Vadas László: a bábszínház mindenkié

A gyerekek ma is szeretik a bábokat, a varázslatot. A báb hasonlít az ő világukra, a játékszerükre. Ám ahogyan nőnek, ugyanúgy meg tudnak kedvelni másfajta előadást is, minden korosztálynak megvan a maga előadása, a maga világa. A néző nevelése a bábszínházban kezdődik 4-5 éves kortól. Ha a gyermek pozitív élményeket kap az első alkalmakkor, akkor visszajár. Éppen ezért fontos a lépcsőzetessége e műfajnak. Rá kell vezetni, hogy ha majd elmegy a kőszínházba, ott is élményben részesül, ugyanakkor nem szabad elengedi a gyerek kezét az elemi után – vallja Vadas László színházi rendező.

A bábszínházról elmondta, míg más országokban a felnőttek is járnak bábelőadásra, nálunk meg van bélyegezve azzal, hogy kizárólag gyerekeknek szól.

Azt is kifejtette, hogy nem szereti azt a megközelítést, hogy a színház véresen komoly játék. „A gyerek is, amikor játszik, hiszi azt, hogy a krokodil ott van a fürdőkádban. A fantáziájában él. Megvannak a játékszabályok. A néző tudja, hogy mi játszunk. A színész tudja, hogy a néző azért ül ott, mert kíváncsi a játékra. Én hiszek a játékban, de nem a véresen komolyban.”

Arra a kérdésre, hogy előnyt vagy hátrányt jelent szabadúszó rendezőnek lenni, elmondta, sok esetben előny, mert egy alkalmazott nem mindig tehet azt, amit akar, amit szeretne. „Voltam az is, de jobban szeretem ezt a fajta szabadságot. Természetesen kockázatosabb, mert vagy van meghívásod, vagy nincs. De sokkal szebb ez a hol itt vagy, hol ott, jobban meg tudod érteni az emberek problémáit. Minden városnak megvan a jellegzetessége, a ritmikája. Érdekes számomra, hogy milyen a ritmus Krajován, Kolozsváron, Szatmárnémetiben vagy akár Bukarestben. Minél több emberrel találkozol, annál gazdagabb leszel.”

A Kolozsvári Puck Bábszínház magyar tagozata november 23-án Vadas László rendezésében mutatja be a Kishercegszemmel című darabot, a Saint-Exupéry A kis herceg című regényének adaptációját.

„Régi vágyam volt e mesével foglalkozni. Azt hiszem, onnan kell kiindulni, hogy mit jelent az igazi gyermeki kacagás. E köré építem az előadást. A gyerek csengő nevetését ösztönösen összehasonlítjuk a mi rekedtes kacagásunkkal, és eszünkbe jut: vajon hol van már számunkra a tiszta rácsodálkozás? Az előadás arról szeretne beszélni, hogy ha nem felejtjük el a bennünk rejlő gyereket, ha velünk él tovább, akkor a kis herceg mindenkiben ott van. A kis herceg mi vagyunk, bárhogy hívjanak bennünket… A titok az, hogy próbáljunk gyerekszemmel nézni a dolgokra.”

Az interjú teljes terjedelmében a Székelyhon és a Krónika napilapok mellékleteként megjelenő Erdélyi Napló november 21-ei számában olvasható.