólag nézve a képeket, helyes voltam. Azzal a szöveggel szakított, hogy a kettőnk keveréke lenne az igazán jó, mert a másik lánnyal jobb megjelenni, csak hát nem olyan jó fej, mint én, de hát valamit valamiért. Tartotta volna meg magának a véleményét! Ezután anorexiás lettem, utána meg bulimiás. Ekkor kezdtem gyógyszerezni magam. Negyvenvalahány kilóra fogytam, és annyira leromlottam, hogy ájuldoztam. Mindig mindent nagyon túlzásba vittem. Szélsőséges vagyok sajnos mindenben, az érzelmekben is.

– Édesapád halála után két évvel édesanyádat is elveszítetted. Ezzel a regénnyel bocsátottál meg nekik?
– Amikor már úgy éreztem, hogy lezártam magamban az egészet, azután tudtam csak megírni a regényt. Tehát nem önterápiás célzattal. Egyszer csak összeállt bennem, hogy mit tudok ezzel üzenni szépirodalmi formában. Most már azt mondom, hogy ennyit tudtak nyújtani, meg volt nekik a maguk bajuk. Szerintem nem voltak egymással boldogok, de én ebbe nem láttam bele, mert elég hamar elmenekültem otthonról, nem bírtam nézni, ahogy két szép emberből két roncs lesz. Van egy húgom, akivel összekapaszkodtunk annak idején, és azóta is isteni a kapcsolatunk.

– Te tervezel családot?
– Nem, és nem szégyellem, bár annyi támadást kaptam emiatt, hogy nem nagyon hangoztatom.

– Most éppen min dolgozol?
– Most volt egy Bella Máté zeneszerzővel közös bemutatóm az Operettszínházban, a Macskadémon című musicalé. Egyébként a 24.hu-nak és a Magyar Narancsnak, meg női lapoknak dolgozok, ez napi szintű újságírást jelent. Egy lakásszínházban vezetek műsort meg felkérésekre talkshow-kat mindenfelé. Az egyetlen saját projektem most a következő regény, de még legalább két év kell, hogy befejezzem. A Fúj előadást is toljuk a Four Bones Quartettel. Én minden könyvem mellé készítek különféle projekteket is, e mellé készült egy videoklip, illetve két performansz két zenekarral, mert annyi anyag volt, hogy egy műsorba nem fért be minden. A Fúj hangulata kissé alkoholmámoros, a címe erre az undorra utal, és hát a fiúk meg fújják a harsonát.