A szocialista kereskedelem és ennek kirakatai: „Central” áruház retró

Napjainkban több mint harminc kereskedelmi egység működik benne, de sokan még jól emlékezhetnek azokra az időkre, amikor különböző részlegekkel ugyan, de egyetlen nagy üzletnek számított a Központi áruház.

Csíkszeredában, a „város szívében” található „Central” 1974. május 10-én nyitotta meg kapuit a vásárló közönség előtt. És noha mára már befészkelte a köztudatba magát a Tulipán elnevezés, sokan még mindig a „csentrálba mennek”, ha ide térnek be vásárolni.

Ráduly Ernő – vagy ahogy sokan ismerik, Giorno – kirakatrendező kollégáival együtt készítette elő a Központi áruház megnyitását 1974-ben, és egészen nyugdíjazásáig dolgozott itt. Vele együtt idéztük fel az egykori Central működését, a „szocialista kereskedelem” irányvonalait.

„A megyei kereskedelmi igazgatóság nyitotta, működtette. Én az Ipari Kereskedelmi Vállalatnál dolgoztam, az városszintű vállalat volt, onnan segítettünk be a megyei vállalatnak. A nyitás napjától itt voltam, sőt, még előtte is segítettünk a kirakatokat berendezni. Ezen kívül még voltak üzleteink, ha sürgős munka akadt, mentünk segíteni. Akkoriban elég sokan voltunk kirakatrendezők. Azután kerültem véglegesen ide – Vágási Zoltánnal, Oltean Tiborral, Sprencz Piroskával együtt – amikor megnyílt a Romarta-sor az akkori Virág utcában” – emlékezett vissza a kezdetekre. 

Az áruházban huszonnégy részleg volt. „Elméletileg minden volt idebent, ami ipari termék. Élelmiszer nem volt, csak minimális, a bejárat mellett. Eleinte kávézónak csinálták, ahol most a pecsétes stand van, ott voltak az asztalok a lépcső alatt, de akkor nem volt befödve az a rész. Oda mindig hatalmas karácsonyfát állítottunk fel, az emeleten tettem fel a csúcsára a díszt. Amikor beszüntették a kávézást ott, maradt az édességrészleg, dulciuri rajonnak hívtuk, a rendszerváltás után ott ment végbe később a magyaráru-csere –  csokoládét, pálinkát, francia drazsét lehetett kapni.

– emlékezett Ráduly Ernő.

Az árut a vásárhelyi lerakatból, az úgynevezett ICRTI-ből hozták, az élelmiszert az ICRÁ-tól. „Vásárhelyen minden volt, felment egy nagy autó, hozta az árut. Olyan is volt, hogy autóbuszra ültették a rövidáru részlegfelelősöket, vitték a listát, hogy mire van szükség, méterárura, cipőre, mindenfélére. Volt eset, amikor csak élelmiszert hoztunk, igaz, csak konzervet.

A hetvenes években még sok volt az áru, tele volt minden, egész kamionokkal hoztak

– az üzlet hátsó részében volt egy nagy raktár. Aztán a nyolcvanas évek közepétől már sorba kellett állni olajért, cukorért, bevezették a jegyrendszert, akkor következett az üres polcos időszak” – ecsetelte a kirakatrendező.

Az akkori munkaközösségre terelve a szót Ráduly elmondta, összetartó, jó csapat volt, olyan volt, mint egy nagy család. Igaz, a fegyelem nagyobb volt. Az üzlet reggel nyolc órától este nyolc óráig tartott nyitva, szombaton is.

„Este nem ment ki senki. Akkor nem voltak olyan biztonsági felszerelések, mint manapság. Minden részlegvezető a részlegét végig kellett nézze, a dolgozók jöttek össze sorokban az ajtó felé, és

az ajtón senki nem ment ki addig, amíg a főnök végig nem járt mindent,

és mondta, hogy rendben van, jó éjszakát, haza lehet menni. Bent maradt három ember, akik a hátsó ajtón mentek ki, ott zárták be. Két vagy három ember kellett a záráshoz, egyedül nem tudott senki zárni” – mutatott rá Ráduly.

A „kirakatosoknak” ünnepek előtti időszak jelentette a fokozottabb munkatempót. A kirakatokat minden szezonra fel kellett újítani, de olyankor is, amikor új árut hoztak. Ráduly Ernő úgy emlékszik vissza, hogy szép idők voltak azok, még kirakatrendezői versenyeket is szerveztek – városi, megyei és országos szinten.

„Az országos szintű versenynek az volt a lényege, hogy azokat, akik a városi és megyei fordulóban az első, második és harmadik helyezettek lettek, levitték a tengerpartra, és

Április végén még aránylag hideg volt, fürödni sem lehetett” – mesélte kacagva Ráduly. Nem csak az évszakok előtt, a nagy nemzeti ünnepekre – május 1., augusztus 23. – is külön fel kellett díszíteni a kirakatokat. A téli ünnepekre télapós kirakatot rendeztek be, „téli fát” díszítettek. „Kimentünk az erdőre, mi magunk kivágtuk a fenyőfát, hazahoztuk és beraktuk a kirakatokba. Volt olyan is, hogy minden részlegen volt egy kicsi karácsonyfa, amelyet akkor csak téli fának szabadott nevezni, és azokat feldíszítettük. Ebből állt a belső díszítés.”

A kirakatrendezéshez papír, polisztirén anyagokat használtak, ezekből készítettek különböző plasztikákat. Az anyagokat egy kereskedelmi, „reklámlerakatból” szerezték be Bukarestből. „Onnan hoztunk színes papírt, ilyen-olyan műanyagokat, olyasmit, amit vágni, faragni lehetett. Mindenféle ragasztót használtunk, damillal kötöztünk, mert volt egy olyan időszak, amikor a kirakatok úgy néztek ki, mintha a levegőben lenne minden vagy mozgásban lenne a ruha.

Amikor a nyolcvanas évek elején Csíkszeredában volt az ifjúsági hokivilágbajnokság, berendeztünk egy olyan kirakatot, ahol olyan élethűek voltak a díszletek, minthogyha két hokis lőtte volna a korongot. És ezt mind papírból, kartonból, segédeszközökből készítettük el. Első perctől voltak bábuk, az aradi babagyárban készítettek bábukat, nem voltak jó minőségűek, de lehetett velük dolgozni” – magyarázta, miközben a fiókból előkerült egy féltve őrzött album.

Fedelén a felirat „Album vitrine” (kirakatok albuma – szerk. megj.), megsárgult, néhol szakadozott lapjaira az Oltean Tibor által az egykori kirakatokról készített fotókat ragasztották be.

Ráduly Ernő bevallotta, eleinte nem is vonzotta ez a szakma: „Azt sem tudtam, hogy létezik ilyen. Valami nagyon kevés rajzoló és elképzelő tehetségem volt. Véletlenül lettem kirakatrendező, de ahogy belecsöppentem, megszerettem.”

Érettségi után Kolozsvárra felvételizett almérnöki szakra, de nem jutott be. „Nem tudtam, hogy mi lesz velem. Gondoltam, hogy megpróbálom Marosvásárhelyen az építészeti technikumot. Egy ismerősöm tanácsolta, hogy indul Kolozsváron egy kirakatrendezői iskola, próbáljam meg. Rajzból és matematikából kellett felvételizni, bejutottam, ösztöndíjjal csináltam végig.

Belekóstoltunk a művészetekbe is, tanítottak művészettörténetet, de áruszakértelmet és a szocialista kereskedelem megszervezését is. Kacérkodtam a gondolattal, hogy újra próbálkozok mérnökire, de ezt megszerettem. A katonaság után visszamentem kirakatrendezőnek, aztán jött a család, elmaradt a felvételi” – vázolta a szakember.

Mint mondta, a kirakatrendezés is folyamatos tanulás. Egy kirakatrendező egyben ezermester is, aki ki kell találja, hogy miből mit lehet megcsinálni, megoldásokat kell találjon, kell hozzá kreativitás és fantázia is. Lényeges volt egy kirakat megtervezésénél, hogy

legyen benne egy „blickfang”, valami, ami odavonzza a szemet,

és ki kellett találni a témáját a kirakatnak. Kellett legyen valami mondanivalója.

 A rendszerváltás után, 1990-től az áruház ugyanúgy működött tovább, mint előtte, állami tulajdonban volt. „1997-ben privatizálták a Simó testvérek. Próbálták felvirágoztatni, voltak olyan részek, amelyeknek nem volt fogalmuk, a bútorlerakatot felszámolták, az egy ideig az alsó részlegben volt.

Előtte még ’95-ben odatettek engem áruházfelelősnek. Kereskedelmi jellegű dolgom semmi nem volt, viszont adminisztratív téren, hogy minden működjön – a fűtéstől a vécékig, hogy legyen csomagolópapír, hogy a személyzet tudjon dolgozni –, az én feladatom volt.

Akkor még 64 személy dolgozott itt.

Utána csökkentettek részlegeket, volt, amit összevontak, volt, amit megszüntettek” – sorolta Ráduly Ernő.

Változtak az idők – sóhajtott fel a kirakatrendező, miközben a fotóalbumot lapoztuk. Mint mondta, egy szép kirakat bevonzza a vásárlót, gyakran megtörtént az is, hogy a kirakatból kellett bevenni az árut, mert a vásárlónak épp az a darab kellett.  „A kirakatok egyre egyszerűbbek lettek, nem kérték már a díszítést. Én már nyugdíjas vagyok, most már nem is olyan a koncepció, hogy díszes kirakatokat rakjunk.

A kirakat tereit elkeskenyítették, lelaposították. A földszinten levő kirakatok annak idején szélesebbek voltak, lehetett bennük dolgozni. Még mindig bejárok ide, jól esik, ha bejöhetek a kollégák közé, segítek tanácsokkal, csinálok is ezt-azt. Ezt az albumot is megőriztem, nem tudom, hogy miért, de megőriztem” – csukta össze.

Az új idők új kihívásokat és új szemléletmódot is hoztak. 2002-ben Kurkó János György vásárolta meg az áruházat. Ő azt az irányvonalat követte, amelyet szinte minden nagyáruház a világon: nem egy kereskedelmi egységként zajlik a kereskedés az épületben, ahová a különböző részlegekre is központilag szerezték be az árut, hanem – maga a kereskedelem is így alakult – különálló üzletek bérlik a felületeket, és mindenik üzlet a maga területén oldja meg a beszerzést.

Ezért ez a tevékenység is sokkal szakosítottabb lett, és nem jelent óriási logisztikát egyetlen cégnek – ezt már Szabó Csilla, a Tulipán Áruház ügyvezető igazgatója magyarázta. Már az előző tulajdonos elkezdte kiadni a felületeket bérbe, az elsők között volt például a Pieta cipőüzlet, az új tulajdonos pedig tudatosan egy klasszikus bevásárlóközpontot képzelt el. Átkeresztelte az áruházat Tulipánra, ami szimbolisztikájában kötődött a városhoz, és számos változtatást eszközölt az épületen belül. „Ez az ország második legkisebb nagyáruháza.

Ez nem is baj, mert a legtöbb áruházban, amelyet nagyon nagyra építettek, most azzal küszködnek, hogy megtöltsék” – fogalmazott az igazgató. Ma már vannak olyan egykori áruházak, amelyekben a felső emeleteken irodák működnek, és vannak olyanok, amelyeket kénytelenek voltak bezárni. Ennek részben az az oka, hogy ezeket az áruházakat a kommunizmus idején úgy tervezték, hogy majd idővel a még nagyobb kommunista iparosodás miatt még jobban felduzzasztják a városokat, és a papíron elképzelt nagy lakosságszámhoz méretezték azokat a nagy bevásárlóközpontokat is, tudtuk meg.

„A legtöbb városban aztán semmi nem lett ebből, sőt, az az ipar, ami '89-ig megvolt, szintén halódik. Az új tulajdonosok tehát megörököltek egy nagyon régi struktúrát, és ehhez hozzá kellett igazítani az új idők új igényeit és kereskedelmi irányvonalait. Volt, akinek sikerült, és volt, akinek nem” – mutatott rá az ügyvezető igazgató.

Mint mesélte, „míg a '89 előtti kereskedelem arról szólt, hogy „amit egyszer megtalálunk valahol, azt elhozzuk, berakjuk a raktárba és ott addig ül, amíg el nem adjuk”, a mostani üzletek javarészt központi raktárakban oldják meg a tárolást, és heti rendszerességgel hoznak onnan árut. Ezért az áruházban levő nagy raktárfelületeket átalakították kereskedelmi felületetekké.

„Külön büszke vagyok arra, hogy vannak olyan bérlőink, akik 2002-ig a régi áruháznak részlegfőnökei voltak, és azóta is viszik tovább az üzletet. Ezek az emberek tudnak valamit. A mai napig vannak olyan kollégák, akik ha éppen hetvennégytől nem is, de a nyolcvanas években már itt dolgoztak, jól tudtak alkalmazkodni a változáshoz. A krízis is arról szólt, hogy aki nem érezte a változást és nem tudott lépni, kirostálódott. Illetve nagyon keményen jött a konkurencia, és jöttek azok a cégek, akik pontosan tudták, hogy mit hogyan kell csinálni” – mutatott rá Szabó Csilla.

Jelenleg öt kirakata van az áruháznak, ezeket a különböző üzletek bérlik, ők rendezik, ezért is nincs szükség most már kirakatrendezőre. Gyakran ezeknek az üzleteknek a központjaiból küldik a fotót, arról, hogy az adott kirakat miképpen kell kinézzen, milyen plakátot kell berakni, milyen ruhát kell a bábukra feladni. A kirakatrendezés végrehajtó munka lett. Arra a fajta kreativitásra nem nagyon van már igény, amelyet egy-egy kirakatrendező hozott magával annak idején.

„Sokszor ez egy egész történet volt, egy mese, ami megjelent a kirakatokban, viszont kevésbé volt népszerűsítette magát a terméket. Gyakran egy hangulatot adtak el, igaz, volt időszak, amikor alig volt termék, amit áruba lehetett volna bocsátani” – összegzett.