Amíg a mosoly az arcokon meg nem jelenik

Ide feltétlenül el kell jönnie, meglátja, milyen jól telik nekünk – mondta Frédi bácsi a telefonban, amikor felhívott, hogy ismételten meghívjon a csíkszeredai Korábban születettek csoportja idősek klubjának egyik találkozójára. Aztán egy nyári csütörtök délután végre eleget is tudtunk tenni a meghívásnak.

Már várnak, amikor belépünk a Hargita Megyei Kulturális Központ alagsori termébe, ahol a Korábban születettek csoportja tartja foglalkozásait.

A csoport egyik vezetője, Becze Ildikó épp az asztalra helyezett mécseseket gyújtja meg, néhány napja temették el ugyanis egyik társukat, Amálka nénit.

Ő a csoport harminckettedik halottja – hangzik el. Körbeülünk, mesélni kezdenek, érkezik még néhány csoporttag, még ha késnek is, ki nem hagynák a csütörtöki találkozást.

Az első találkozót 2001 november nyolcadikán tartották a Lázár-ház egyik termében. „Fogarasi Edit szociális testvérrel végeztünk mentálhigiénés és családterapeuta képzést, amelyek keretében csoportvezetésre is felkészítettek minket. Amikor 2000-ben végeztünk, felvetődött a kérdés, hogy milyen korosztállyal szeretnénk foglalkozni. Több csoport is indult akkoriban: Bölcsülő, gyógytorna, anonim alkoholisták és telefonos lelki szolgálat. Mi az időseket szerettük volna felkarolni. Editnek szólt Tiszti, Gergely István, hogy indítson egy időseknek szóló csoportot, és én is társultam. Templomban, plakátokon, a Csíki Tévében hirdettük. Az első találkozón kitettünk pár széket, de özönlöttek az emberek, végül 56-an voltunk.

– eleveníti fel Becze Ildikó.

Ez az időseknek kikapcsolódás – veszi át a szót Borika néni. „Egy olyan szeretettársaság van itt, hogy ritka. Egy ismerősöm szervezett be ide, hogy jöjjek, mert olyan jó, és attól a perctől fogva nem hiányoztam.” Gábor bácsi is már a kezdetektől fogva jár a csoportba. Sajnos, nemrég halt meg a felesége, Annuska. „Amikor megismerkedtünk, ő már négy éve egyedül volt, én hat. Mondta, hogy alakult egy csoport a Lázár-házban, nézzük meg. Eljöttünk, megtetszett, és azóta egyfolytában jövök.”

Frédi bácsi később kapcsolódott be a csoport tevékenységébe. A sógornőjétől hallott róla. „Eljöttem, tetszett, nagyon is. Ildikóval kollégák voltunk az iskolában, és más volt kollégáim is vannak itt, osztálytársam is” – magyarázza.

– szedi rímbe mondandója végét a kilencvenegy éves Irénke néni. Kiderül, hogy ő a csoport nagy költője, igaz, nemrég megműtötték az egyik szemét, így mostanában nem ír verseket, de a régi szerzeményeit szívesen szavalják, éneklik az együtt töltött alkalmakkor a csoporttagok.

„A férjem meghalt, nyugdíjba mentem és kerestem a nagyvilágban az életet, hogy tovább hogy legyen. Kell valami az embernek, ami leköti, ami érdekli. Aztán hívtak ide – azt sem tudom már, ki – hogy milyen kedves csoport ez. 2003 elején kezdtem járni, két évvel azelőtt halt meg a férjem, de akkor nem akartam senkiről, semmiről tudni. A családom apraja-nagyja dolgozik, és kellett egy hely, ahol eltölthetek egy-egy kellemes délutánt, ahol jobban telik az élet. Kell a közösség. Nagyon sokat voltunk kirándulni, megünnepeljük a névnapokat, születésnapokat, hogy minél jobb kedvünk legyen” – magyarázza Janka néni.

A csoport legújabb tagja Marcella, akit társai Cellának szólítanak. Fia biztatására jött el megnézni, hogy milyen tevékenység zajlik itt. „Örökké azt mondtam, hogy nekem nincs időm, el vagyok foglalva, sok a dolgom, gazdálkodtam is, imacsoportba is járok.” Aztán ősszel a zsögödi napköziben volt egy szüreti bál, ott találkozott a csoport tagjaival, azóta, ha csak teheti, eljön csütörtökönként.

Elhangzik: egy-egy ilyen találkozás egy lelki gyakorlatnak felel meg. Van, hogy feldobnak egy témát és mindenki bekapcsolódik, van, hogy vicceket mesélnek egymásnak, máskor énekelnek, imádkoznak, és gyakran vannak meghívottaik, akik különböző témákban tartanak előadásokat. Segítenek is egymáson, ha a szükség úgy hozza, leginkább lelkiekben.

– fűzi hozzá Janka néni. Kérdésünkre, hogy leginkább milyen témák foglalkoztatják, Frédi bácsi rögtön rávágja, hogy az öregség. De nem panaszkodni járnak a csoportba, azért jönnek, hogy kikapcsolódjanak, jól érezzék magukat és hogy közösségben legyenek, hisz a legtöbben egyedül vannak odahaza. Elmesélik egymással az unokáik csínytevéseit is, sőt, a dédunokákkal kapcsolatos történeteket.

„Én olyan bánatban voltam, egymás után annyi halál következett. A lányom mondta, jöjjek el, gondoltam, megpróbálom. Nagy-nagy szeretettel fogadtak” – kapcsolódik be a beszélgetésbe Veronka néni is. Egy másik csoporttag, Magdika több mint tíz éve jár a csoportba. „Akkor még a bal szememmel kicsit jobban láttam, a jobbal akkor sem már. Én olyan dolgokat hallottam itt, amit soha nem tudtam elolvasni. Nem is tudom kifejezni, hogy ez a közösség nekem mit jelent. Azért nem vagyok soha szomorú, azért nem panaszkodok, hála Istennek jól megvagyok, zarándokolok, járok mindenfelé. Nekem ez a társaság és az, amiket sokszor felolvasnak itt, a vallásos dolgok, nagyon sokat jelentenek. Amióta nem látok. Mert nekem sem jutott azelőtt ennyi idő a Jóistenre, ott voltak a gyerekek, a férjem. A halála után kezdtem megtanulni imákat énekeket. Én nem tudtam a rózsafüzér titkait, mondtam az imádságokat a többiek után. De most, ha éjjel megszólítanának is tudnám. Elfogadtam zúgolódás nélkül ezt a szemproblémát, és valahogy lelki békét kaptam a Jóistentől, hogy ennek így kell lenni. Számíthatok a csoporttársakra is, sokfelé eljárunk, zarándoklatokra megyek, Medjugorjéban is többször voltam.

Margitka több imaközösségbe is járt, és amikor hallott erről a csoportról, gondolta, eljön ide is. „Első perctől megszerettem. Szeretem a társaságot, a jó embereket, és itt azok vannak.”

A tizenhét év alatt több mint száznegyven idős járt a csoport foglalkozásaira. Több alkalommal szerveztek kirándulást is, eleinte évente négy alkalommal utaztak valamerre, az utóbbi években ritkábban tudják megszervezni a közös utat. A kirándulásokra terelve a szót a másnap esedékes marosfői kirándulás részleteit kezdik megbeszélni, ki megy autóval, ki megy busszal, majd a régebbi kirándulós élményeiket kezdik mesélni.

„A legények között én vagyok a legöregebb, 88 évet töltöttem. Azért jöttem ebbe a csoportba, hogy valamit tanuljak. Kikapcsolódok, valamiket még felszedek, hiszen nem tudok olvasni. A csoportot nagyon szeretem, a közösséget nagyon szeretem, és evégett járok a csoportba” – osztja meg velünk Gyuri bácsi végül.

Időközben Janka néni elkezdi megteríteni az asztalt, mint mondja, névnapja van, és hozta a tiszteletet: sütemény, bodzaszörp, pálinka, bor kerül elő a csomagjából. A csoport tagjai közben énekelni kezdik a himnuszukat, majd az indulójuk is elhangzik. De van még a tarsolyban néhány nóta, azokat is meghallgatjuk.

– éneklik kacagva. Elköszönünk. Kifele menet még halljuk, ahogy újra rázendítenek egy nótára.