A cipő megmutatja, ki milyen ember

Csíkszeredának a legnagyobb múltra visszatekintő szakmai társulata a csizmadiák és a vargák céhe volt, amely a 17. század közepén kapott kiváltságlevelet II. Rákóczi Györgytől. 1893-ban 38 csizmadia, 23 tímár és 17 cipész szerepelt az ipartestület nyilvántartásában – jut eszembe a Csíki Székely Múzeum várostörténeti kiállításának hatodik terme, amelynek egyik részében a cipészszakma gyakorlásának történetét lehet elolvasni, illetve kisfilm mutatja be a hagyományos cipőkészítő eljárást. Ma Csíkszeredában öt cipészműhelyt találunk. Kettőt egy testvérpár működtet, külön-külön, egyikük sem ma kezdte a mesterséget.

„1968-ban végeztem el a nyolcadik osztályt Taplocán, aztán édesanyám beadott a szövetkezetbe suszterinasnak. Majd két évet voltam Brăilán, ott végeztem el az iskolát, hazatérve pedig a szövetkezetnél dolgoztam sok éven keresztül, egészen 1992-ig. Aztán hívtak a somlyói Szent Anna iskolába, hogy tanítsam a gyerekeket, ott voltam 14 évet, de közben Taplocán volt a műhelyem, oda jöttek sokszor a diákok is, sokakat tanítottam erre a mesterségre” – vázolja fel szakmai életútját röviden Gráncsa Miklós.

Időközben jönnek-mennek a kliensek, ki a megjavított cipőért jött, más éppen az elszakadt szandálját vagy táskáját hozza javítani. A cipésznek mindenkihez van egy jó szava, viccelődik, kacag. Közben a fia a háttérben egy cipőt talpal, ő is itt dolgozik az édesapja mellett, sőt, az édesanyja is itt szokott tevékenykedni.

„Az ember elfárad annyit dolgozni. Állandóan jönnek-mennek, de aki jön, szívesen látjuk, mert munkát hoz. Alig tudtam felállni, annyi munka volt, amíg egyedül voltam. Pláne ősszel és télen. Az asszony is itt van, ő a szabóknál varrt annak idején, most nyugdíjas. Öcsém két évvel kisebb, ő a szabókhoz ment inasnak, aztán elcsalták suszternek. Nagyapám és a testvére – egyik János, a másik Miklós volt – kovácsok voltak, mind a kettőnek műhelye volt, mint nekem és öcsémnek. Emlékszem, a csicsói műhelyben nagy fúvó volt hátul, és volt iskola is az udvaron. Ők is szerették a szakmájukat, mi is szeretjük. Ez a legfontosabb, szeretni azt, amit csinálsz. A cipészet nem nehéz szakma, de a cipészeket nem kell lenézni. Nem vagyunk már sokan – pedig én is sok inast tanítottam – , de a várost legalább ellátjuk. Mindjárt nem lesz egy sem, pedig igény van rá.”

Gráncsa Miklós feleleveníti, voltak olyan időszakok, amikor annyi javítanivalója volt, hogy azt sem tudta, hová rakja a sok cipőt. Változnak a szokások, de azért ma is sokan megfordulnak a műhelyben.

Amikor bevisznek egy cipőt, rögtön látja annak a „betegségeit”, hogy mit kell megjavítani rajta, de megkérdezi a cipő gazdáját is, hogy miért vitte be. Olyan is előfordult, hogy megmondta, nem éri meg megcsináltatni.

Nem csak megjavítva, hanem megpucolva, „kisuvickolva” adják vissza a tulajdonosának, hogy érezze, a cipőt megbecsülik, és mert úgy vélik, ez hozzátartozik a szolgáltatáshoz.

A 66 éves cipész nem csak javítja a cipőket, hanem újakat is készít, fent a polcon sorakoznak az általa készített székelycsizmák, mert a székelyruhához az talál, bakancsot nem lehet felvenni a székelyharisnyához – hangsúlyozza. „Még 47-es csizmát is csináltam valakinek, nem vállalta más a városban. A lábat meg kell mérni, kiszabni a csizmát, fordítva kell összevarrni, kifordítani, sámfára húzni, kaptára, majd csirízzel ragasztani, hogy kemény legyen.”

És hogy miért suszterünnep a hétfő, azt is elmeséli: „Régen Szépvízen, de máshol is sok suszter volt, mentek mindig a vásárba. Árultak, és a végén bementek a bodegába. Aztán hétfőn örökké betegek voltak, ezért suszterünnep a hétfő” – kacagja, majd a műhelyben levő szerszámokat, munkaeszközöket mutatja: cvikkoló, falcfogó, kések, rámázó ár, szegő ár, varrógép sáshegyű tűvel. „Fakapta, sámfa, farcang, ráspoly, szerszámunk annyi van, hogy rengeteg. Én is vettem, például ezt a suszterasztalt, itt még hárman elférnének” – ezt már a fia, Miki mondja, aki már gyermekként sokat járt az édesapja műhelyébe, az évek során elleste a mesterséget. A fiatal cipész úgy véli, egy cipő sok mindent elárul, „megmondja” azt is, hogy ki milyen ember.

„Van, akinek nincs lehetősége tovább tanulni, vagy nem szeretne, de az ilyenekből lehet jó mesterember, kőműves, ács vagy éppen cipész. Én az iskolát nagyon nem szerettem, nyolcadikban el is tanácsoltak. Meg voltam ijedve, hogy mit mondanak otthon. Megtudták, de nem lett nagy gond belőle, mondták, nincs semmi baj, jössz dolgozni.” Egy időre abbahagyta a cipész mesterséget, más munkahelye lett, később Angliában dolgozott. Édesapját mind noszogatta, hogy a műhellyel be kellene költözni a városba Taplocáról, végül meg is nyitották.

„Sokszor van, hogy bejön valaki és elcsodálkozik, hogy egy fiatal dolgozik itt. Jó itthon lenni, itt van a családom is.

Az emberek megveszik az új cipőt is, természetesen, de ha megszoktak egy lábbelit, amelyik kényelmes, szeretik, akkor ha annak valamilyen baja lesz, úgy látják, érdemes megjavíttatni. Vagy vannak olyanok, akiknek nagyon drága cipőjük van, akik megengedheti maguknak, ők még meg is flekkeztetik. Ebből a szakmából, ha becsületesen dolgozik valaki, meg lehet élni. A cipő örökké fog kelleni” – mondja az ifjabbik Gráncsa Miklós.