HIRDETÉS
A csíkiak már ismerhetik a vidám tekintetű Jolánka nénit, aki tavasztól késő őszig a város központjában – a Szabadság téren, vagy nagy melegben a megyeházával szemben egy fa árnyékában üldögélve – kínálja színes virágcsokrait. Szívesen beszélget az arra járókkal, vidáman kuncog, csupa szív-lélek. Nem csak a felnőttek, a fiatalok is keresik a társaságát, előfordult, hogy tőle kértek tanácsot, megerősítést egy-egy vizsga előtt, vagy éppen mamának szólítják.
„Az éppen magának dől. A vénasszony van mellette, azért szép” – mondja nevetve az egyik vásárlónak, majd elmeséli, hogy sokan fotózni is szokták.
Bedő Jolán 1931-ben született Baróton, ott és Erdőfülén élt, és több mint tizenöt évvel ezelőtt költözött Csíkszentmihályra az egyik lányához. „Az élet sokféleképpen alakult, jól eltelt. S megmaradtam épen. Sok mindent éltem, volt minden, most már vén vagyok, én már nagy vagyok” – kacag, és közben leül a padra a virágai mellé, mert – mint mondja – fájnak a lábai.
Évek óta Szentmihályról jár be a virágjaival „integetéssel” vagy busszal, mikor mivel tud. „Születtünk elegen, hárman maradtunk meg testvérekül. Mikor eltelt az idő, férjhez mentem, született három gyermekem, a fiúcska egész pici korában meghalt. Akkor aztán eltöltöttük az életet, kapának, kaszának, mindennek elébe kellett menni. Annyi dolog volt, hogy nyakig. De mégis szeretem, mit csináljak? Éltem én a kicsi magyar világot is, gyermekkoromban láttam a bevonulást, elmentünk le egész Olosztelek felé. Ott nézegettük, sírtunk is eleget, az olyan rettenetesen szép volt. Aztán hazamentünk, és csináltuk tovább a csinálnivalót. Az embert eleget megrázza az élet. Dolgoztam eleget. De nem ér semmit az, fiam, akármennyit dolgoztam mostanra, az eltelt, most hiába mondom, azzal nem lakom jól. Az orvos is azt mondta, meg se lehet kötni engem, ez tartja bennem az életet, hogy dolgozhatok.”
Jolánka néni ’90-ben özvegy lett, néhány évre rá egy súlyos betegségen esett át, akkor költözött az egyik leányához. Ő is virágot árul, esténként édesanyjának is segít megkötni a csokrokat. „Amikor kicsi volt, úgy kezdett szólítani, hogy Nunuka. Meg is maradtam Nununak. Jártam a kollektívbe, mondták: Nunu, neked mindig jó kedved van. Mondom, nekem jó, mert kívülről a nagykaput behúztam. A gondot s az ideget a hátunk mögé kell tenni. Mert az ideg megöl.”
A virágokat a saját kertjében gondozza nagy szeretettel. Korábban árvácskákat is ültetett, de az utóbbi években csak a „vénasszonyvirágokat” termeszti.
„Az árvácskával sok idő van. Ezekre a vénasszonyvirágokra kaptam rá, évelősök, nem kell annyit gyomlálni, kapálni. Amikor reggel hátramehetek, mindeniket megsimogatom, még beszélgetek is velük. Aztán behozom őket a városba. Ha nem csurran, cseppen, valami mindig lesz. Amikor jön a tél, pihenő van. Úgy pihenünk, hogy van szalmarózsánk, azt meg kell csinálni. Most szedjük, majd felfűzzük drótra s alakítjuk. Aztán halottak napjáig jövöget a vénasszony. Tavaly is eladtam mindent halottak napjáig, mind egy szikrát. Azután, amikor vásár van, még bejövögetünk.
Valami mindig kerül, a Jóistennek gondja van az emberre. Ilyen az élet, kezdjük s végezzük, amíg Ő engedi. Eleinte félegettem, hogy mi lesz, mit szólnak az emberek, hogy itt árulom a virágokat, de az embert a szeretet és a jó szó vonzza. Ha szeretet van, akkor nyugalom is van, megnyugszik az ember. Úgy lesz, ahogy lesz, valahogy lesz. A Jóistenbe hinni kell” – bólogat, mielőtt elbúcsúzunk tőle.
A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.
