A minden jóban segítő nővér: Darvas Piroska

Gombaleves, paprikás makarónival és kavart tészta tejszínhabbal – ez volt az ebéd, s ennek ínycsiklandozó illata lengi be a Szent Margit Lelkigyakorlatos Házat. A csíkszentdomokosi templom szomszédságában lévő házban csend van és nyugalom, a napi programot most éppen pihenés és elmélkedés szakítja meg. Az egyik teremben egyébként gyulafehérvári szeminaristáknak tart lelkigyakorlatot egy jezsuita atya, egy másikban masszázstanfolyam zajlik. Széles mosollyal az arcán fogad bennünket a házvezető, Darvas Piroska segítő nővér. Idén lesz ötvenéves – mondja –, és harminc éve szerzetes a Tisztító Tűzben Szenvedő Lelkeket segítő nővérek közösségében.

„Tudja a csuda, a jó Istennek valamiféle csalogatása. Én tényleg hiszek abban, hogy a Jóisten mindenkiből kicsalogatja azt, ami számára a leginkább életet ad” – válaszolja Piroska, amikor arról kérdezem, három évtizeddel ez előtt mi vonzott egy szerelmes fiatal lányt, hogy belépjen egy szerzetes rendbe.

Piroska Tusnádon született, egyszerű parasztcsaládban, ahol része volt a mindennapoknak a mezőgazdasági munka, az állattartás, s ő ebben segített szüleinek. Szerette – mondja –, s soha nem is kívánkozott el a völgyből. Tinédzserként került a kezébe Gárdonyi Géza Isten rabjai című kötete, és a fiatal lányt megragadta Szent Margit élete, vezeklései, s némi romantikával átszőtt ábrándozásai során akkor futott át először a fején, hogy szerzetes is lehetne.

„Ekkor követtem el egy »bakit«, elmondtam a plébánosomnak, és ezt ő megjegyezte.

mondván, ezek talpraesett fehérnépek, s belőled is azt csinálnak. Sosem felejtem el. Arra gondoltam, egye fene, fiatal vagyok, kipróbálhatom” – emlékezik vissza.

Így került mindenféle nyelvtudás nélkül Bécsbe. De itt kicsit visszakanyarodik a múltba, diákkorára, s elmeséli, a helyi ifjúsági csoport aktív tagjaként már gyermekként is, akin tudott, segített, s az már akkor megfogalmazódott benne, hogy szeretne az emberekért tenni. „Amikor mentem nagymamáékhoz, hogy vigyek nekik kenyeret, borvizet, mindig a temető mellett haladtam el, s honnan honnan nem, született bennem egy gondolat, hogy amíg a temető mellett megyek el, imádkozzak az ott eltemetettekért. Ez egy olyan szokásom volt, amiről senkinek sem beszéltem” – jegyzi meg.

Az évek során két meghatározó eset is történt az életében, amire akkor nem fordított különösebb figyelmet. Gyermekként két esetben is úgy hozta az élet, hogy idős emberek holtestét találta meg egy társával, s akkor eldöntötte, hogy amíg él, ezekért az idős emberekért imádkozni fog. És Bécsben, amikor azzal szembesült, hogy ezek az apácák a tisztító tűzben szenvedő lelkekért ajánlják fel imádságukat, munkájukat, akkor tudatosult, hogy ő ezt már gyakorolja. „Ez egy jel volt arra, hogy nekem itt a helyem. Szóba sem jött utána, hogy hazamegyek, s családot alapítok. Úgy megnéztem 19 évesen Bécsben az apácákat, hogy még mindig nézem” – mondja mosolyogva. Nevetve folytatja, benne is volt egy kép az apácákról, arra gondolt, hogy csak nem stimmel velük valami, sánták, púposak lehetnek. De minden rendben volt az apácákkal, a fiatal székely lány pedig tanulni kezdett, hisz számára mindaddig ismeretlen volt a noviciátus, a szerzetesi fogadalom, a szerzetesi karizma, a lelkiség fogalma.

Hogy hogyan fogadták idehaza a döntését? Lassan mindenki belenyugodott. Szülei támogatták – válaszolja –, bár érezte, édesapjában volt egy enyhe szégyenérzet. „Édesapám nagyon szerette volna, ha fiúnak születek, de lány lettem, ennek ellenére én lettem a jobbkeze. Együtt hordtuk a téli tüzelőfát, együtt mentünk a mezőre, én mindig segítettem neki. A lovakat is innen szerettem meg, nekünk mindig volt lovunk, s annak kiscsikója, ő mindig olyan nagy szeretettel mesélt a lovakról”. Aztán mikor szülei egy alkalommal Bécsben meglátogatták, megnyugodtak. A falubeliek sem sokat tudtak róla, de ma már úgy érzi, hogy büszkék rá, tisztelik, ő pedig maradt az a Darvas Piroska, akik ott született.

A Bécsben eltöltött három év után – ez volt a jelöltség és a noviciátus ideje – a magyarországi Csobánkára került, ahol cigánypasztorációban dolgozott, majd négy évre újra visszatért az osztrák fővárosba, ekkor doktorált teológiából, végül útja 29 évesen Marosvásárhelyre vezetett, ahol hét évet dolgozott egyetemistákkal az egyetemi lelkészségen és a gyulafehérvári főegyházmegye pasztorális irodájánál. „Bécs a lelki életem otthona, Csobánkán virultam, nagyon szerettem a cigányokkal dolgozni, azóta is bárhol vagyok, nekem cigány barátaim mindig vannak, a lelkészségen a fiatalokkal nagyon szép volt dolgozni, de most itthon a legszebb. Tizenkét éve vagyok Csíkszentdomokoson az én népem körében” – mondja.

Amíg ő külföldön „kószált” – jegyzi meg –, az alatt az időszak alatt telepedett le a felcsíki településen a szerzetesi közössége, s épült fel a Szent Margit ház. Nehéz időszak után érkezett haza, a fáradság, a kiégés megkérdőjelezhetetlen jeleivel. Ismerkedni sem volt kedve eleinte – jegyzi meg békés mosollyal –, de lassan-lassan beilleszkedett a közösségbe. „Most már ha nem autóval megyek ki a faluba, alig érek haza. Ha bemegyek egy üzletbe, nem haladok” – mondja derűsen.

Nevetve eleveníti fel, hogy eleinte szkeptikusak voltak a faluban a szerzetesnők érkezésének a hírére, annál is inkább, hogy kiderült, nem is olyanok, mint amire számítottak. „Korábban az egyik szerzetesnő alapszakmája gyógyszerész volt, a másiké könyvtáros. Egyikük segített gyógyszert beszerezni, másik németórát tartott fiataloknak, a faluban pedig csodálkoztam, hogy ezek milyen apácák, nem is imádkoznak állandóan, nem is főznek a papnak, hanem folyton jöttek-mentek. Ma már teljesen el vagyunk fogadva, értékelik a munkánkat”.

Őt is szórakoztatja, hogy a lelkigyakorlatos házat a mai napig zárdaként emlegetik a faluban. S ha Domokoson már korábban is rácsodálkoztak a segítő nővérekre, nem volt kicsi az ámulat, amikor később a házvezetőről kiderült, olyannyira szereti a néptáncot, hogy néptánccsoportot alapított, sőt mi több, még táncol is, kedvét leli a lovaglásban, szívesen részt vesz a mezei munkában, a zakuszkafőzésben. Évekig heti egy alkalommal muzsikaszótól voltak hangosak a „zárda” falai, s ha az udvaron tartották a táncpróbát, „hallatszott a fél faluban”. „»Milyen apáca, aki táncol? A zárdából jön ez a zene?« – kérdezték, de olyan szépen kialakult. Azt mondtam, ha elfogadnak így, jó, s ha nem, úgy is jó. Tenyeres-talpasok a neve a nagyok tánccsoportjának, a kisebbeké pedig Talpacskák. A tánccsoport szépen bekapcsolódik ma már a közösségi életbe” – meséli büszkén.

Minden jóban segíteni, bármi is legyen az – ez a rend alapítójának a jelmondata, amit Piroska is magáénak érez.

Ennek szellemében például néptáncos tevékenysége révén olyan fiatalokkal lépett kapcsolatba, akik soha ne nem léptek volna be a rendházba, nem is álltak volna le beszélgetni pappal vagy apácával. Kacagva emlékezik vissza, megtörtént, álltak sorba a tánctáborban az ebédért, s akkor csodálkoztak rá a társai, hogy egy szerzetesnő táncol velük. De olyan is volt, hogy tánctáborban csendmeditációt tartott. „Örömmel fedeztem fel, hogy össze tudom kapcsolni a visszavonulást és a nagyon pörgő világi életet” – emeli ki. Mindegyikben el tud mélyülni, s talán ez segíti abban is, hogy életét teljesnek érezze.

„Határozottan érzem, hogy amikor sokat vagyok táborban, hangos programokon, nagyon kell az elvonulás, de azt is érzem, hogy amikor több lelkigyakorlatot kísérek, már vágyik a lelkem valami másra. A mi életformánkhoz hozzátartozik a napi egy óra személyes ima. És itt van a gyökér. Enélkül nem tudnánk létezni”.

A Gondviselésről elnevezett Boldog Mária által 1856-ban alapított rend nővéreinek nincs szerzetesi ruhája, hanem azt a ruhát viselik, amit az adott kultúrában az átlagemberek. Piroska a nyakában lógó fémkeresztet mutatja, az a rend tagjainak egyedüli ismertető jele.

A domokosi rendházban jelenleg három nővér él, egyikük kórházpasztorációban dolgozik, a másikuk kinesztetikusként foglalkozik a hozzá fordulókkal.

Piroska a ház működéséért felelős, a házban pedig különböző csoportoknak biztosítanak teret az elcsendesedésre, lelkigyakorlatokra. Van, amikor ők a házigazdák, a helyet biztosítják, de sok esetben maguk is vezetnek csoportokat. Mindhárman tartanak személyes beszélgetéseket, lelki kíséreteket a félelemmel küszködő embereknek.

„Van egy jó projektünk” – mondja mosolyogva, amikor elindulunk szétnézni a házban. „Mindig is szerettem volna megtanulni varrni, tavaly ősszel szerveztem meg először egy alaptanfolyamot, igen nagy volt az érdeklődés. Szövőszéket adott egy idős néni, megtanultuk, hogy kell felszerelni.

A tavaly szerveztem egy laskakészítő hétvégét, mert szívügyem, hogy az ilyen értékek ne vesszenek el. Idősek és fiatalok együtt az ősszel zakuszkát főztünk be, meg almalekvárt” – magyarázza, miközben leérünk az alagsorba abba a kis szobába, ahol a szövőszék van felállítva. Elhaladunk a néptáncosok néhai próbaterme mellett is, szintén az alagsorban, de sorba vesszük és megnézzük a társalgót, az ebédlőt és a konyhát, a ház szívét, a kápolnát. 

Amikor arról kérdezem, hogy miben tud kikapcsolódni, csillogó szemekkel mesél a lovakról. Korábban szívesen látogatott el a Szent Ferenc Alapítvány gyergyószárhegyi otthonának lovardájába lovagolni. „Tusnádon is, ha a szomszéd fiú tudta, hogy megyek haza, a lovat felnyergelte, s egyet kerültem. Az nagyon jót tett. De több lett az időigényes dolog. Aztán kitaláltam, hogy szeretnék táncolni, megszerveztem, de az is kinőtte magát. Most Tusnádon a családi házunk mögött lévő szép nagy kertben veteményezek, azt nagy élvezettel csinálom, az nekem egy elvonulás, egy igazi kikapcsolódás, ami még nem fejlődött programmá. Ilyenkor a lelkem megpihen” – magyarázza.

A folyóson búcsúzkodunk, miután megnézzük a közös fotókat, a Piroska által varrt szatyrokat. „A szomszéd nénivel van ez a fotó, s ez is azt bizonyítja, hogy befogadnak, szeretnek itt” – mutat sok szeretettel egy születésnapi fényképre, amelyen épp a ház szomszédságában élő idős nénit köszöntötte.