Tizennyolc évvel később: szeptember 11. mai szemmel

A szeptember 11-ei terrortámadásoknak a 18. évfordulójára emlékezhettünk a napokban. Nem kerek, de elgondolkodtató: aki abban az évben született, idén már nagykorú. Számára nem emlék, nem trauma, hanem történelem, ami 2001-ben a New York-i ikertornyoknál, a Pentagonnál és a 93-as járattal történt. Hogyan élik meg ők, az akkor és azután napvilágot látottak, hogy a világ, amibe beleszülettek, ilyen lett, amilyen? (Veszélyes, pesszimista, konfúz?)

Ahogy történelmi perspektívába vesznek az akkor történtek, átveheti az oknyomozó-tényfeltáró-megemlékező opuszok helyét egy másfajta szemléletmód. Idén az HBO két új dokumentumfilmmel állt elő az évfordulóra, amelyek már ezen szemléletmód jegyében születtek. Az Ami szeptember 11-én történt (What happened on September 11) kissé – valószínűleg szándékosan – félrevezető címe azt sugallja, hogy ez az alkotás végre megmagyarázza a történteket, letisztázza a sok félreértelmezést és megsemmisíti az összeesküvés-elméleteket.

Mondanom sem kell, nem ezt kapjuk. A korabeli felvételekkel és hangulatképekkel feltuningolt drámai bevezető után egy iskolai kirándulás résztvevői érkeznek meg 2018-ban a terrortámadások helyszínére, Lower Manhattenbe, ahol egykor az ikertornyok álltak. Meglátogatják a Memorial Plazát, az emlékmúzeumot, ahol az események túlélőivel is találkoznak. A 7 és 12 év közötti gyerekek utána leülnek, és elmondják a kamerának mindazt, amit szeptember 11-ről gondolnak.

„Hét- vagy nyolcéves lehettem, amikor elkezdtem tanulni szeptember 11-ről – mondja például egy kisfiú – Előtte semmit sem tudtam, azt sem, hogy mik voltak az ikertornyok.” „Amikor a nővérem és a bátyám néha szeptember 11-ről beszéltek, fogalmam sem volt, miről van szó” – vallotta egy kislány. „Nem tudom, ki tette, de azt tudom, hogy egy csoport terrorista volt. Azt hiszem, volt egy vezetőjük is, akiről olvastam, de most nem jut eszembe a neve” – mondja egy másik kislány nagy szemekkel a kamerába nézve a fekete háttér előtt.

Komolytalan? Tiszteletlen? Cseppet sem.

„Vajon miért tettek ilyesmit? Miért akarnak ártani másoknak?” – teszi fel a kérdést reszkető hanggal egy harmadik leányzó. Vannak gyerekek, akik már nagyon felnőttesen, kifejezően nyilatkoznak, de ami ezt a filmet érdekessé teszi, az a 7-8 évesek rálátása. Az őszinte érdeklődés és megdöbbenés, ami látszik az arcokon, amikor a múzeum egy munkatársa, az események túlélője beszél arról a sorsfordító napról. Látni, ahogy mindenki fel akarja tenni a saját, nagyon is releváns kérdését.

Ha egy harmadikos gyerek az interneten ma rákeres a szeptember 11-ei eseményekre, horrortörténeteket, horrorisztikus képeket talál, amelyek nem feltétlenül tud feldolgozni, és nem megfelelőek számára, fogalmazta meg a film elkészítésének szükségességét Amy Schatz rendező-producer.

Később a gyerekeket az osztálytermükben látjuk viszont, ahol versek és különböző képzőművészeti alkotások segítségével próbálják kifejezni témába vágó gondolataikat. Tanáraik, szüleik segítségével dolgozzák fel a történteket, s mindazt, amit a terrortámadások a saját életükre nézve is jelentenek. Persze nem volna Amerika, ha nem a reményre, a megújulásra, a mindent átható jóra helyeznék a hangsúlyt. Itt tűnik fel a túlélő fa története: az összeomlott  ikertornyok alól harminc nap elteltével egy zöld hajtás bukkant ki, amelyről kiderült, hogy egy, a romok alatti fáról származik. A derék amerikaiak kiásták a fát, elvitték egy faiskolába, ahol megmentették, s a tizedik évfordulóra már egy hatalmas, életerős körtefát vittek vissza a Memorial Plazára. A Survival Tree, azaz a Túlélés Fája ma a rugalmasság, a túlélés és az újjászületés szimbóluma.

Kevésbé idealisztikus a felhangja a másik évfordulós HBO-s dokumentumfilmnek, amelynek címe A tornyok árnyékában: a Stuyvesant Gimnázium (In the Shadow of the Towers: Stuyvesant High on 9/11). Az egykori elit középiskola épülete pár saroknyira volt az ikertornyoktól, a diákok pedig éppen elkezdték a sulit: aznap és pár napja az új tanévet is. Ugyanaz az Amy Schatz szólaltatja meg őket a filmben, ami viszont már nem a gyerekeknek szól. Az akkori tinik, 14–18 évesek ma meglett harmincasok, karrierjük csúcsán. A terrortámadások épp olyankor történtek, amikor a legjobban rezonáltak a világra.

Talán ebben az életkorszakban a legfájdalmasabb elveszíteni az ideáljaidat, márpedig 2001-ben az egész világ elveszítette egyféleképpen ártatlanságát.

A helyzet pikantériáját csak fokozza, hogy a Stuyvesant, bár elit középiskola volt, mégis többnyire bevándorló családok gyerekeit oktatta, akik akár napi többórás ingázást is vállaltak, hogy oda járhassanak. A diákok közül pedig sok volt a muszlim, az iszlám vallású, akik már a támadásokat követő pár óra múlva, a lezárt Manhattenből gyalogszerrel hazafelé küszködve elszenvedték az első retorziókat: a szeptember 11. előtti és utáni világról is jó összehasonlító képet mutatnak a volt gimisek vallomásai.

Ez a film már nem az optimizmusról, az ujjászületésről szól, nem hint rózsaszín ködöt és nem magasztalja Amerikát. Sokkal többször hangzanak el benne a gyűlölet, a tudatlanság (ignorance) kifejezések. A szereplők világképe pesszimista: addig, amíg a gyűlöletet és tudatlanságot fenntartják, ahelyett, hogy felszámolnák, az emberek mindig félelemben fognak élni, félelemben azoktól, akik különböznek, állapítja meg egyikük.

– mutat rá egy másik. Amerikában vagyunk, szál így elvarratlan nem maradhat, feszültség sem feloldozás nélkül, ezért lehet a film utolsó gondolata ez: „Szeretném azt tanítani a gyerekeimnek, hogy a világnak nem lenne muszáj így kinéznie. Nem kellene ujjal mutogassunk emberekre csak azért, mert mások, és nem szabadna félnünk tőlük azért, mert különbözőek. Szeretném, ha gyerekeim megértenék, hogy ez a szemléletmód meg kéne változzon, és ők küzdhetnek ezért a változásért.”

Az irány megmutatva hát. Újabb tizennyolc év múlva visszatérhetünk a témára. Már ha lesz ki és kinek.