Tejháború. Hogyan locsoljunk tejet a szövetkezetre?

Tudom, abszurd a helyzet, amit vázolok, de idetalál: mennyi esély van arra, hogy egy székelyföldi tejtermelő gazda a budapesti körúton beül a moziba és megnéz egy izlandi filmet, amelynek plakátján egy bosszús arcú, zilált hajú nő van egy út közepén, a háttérben tehenekkel?

Maradjunk annyiban, hogy nem sok, bár én rendíthetetlenül bízom abban, hogy a meggyőződéseim sok esetben valójában hamisak és az alföldi rónáról, a kies Hortobágyról, illetve Székelyföldről származó kondások és szarvasmarha-tenyésztők fiaikkal, társaikkal állnak sorba a jegypénztárnál egy ilyen filmre, esetleg odahaza a napi munka elvégzése után családi körben nézik a hasonló filmeket. Utópia, de egyszer hátha igaz lesz.

Minden viccet vagy képzelődést félretéve, a Tejháború (az izlandi címet egyébként a vidék szóra lehet lefordítani, de a magyar forgalmazó, ugye...) kőkemény és komoly film arról, hogy csak azt hisszük, hogy – pedig dehogy.

A hideg szigeten valahol egy házaspár teheneket tenyészt (a film egy borjú születésével kezdődik), a tejet a szövetkezet veszi meg tőlük – a szövetkezet pedig nagyon régi, mindent intéz és mindenféle joga megkérdőjelezhetetlen. Pedig tevődnek fel kérdések szépen, sorban: a szövetkezet szerint csak adott cégtől lehet trágyát vagy festéket venni, s csak nekik szabad eladni a tejet. Inga férjével, Reynir-rel a saját tehénfarmjukon dolgozik, azonban a férj váratlan, kamionbaleset miatti halála után minden a nyakába szakad – a gazdaság mellett egy idő után az is, hogy férje balesete nem volt véletlen. Inga a Facebookon, majd a sajtóban kel ki a mindent igazgató szövetkezet ellen – nem tudott nem eszembe jutni az Erin Brockovich – Zűrös természet, de Inga többedmagával vívott harca, majd az ügy végkifejlete teljesen más. Az egyik leglátványosabb jelenete a filmben az, amikor Inga a tejszállító autóval beáll a falu főterére, és a szövetkezet épületét telespriccolja tejjel. A közösség alapvetően zárkózott, magukba forduló emberekből áll, ám ezek a hallgatag emberek az igazságtalanságot megérezve – átvitt értelemben – kibújnak a vastag pulóverjeikből, és harcolni kezdenek magukért. Mi szoktunk így lenni...?  

A Tejháború látszólag vontatott, talán unalmasnak is tűnik azoknak, akik a filmekben ahhoz szoktak, hogy gyorsan történik minden, és a történet a végére szép, kerek egész lesz. Hosszú másodpercekig láthatunk ugyanis gondolkodó, majd egymás között tőmondatokban beszélő embereket. A vidéken egyébként tombol az erőszak, de csak a lelkekben, ahogy szinte mindenütt.   

Grímur Hákonarson rendező nagyon megmutatja az izlandi vidéket: a képek, a helyszínek pontosan olyanok, mint amilyeneket a dokumentumfilmeken látunk, illetve ismerőseink fényképein (halkan súgom, hogy egyre trendibb Izlandra járni túrázni, kirándulni, bár zseb kell hozzá...), a színészek által megformált vidéki emberek is pontosan olyanok, ahogy elképzeljük őket vastag bakancsaikkal, pulóverjeikkel és a szenvtelen arcaikkal. A férfiak a kocsmában Liverpool-zászló alatt nézik a meccset, a részegek ott is vadállatok, és egy kis seggnyalásért se kell a szomszédba menniük egyeseknek, nem beszélve a korrupcióról, a háttéralkukról, a valamit valamiértekről. Mondjuk ott a gazdagokon nem látszik, hogy gazdagok, a farmok, lakásbelsők, ruhák nem ezt mutatják. Látvány szempontjából is nagyon érdekes a Tejháború (ezt a figyelemfelkeltő címet...!), nem felturbózott, csilivili, tökéletes filmvilágba, hanem valós történetbe, tehénszaros istállókban, hétköznapi falusi boltban, kies, szeles doboldalakon vagyunk. Az élet ugyanis ott (is) zajlik.

Kelet-Európában, országunkban, vidékünkön is vannak szövetkezetek, tejtermelők – de nemcsak, hiszen említhetnénk juhtenyésztőket, farmereket, termékeket felvásárló cégeket, nagyáruházakat. Közöttük pedig olykor nézeteltérések, esetleges konfliktusok születnek, amelyekre vannak megoldások, kellenének vagy nincsenek. És van most egy film, amely egy ilyen helyzetet ábrázol. A film megnézése után ismerősi körünkben elbeszélgetnénk néhány mezőgazdasággal, árutermeléssel foglalkozó személlyel, nem valószínűsítem, de lehetségesnek tartom, hogy megdöbbentő hasonlóságokról mesélnének. Van egy jó román kifejezés erre: viața bate filmul.