1956, a választóvonal: erdélyi előzmények és következmények

Péter Beáta 2018. október 23., 18:00

Milyen lehetőségeik voltak, és miként viselkedtek az erdélyi magyarok 1956 előtt és után? Autonóm volt-e a Magyar Autonóm Tartomány? Meg lehet-e kerülni az ügynökkérdést? Volt-e Romániában forradalom 1956-ban? Egy biztos: az erdélyi magyarság történetében ’56 óriási cezúrát jelentett. Stefano Bottoni történésszel járjuk körbe a témát.

A kiindulópont az, hogy miképpen vett részt a romániai magyarság a korai romániai szocialista rendszerben 1944 után, mert ez az alapfeltétel változik meg majdnem teljesen 1956 után – mutatott rá Stefano Bottoni, az MTA BTK Történettudományi Intézetének tudományos főmunkatársa, amikor a Szacsvay Akadémia keretében 1956 hatása és következményei címmel tartott előadássorozatot több erdélyi városban.

Augusztus 23-ai ünnepség 1952 Bukarestjében, amelyen Nagy Imre későbbi magyar miniszterelnök is részt vett (balról az első) Fotó: Fototeca online a comunismului românesc

1944 őszén már teljesen egyértelmű volt, hogy a szovjet hadsereg bevonulása egy tartós helyzetet fog jelenteni. Az a fajta illúzió, amely nagyon sokakban élt az utolsó magyar négy év alatt is, hogy esetleg ki lehet csikarni egy olyan helyzetet, amelyben Erdély Magyarországhoz fog tartozni, nagyon gyorsan szertefoszlott. Még novemberben bevezették a szovjet katonai közigazgatást, amely az erdélyi magyar kommunistáknak óriási lehetőséget és esélyt adott, mivel a hatalom helyi szinten, Észak-Erdély nagy részében az ő kezükben volt. Ezeket a pozíciókat ’45 után sem engedték el, ezt a románok természetesen sérelmezték.

A cikk illusztrálására korbeli felvételeket válogattunk a Fortepanról, a Román Kommunizmus Online Fotótékájából, illetve az Erdélyi Fotográfiai Múzeumért Egyesület archívumából, ahonnan nyilvánosságot ezidáig még sosem látott felvételek érkeztek. A külön képaláírással nem jelzett felvételek a gyergyótekerőpataki iskolában készültek 1964-ben.

De hogyan volt lehetséges, hogy Észak-Erdély, Székelyföld, az erdélyi magyarság viszonylag gyorsan beépült ebbe a rendszerbe, és elfogadta azt? A királyi Románia nem hozott sem gazdasági fellendülést, a beruházási, fejlesztési ráta szinte nulla volt. A magyarok nem tanultak meg románul, se írni, se olvasni, sokan úgy kerültek ki az iskolákból, hogy fogalmuk sem volt, hogy mit mondtak ott nekik. Tehát az egész nagyromán-projekt csúfosan megbukott 1940-ben, és elképzelhetetlen lett volna, hogy az erdélyi magyarság egy ehhez hasonló berendezkedést fogadjon el 1945 kezdetén.

„Itt jön Grozáéknak, az újonnan berendezkedő politikai hatalomnak a zsenialitása, hogy elhiteti az erdélyi magyarokkal, hogy egészen más világ jön. Hogy ez a Románia már nem ugyanaz lesz, mint volt, és a magyarokat végre partnerként fogják kezelni.

Tehát megilleti őket a jog, megkapják az iskolákat, a kultúrát, és egy olyan rendszer jön létre, amit úgy lehet nevezni, hogy szelektív integráció. Ez azt jelenti, hogy politikailag azonnal integrálódni kell” – mutatott rá Bottoni.

Fotó: az Erdélyi Fotográfiai Múzeumért Egyesület archívuma

Az előadó a Magyar Népi Szövetséget (MNSZ) hozta fel példának, amely 1947-ben már sikeresen át volt állítva egy olyan baloldali irányvonalra, amely a Román Kommunista Pártot követi. De a politikai integráció nem azt jelentette, hogy fel kellett adni a nemzeti önazonosságot. A Magyar Népi Szövetségnek ilyen szempontból legalább két arca volt. Az egyik az, amit úgy nevezünk, hogy „transzmissziós szíj”. Tehát a bukaresti kormány, a kommunista párt utasításait az MNSZ-en keresztül végre kellett hajtani. De ugyanakkor az MNSZ szervezte a magyar népet, a közösséget, kultúrát, népi kollégiumot.

Fotó: az Erdélyi Fotográfiai Múzeumért Egyesület archívuma

Az 1948-ban létrejött Securitate első generációjában rengeteg magyar, illetve zsidó magyar volt. A projekt pedig azért volt sikeres, mert magyarul zajlott. Viszont ebben az új helyzetben tekinthetünk-e arra a százötvenezer magyarra, akik beálltak a Román Kommunista Pártba, mint renegátokra? Nem – válaszolta meg saját kérdését a történész. Hiszen nem változtattak nevet, önazonosságot, sőt, a legtöbben azt hirdették, hogy ez a megmaradás kulcsa. Csak úgy lehet megmaradni magyarként Erdélyben, ha élen járnak a változásban.

Fotó: az Erdélyi Fotográfiai Múzeumért Egyesület archívuma

„A Román Kommunista Párt, Groza beviszi az erdélyi magyarokat a román hatalomgyakorlásba, és a hatalom részeseivé teszi őket. És ez az egész konstrukció az ötvenes évek közepéig úgy-ahogy áll, és kiállja a próbát. A próbát az osztályharc jelenti. A helyi kommunista kell elindítsa a faluban az osztályharcot. Összeszedi a családokat, meghúz egy határt, s megmondja, te most kulák, te középparaszt stb. Teljesen brutálisan, mesterségesen megosztja ezeket a helyi társadalmakat, családokat, embereket. És végigcsinálja” – mutatott rá a történész.

A sokat emlegetett Magyar Autonóm Tartomány

Az 1952-ben létrehozott, nyolc évig tartó Magyar Autonóm Tartomány (MAT) esetében a mai értelemben vett politikai, közigazgatási autonómia nem jött szóba, a szovjet modellt vették át, a szovjet nemzetiségpolitikát. A szovjet példa azt mutatta, hogy ott, ahol egy adott népesség többségben van, meg kell alakítani egy nemzetiségi területet. Mint egy matrjoska, úgy épült fel az állam. Kelet-Európában nem volt ennek példája, ez az első és egyetlen, hogy a szovjet mátrixot ilyen pontosan lemásolták. Bukarestben nem igazán értették ennek a lényegét, nem is örültek neki, az ötlet Moszkvából érkezett.

Az első moszkvai tervben olyan magyar autonóm tartomány is szerepelt, amelynek a székhelye Kolozsvár volt, és fél Erdély hozzá tartozott volna.

A második terv, amely megvalósult, egy olyan kisebb tartományé, ami gyakorlatilag leképezte a székely székek által körvonalazott régi Székelyföldet, megtoldva egy kis felső Maros-mentével. Nagy József kutatásai alapján kiderül, hogy az egyik legnehezebb feladat volt megmagyarázni a helyieknek, hogy mit is jelent egy olyan autonómia, ami nem autonóm. Fontos viszont, hogy hivatalosan kétnyelvű volt.

Kolozsvár 1956-ban Fotó: Fortepan/Lencse Zoltán

Stefano Bottoni szerint a MAT-ról azért kell beszélni, mert egy nagyon sikeres integrációs rendszer volt. Ezen keresztül be lehetett vonni a rendszerbe azt a vidéket, ahol ugyan nem volt fegyveres ellenállás, miközben Románia más vidékein előfordult. De ugyanakkor például Márton Áron püspökön keresztül létezett egy kőkemény passzív katolikus ellenállás is, amit nehéz volt megtörni.

A MAT egy stabilizációs eszköz is volt, amivel azt mondták az erdélyi magyaroknak, hogy

nincs autonómia, nincs önigazgatás, szóba se jöhet ebben a rendszerben, de megkapnak egy olyan „játszóteret”, ahol bizonyos magyar dolgokat lehet csinálni.

Például tovább lehetett vinni, sőt el lehetett mélyíteni a szocialista magyar kulturális projekteket. Színházat, színjátszó csoportokat hoztak létre, kultúrházakat építettek. Minden falunak volt néptánccsoportja, és ezeket adták át generációkon keresztül.

Ritka, színes felvétel Kolozsvárról, 1958-ból Fotó: Fortepan/Császy Alice

A rendszernek volt egy paradox hatása, hogy miközben a legdurvább sztálini szovjet ideológiát hozott magával, aközben töménytelen mennyiségű magyar népi vagy álnépi kultúrát is ápolt, és lehetővé tette, hogy ezt a tömegek fogyasszák.  „Kulturális értelemben azt a kifejezést találtam ki, hogy »üvegház«, ahol bármit lehet.

A MAT a helyi magyar kultúrának egy valamilyen továbbélését segítette egy olyan zord időszakban, amelyben nem lett volna teljesen magától értetődő.

Ezért fontos ez a burok, amelyhez a román hatalom – és itt jön be lassan ’56 hatása – 1956-ig nem mert hozzányúlni. Egyrészt azért, mert a helyi magyarok Bukarest értékelésében viszonylag jól muzsikáltak, tehát nem adtak okot arra, hogy azt mondják róluk, hogy mindenféle nacionalista, irredenta tevékenységet végeznek. Érdekes módon még a hivatalos iratokban is látszik, hogy 1955-56-ban a rendszer is lazulni kezdett, közben meghalt Sztálin, belső viták indultak el, hogy merre tovább. A helyi magyar vezetők próbálták a Magyar Autonóm Tartomány magyar jellegét jobban hangsúlyozni. Az egyik legjobb példa erre a haladó hagyományoknak az ápolása. Ez egy olyan címke, amit mindenre rá tudtak húzni. Olyan, mint ma a nemzeti. Egyfajta öntudatra-ébredés történt.”

Megváltozott pozíciók

Az előadó elmondta, az 1956-os szellemiség érzése Erdélyben is megjelent. A magyar értelmiség egy része is felfigyelt erre. ’56 óriási cezúra, mert utólag kiderült, milyen súlyos következményei voltak. Az egyik legfontosabb az a tény, hogy a MAT-ban majdnem minden magyarul zajlott, még a legfőbb szinten is. A hatvanas években döbbentek rá, hogy nem tudják magukat kifejezni románul, nem tudnak vitázni, kérdezni. Mindenkinek megvolt a maga embere Bukarestben, akivel magyarul tudta intézni az ügyeket. Ez a hetvenes, nyolcvanas években már elképzelhetetlen volt.

Május 1-jei felvonulás résztvevői a hatvanas években Marosvásárhelyen Fotó: az Erdélyi Fotográfiai Múzeumért Egyesület archívuma

A negyvenes-ötvenes években, ha egy gyűlésre bukaresti vendégek érkeztek, akkor valaki fordított nekik.

„El tudom képzelni, hogy idegesítette őket az, hogy elutaznak pár száz kilométert, és teljesen más világba csöppennek, ahol mindenféle furcsa emberek idegenül beszélnek, idegenül viselkednek, és pontosan éreztetik velük, hogy ez egy más világ.

Ez egy kis magyar világ, ahol ők meghívottként részt vehetnek. Rettenetesen fontos ez, és minden intézménytörténetben – iskola, gyár – megvan az a pillanat, amikor valaki azt mondja, hogy mostantól románul zajlik minden. Nagypolitikai szinten a MAT-ba jött egy új tartományfőnök, Iosif Banc – valószínű Bánk József lehetett valamikor – , aki tökéletesen tudott magyarul, de nem szólalt meg. Miközben egy korábbi generáció ebből nem csinált problémát. A nyelvpolitikai váltás mögött volt egy kőkemény politikai és nemzetpolitikai ok is: meg kellett mutatni, kik vannak többen, és ki van otthon, ki fog uralkodni, ki van fölül és ki van lent. Megváltoztak a pozíciók.”

Romániában nem volt forradalom

1948-ban teljesen lezárták a határokat, ’55-ben pár ezer embert kiengedtek mindkét irányba, aztán 1956-ban a két kormány megegyezett abban, hogy útlevéllel át lehet lépni a határt, aminek nyomán rengetegen át is lépték, hisz hosszú éveken keresztül semmit nem tudtak a családtagjaikról, rokonaikról. A magyar Sztálin-típusú diktatúra már jóval hamarabb bomlófélben volt, mint ahogy kirobbant a forradalom. Ezt a hangulatot kapták el azok, akik átlépték a határt, és ezt a hangulatot vitték haza. De Romániában nem robbant ki a forradalom.

„A román hatalom egészen más, mint a magyar. Ellenőrzi az országot, és sokkal brutálisabb, mint a magyar.

Recsket nem lehet összehasonlítani egy szamosújvári börtönnel vagy a Duna-deltával. A román börtönvilághoz, a román állam fizikai erőszakához nincs fogható. Ne felejtsük el, a hetvenes-nyolcvanas években hivatalosan nem voltak politikai foglyok, de átlagosan évente százezer ember volt börtönben, ami egy húszmilliós lakosságnál nem kevés. És ezeket az embereket állandóan verték, ebben a világban a verés, a fizikai brutalitás az a mindennapok része volt. És ez nem szűnt meg 1989-ben sem” – hangsúlyozta Bottoni.

Május 1-jei felvonulás és nagygyűlés a hatvanas években Székelyudvarhelyen Fotó: Balázs Ferenc

Érthető tehát, hogy ez a megfélemlített és nagyon megrostált társadalom ’56-ban miért nem lázadt fel. Ugyanakkor nem is volt meg az a szellemi, politikai előkészítő munka, ami Magyarországon vagy Lengyelországban.

Október 30-án Temesváron diákok elhatározták ugyan, hogy a magyar mintára, pontokban szedett követelésekkel – attól kezdve, hogy rossz a menzán az étel, egész addig, hogy mit keresnek itt a szovjet csapatok – kivonulnak az utcára, de ott már a katonaság várta őket. Teljesen szakszerűen leszerelték az utcára vonulókat, nem lőttek senkire, kétezer embert teherautókra tettek, kivitték egy üresen álló szovjet laktanyára, két hétre lecsukták, majd a legtöbbjüket kiengedték. Harminc embert fogtak perbe utólag. Bukarestben volt még egy kísérlet, de ott nem is a katonaság, hanem a fiatal kommunista csapatok kezdték verni a diákokat.

Forradalom nem, de következménye volt

1957 és 1961 között Romániában – noha nem volt forradalom – körülbelül ugyanannyi embert tartóztattak le politikai okból kifolyólag, mint Magyarországon. Bottoni szerint az ’56-os pereknek az egyik tanulsága, ha beleolvasunk az iratokba, az, hogy nagyon nehéz megkülönböztetni a valóban megtörtént eseményeket és a konstrukciót. „Rettenetesen erős az, hogy a hatalom mit ad XY szájába, és mit talál ki. És ez nem csak erdélyi magyar viszonylatban.”

A megtorlás 1957 január 1. és 1959 július 31. között tetőzött, körülbelül tízezer politikai per zajlott le.

Sok olyan eset is volt, amely ugyan nem volt politikai, de nagyon is arra mutatott. Ilyen volt például a Sántha Antal, Márton Áron püspök bizalmi emberének a pere, akit kislányok molesztálásával vádoltak meg, és jó marketingfogással nyilvános ügyet csináltak belőle.

Kolozsvár 1956-ban Fotó: Fortepan/Lencse Zoltán

1958 elején a sajtóban megjelentek a törvényszéki hírek, ez korábban nem volt szokás. „Az állam rájön és megelégeli, hogy mindenki lop a közös vagyonból. 1958-ban sokkal súlyosabb büntetőtételeket vezetnek be, mint amilyenek korábban voltak. ’58-ban több ilyen per zajlik. Például az üzem elé összehívják a dolgozókat és mindenki előtt lehordják az illetőt. Beszéltetik a munkatársakat, akik el kell mondják, hogy mennyire aljas az az ember, tehát nyilvános megszégyenítés történik. Csak Székelyföldön 2500 embert börtönöznek be a közös vagyon megkárosítása miatt.

Amikor belegondolunk ebbe az ’56-os történetbe, hogy hány embert érintett, kiderül, hogy több ezret, és több tízezret közvetve.

Százával, ezrével tűnnek el emberek, akik aztán a hatvanas évek közepén kezdenek visszaszállingózni a börtönből, ha sikerül.”

Kisebbségpolitikai koncepcióváltás

A történész hangsúlyozta, ’56-ig az erdélyi magyarság kérdése nem kiemelt állambiztonsági kérdés, nincs kimondva, hogy a magyarok nagy része nem lojális, sőt, inkább az ellenkezője érvényes. ’56 után ez megváltozott. Ceaușescuék ’58-ban fogalmazták meg: itt sokkal nagyobb fegyelem kell! Teljesen megfordult a magyar kérdések megítélése, és a kisebbségek státusa megváltozott. Megjelent mint ideológiai tétel, hogy a kisebbség nemzetbiztonsági kockázati tényező. Tudatos folyamat indult el, amelynek az volt a célja, hogy megteremtsenek egy olyan országot, ahol a domináns népcsoport végre otthon érezheti magát, ahol van a román nép és van az egyéb.

1956 legfőbb következménye az, hogy fokozatosan leépültek, majd megszűntek az autonóm élettereknek a lehetőségei.

Ugyanakkor ’56-nak közvetett módon volt hatása a korábban elindított folyamatokra is, az erőltetett urbanizációra, a román többség mesterséges kialakítására az észak-erdélyi városokban. Ez lett a hatvanas, hetvenes években az egyik legnagyobb prioritás.

Fotó: az Erdélyi Fotográfiai Múzeumért Egyesület archívuma

„1956 előtt viszonylag tiszta volt a társadalom számra, hogy kik a kommunisták és kik nem. Voltak a párttagok és a nem párttagok. Volt, aki járt gyűlésbe, volt, aki nem, volt, aki templomba, volt, aki nem. Az ötvenes évek végén a határok kezdtek összemosódni. S megjelent a nyilvánosságban, az értelmiségben, az ismert emberek között rengeteg olyan személy, akinek a múltja sok szempontból nem volt tiszta, vagy takargatnivalója volt, de a hetvenes évekig azért kellett triplán teljesítenie mindenféle szempontból, mert ő például horthysta képviselő volt. És ez a stigma kísérni fogja haláláig.

Ez azért fontos, mert az ügynökkérdést nem tudjuk megkerülni. Senki nem szeretne erről beszélni, mert rettenetesen fájó, és mert ez volt az egyetlen követelmény.

Nagyon sokféleképpen érinti az erdélyi társadalmat 1956, és ahhoz, hogy megértsük, próbáljuk megismerni, megérteni, nagyon empatikusnak kell lenni” – zárta előadását Stefano Bottoni.

Május 1-jei felvonulás és nagygyűlés a hatvanas években Székelyudvarhelyen Fotó: Balázs Ferenc
Május 1-jei felvonulás és nagygyűlés a hatvanas években Székelyudvarhelyen Fotó: Balázs Ferenc
Fotó: az Erdélyi Fotográfiai Múzeumért Egyesület archívuma
Fotó: az Erdélyi Fotográfiai Múzeumért Egyesület archívuma
Fotó: az Erdélyi Fotográfiai Múzeumért Egyesület archívuma
Fotó: az Erdélyi Fotográfiai Múzeumért Egyesület archívuma
Fotó: az Erdélyi Fotográfiai Múzeumért Egyesület archívuma
Kolozsvár 1956-ban Fotó: Fortepan/Lencse Zoltán
Ritka, színes felvétel Kolozsvárról, 1958-ból Fotó: Fortepan/Császy Alice
0 HOZZÁSZÓLÁS
Hallgassa online rádióinkat