A boldogság lángossal jár: Szücs József története

Szücs József és Póra Mónika néhány hónapja nyitották meg a családi vállalkozásukat Csíkszeredában, s noha a koronavírus-járvány valamelyest az ő számításaikat is áthúzta, nem panaszkodnak. A család együtt van, dolgoznak, József hangsúlyozza, úgy érzi, megtalálta, amit mindig is keresett. Amiután elkészültek a lángosok, leülünk, hogy elmesélje az élete történetét, és azt, hogy hogyan kötötték össze az életüket Mónikával. Közben kölcsönösen élcelődnek egymással, ahogyan az olyan emberek, akik bíznak a másikban, és szeretik egymást. 

Szücs József 1972-ben született Budapesten, gyermekkorát itt és Gyálon töltötte.

Körülbelül egy évbe telt, mire apukám megtalált, ő aztán magához vett. Neki akkor már volt egy másik házassága, ott gyerek nem volt, és akkor elkezdődött a kalandos gyerekkorunk. Eléggé bonyolult volt az életünk, annak idején nem voltam egy jó gyerek, hányattatott gyerekkorom volt, hol itt voltam, hol ott voltam, de próbáltam mindig helyt állni az életben, másképpen nem is ment volna. Az általános iskolát Gyálon végeztem, utána bekerültem a Gundel Károly vendéglátóipari iskolába 1987-től ’90-ig, ott elvégeztem a felszolgáló szakot. Több helyen is dolgoztam közben a vendéglátásban, utána elfordultam tőle, elmentem inkább katonának, mert ’91-ben elvittek katonának, és az megtetszett nekem.”

Tizenkét évig volt hivatásos katona, elvégezte a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetemet, majd később a Nemzeti Közszolgálati Egyetemet. A katonaságnál mint szakács, a Bolyai János Katonai Műszaki Főiskolán több mint 3500 főre főzött. „Az egy komoly dolog volt az életemben. Évről évre mentem egyre feljebb a létrán, évente, kétévente volt egy-egy előléptetés, csillag, ahogy ennek rendje volt. Külszolgálatra is volt ideiglenes felkészítésem, mehettem volna Pristinába, de az valamiért kimaradt az életemből. Közben egy hónapig házas voltam, született egy fiam, aki most már felnőtt, unokám is van, elmúlt egyéves” – mondja mosolyogva, büszkén.

Mint meséli, 2005-ben az öccsével indítottak egy cukrászipari termeléssel kapcsolatos céget, több mint húsz alkalmazottjuk volt, köztük erdélyiek is. Mónika, aki gyimesi születésű, szintén jelentkezett, és szerelem volt első látásra. József 2006-ban járt először Székelyföldön, ez a látogatás mindkettejük számára emlékezetes maradt.

„Mónika ott dolgozott nálunk, és akkor még az a pecsételős rendszer volt, hogy háromhónaponként haza kellett jönnie pecsételtetni. Mondtam neki, hogy szeretném, ha összeköltöznénk, mert beleszerettem. Ő mondta, hogy most hazajön pecsételtetni, de vissza fog jönni hozzám. Ez 2006 december elején volt, hazajött, és én

Hazavitt az anyjáékhoz Gyimesbe, nagy meglepetés volt. Mondták, hogy mákos laska van vacsorára. Én pedig csak néztem, hogy itt mákos gombát esznek, de hát nem tudok mit csinálni, megeszem, ne nézzenek engem valami hülye pesti gyereknek. Aztán kihozták a tésztát, épp egy pénteki nap volt, ezért nem ettek húst. Másnap disznót vágtak, kértek, hogy hozzam ki a fiókból a pungát, láttam, hogy tele van zacskóval, szatyorral a fiók, de punga nincs. Ilyen dolgok voltak” – kacagja.

Aztán évente „hazajártak” kétszer, háromszor, karácsonykor, húsvétkor, pünkösdkor meglátogatni a családot, ismerősöket. Visszaemlékszik, látta, hogy Mónika családjában mekkora összetartás és szeretet van, azt, hogy milyen más itt. Ő addig sosem volt olyan helyzetben, hogy karácsonykor húszan üljenek egy asztalnál.

2009 augusztusában megszületett Vivien lányuk, rá néhány hónapra József édesapja súlyos beteg lett és meghalt. Ezután döntöttek úgy, hogy költöznek, egyik napról a másikra eladták a budapesti lakást, ami ingóságuk volt, bepakolták az autóba és elindultak.

„2010. április 26-án megérkeztünk ide. Három hónapig kőművesként dolgoztam, majd különböző vendéglőkben kaptam munkát. Egyik ismerősöm a katonaságon keresztül megkeresett, hogy elfogadták a honosítással kapcsolatos törvényt, tudták, hogy nekem van katonai főiskolai végzettségem, letettem a szükséges vizsgákat, és 2011 januárjában már a csíkszeredai főkonzulátuson dolgoztam mint konzuli ügyintéző.”

A megbízatása 4+1 évre szólt, de mivel meg voltak elégedve a munkájával, és mint mondja,a világon ő vette át a legtöbb honosítási kérelmet – mintegy 58 ezer személynek vette át az állampolgársági kérelmét – ismét megkapta a megbízatást.

„Tavaly június 30-án megszűnt az ottani pályafutásom. Magyarországon kaptam volna jó állást, mehettünk volna, de leültünk a lányokkal megbeszélni, és úgy döntöttünk, maradunk. Bíborka, a kisebbik lányunk már itt született, nem akartunk menni, nem volt tervünkben. Én megtaláltam itt a helyemet, beilleszkedtünk, járunk minden héten Viviennel templomba a zsögödi plébániára, az esküvőnk itt volt 2009. január 3-án Gyimesfelsőlokon, −29 C fokban. Én valahogy éreztem mindig, hogy nekem ide kell jönni” – bólogat.

Már régóta tervezte, hogy miután véget ér a megbízatása, visszatér a vendéglátóiparba. Felvetette a feleségének, hogy nyissanak egy olyan helyet, ahol lángost fognak árulni, s noha eleinte Mónika kétkedve fogadta az ötletet, belevágtak. „Nagy álmom volt, hogy olyan valamibe vágjunk bele, ahol saját magunk vagyunk az urak, nincs kényszer, azt csinálom, amihez értek és szívből szeretem. Mert a vendéglátóipari végzettségem ezt diktálja – korábban elvégeztem az ötéves vendéglátóipari főiskolát is a Gundel Károlyban –, nekem ez az életem.”

Szücs József a Székelyföldön szerzett élményeivel kapcsolatban elmondta, itt átértékelte az ételek minőségét és mennyiségét. „Itt jobb ízzel tudok enni. Szívesen eszek egy jó puliszkát, szalonnát. Átálltam erre az életre, ami itt van. Templomba is rendszeresen és ilyen hittel nyolc éve járok. Azelőtt húsvétkor, karácsonykor elmentünk, de ennyi volt a templombajárás vagy a hit, vagy az, hogy az emberekkel összeülünk, nekem ez nem volt.”

A közkedvelt lángosa receptjét négy hónap alatt állította össze. Az édesapja nagy becsben őrzött régi receptes füzetében talált egy szlovák receptet (a Szücsök ugyanis Szlovákiából származnak), azt gondolta, dolgozta át. Azt tudta, hogy mivel itt a húst nagyra becsülik, mindenképp kell húsos tölteléket is kínáljon az édesek mellé. Rengeteg ötlete van még, amelyeket szeretne kivitelezni, s noha mintegy negyven százalékkal esett vissza a forgalom az utóbbi hónapokban, derűlátó, tele van tervekkel.

Nekünk annyiból kevesebb a kiadásunk, hogy nincs alkalmazottunk, nem is szeretnénk. Családi vállalkozás ez, a feleségem az igazgatónő, mint otthon és máshol is egy normális családban – állítólag” – teszi hozzá nevetve.

Szücs József büszke arra, amit elért mostanáig, mert tudja, hogy saját magának köszönheti, és azt is, hogy a jelenlegi helyzetétől van „lejjebb” és „feljebb” is. Nekik is akadnak problémáik, voltak nehéz helyzetekben, amikor egyik napról a másikra éltek, épp ezért meg van elégedve azzal, ami épp van.

„Én nagyon boldog ember vagyok. Szokták mondani, hogy meg vagyok őrülve, hogy Budapestről ide költöztem, de mindig állítom, hogy ez nekem lelki békét jelent.

Mióta itt vagyunk Székelyföldön, sokkal nyugodtabb vagyok, és jobban érzem magam a bőrömben. Látom a lányokon is, hogy boldogok, és ez nagy dolog. Meg vagyok elégedve a sorsommal, azzal, amink van, tudom, hogy honnan indultam el, és hová jutottam. Az embernek van fent is, lent is. Meg tudom becsülni, ha van pénzem, és ha van, annak örülök, ha nincs, akkor tudom, hogy úgy kell csináljam, hogy legyen, de nem keseredek el. Tudom, hogy másoknak az enyémeknél nagyobb gondjaik vannak. Mindig így fogtam fel, ezt vallom, apukám nekem így mondta annak idején. Megtaláltam, amit kerestem, otthon vagyok, és jól érzem magam” – zárta a beszélgetést, majd visszatért a konyhába, mert új rendelés futott be.