Az édesapa emlékére: nappalok és éjszakák az Everest árnyékában

„Miután hazajöttem, még kicsit szédelegtem. Engem annyira megfogott a látvány, az emberek, hogy testileg itthon voltam, de lelkiekben még ott” – mondja Melinda. Előkerülnek az emlékek, zászlók, térképek, laptopján már rendszerezve vannak a fotók, videók, s ő csillogó szemekkel mesél.

Olvasmányélményei, az édesapja, Beder Tibor néhai Hargita megyei főtanfelügyelő, földrajztanár által elmesélt, felolvasott történetei hozták közel Melindához már kisgyerekként a Himalája hófödte csúcsait. Mindig is oda vágyott, és amikor már annak árnyékában túrázott, szinte maga sem hitte, hogy álma valóra vált.

– eleveníti fel Melinda.

Meséli, mekkora sokként érte a családot, amikor szinte az utolsó pillanatban, tavaly májusban szembesítette őket elhatározásával. „Akkor szóltam, amikor az út ki volt fizetve. Szándékos volt, hogy ne tudjanak lebeszélni róla. Azt kértem, ne haragudjanak rám, el akarok menni, ne is próbáljanak meggyőzni az ellenkezőjéről, inkább segítsenek és bátorítsanak. Nagyon féltettek, de megértettek” – nyugtázza békés mosollyal.

Egy magyarországi utazási irodával kelt útra, ez a megoldás megkönnyítette a rengeteg bürokráciával járó ügyintézést, és a család számára is biztonságot jelentett. 2018-tól céltudatosan készült a nagy útra, információgyűjtéssel, regények, útleírások olvasásával, majd a felszerelés beszerzésével, s az utolsó szakaszban a fizikai felkészüléssel.

2021 januárjában már előre átgondolt tervekkel lépett az új esztendőbe, a napi program része lett a biciklizés, gyaloglás, néha, az úszás, így nem csoda, ha letaglózta annak a híre, hogy a járványhelyzet miatt az októberi utazást elhalasztják.

„Aztán 2022 februárjában jött a jelzés, hogy mégis lesz túra, március végén indulunk. Attól a perctől felgyorsultak az események, március 31-én már a Kathmanduba tartó repülőgépen ültem 18 csapattársammal együtt, ebből egy magyarországi túravezető, nyolc nő, tíz férfi, idősebbek, fiatalabbak. A túrán való részévételre 55 év volt a korhatár, de miután elbeszélgettek velem, 59 évesen engem is bevettek a csapatba”.

Jól bejáratott bakancs, jó minőségű hálózsák, na meg a meleg és főleg réteges öltözet a legfontosabb kelléke egy ilyen túrának – derül ki a beszélgetés során. A csapat a Budapest–Doha–Kathmandu útvonalon érkezett meg Nepálba. Katmanduban két napot töltöttek, majd mivel a köd miatt nem szálltak fel a repülőgépek, helikopterrel indultak a 2740 méteren fekvő Luklába, s igazából innen indult a gyalogos kaland.

Tizenegy napot tartott a túra, ebből nyolc napot haladtak felfelé, majd három nap alatt értek vissza Luklába.

Személyenként tizenöt kilós csomagot lehetett a luklai gépre felvinni, ebbe minden szükséges dolognak el kellett férnie, ami a tizenegy napra nélkülözhetetlen, de Melinda még így is szorított helyet ajándékoknak a nepáli gyerekek számára. Átlagban napi 5-6 órát gyalogoltak, eleinte rododendron- és fenyőerdőkön át vezetett útjuk, meredek szurdokokon átívelő függőhidakon, serpa falvakon haladtak át a világ legmagasabb csúcsaira igyekvő expedíciók útvonalán, szinte végig gyönyörködve a Lhoce (8501 m), a Nupce (7861 m), az Ama Dablan (6856 m), valamint a Csomolungma, azaz a Mount Everest (8848) megigéző látványában. Útjukba kerültek a tibeti táj elmaradhatatlan hozzátartozói: a buddhista vallási építmények, a sztupák, a mani-kövek, a különböző expedíciók során életüket vesztett hegymászóknak emléket állító szentélyek, a szélben lobogó imazászlók, a hatalmas csomagokat cipelő „porterek” és jakkok.

A gyalogtúra alatt egyszerű menedékházakban töltötték az éjszakákat, fűtetlen hálószobákban, s minél magasabbra értek, annál zordabb lett a táj is. 3860 méteren már kietlen sziklavilág uralkodott, a gleccserek környezetében kőtengeren (morénákon) haladtak át, s ezért noha csomagjaik egy részét hordárok cipelték, a túra sok esetben nem bizonyult könnyűnek. Phakding (2650 m) – Namche Bazaar (3470m) – Tengboche (3860) – Dingboche (4410m ) – Lobuche (4930m) – Gorak Shep (5180m) – Everest alaptábor (5364 m) és vissza – így néz ki tizenegy napos gyalogtúra pontokban, magasságokban. A csapatnak csupán fele tudott a végcélig eltúrázni, a magashegyi oxigénhiány sokak szervezetét próbára tette. 

Talán az utolsó nap volt a legembertpróbálóbb – meséli Melinda –, itt már kevesebb volt az oxigén, és nehéz a terep. Az útvonal a Khumbu-gleccser mellett vagy a jég felszínét borító morénán vezetett, a gleccser állandó mozgása miatt a köves, sziklás ösvény is folyton változott. A boldog, célba ért túrázók fotókon örökítik meg a pillanatot, Melinda székely zászlóval a kezében és széles mosollyal látható az egyiken.

„Namche Bazaarban vásároltam két imazászlót, a sok-sok hasznos kulturális, szakrális, hagyományokkal kapcsolatos információkat nyújtó nepáli vezető tanácsára Lobuche alatt, a hegymászók emlékhelyén és a célállomáson, az alaptáborban feszítettem ki.

Jó érzés volt ott lenni – mondja Melinda –, hiszen ez az út egy életre szóló élményt adott. „Végig boldog voltam, mindent, amit láttam, hallottam, megtapasztaltam és értékesnek tartottam, próbáltam megőrizni az emlékezetemben és a lelkemben. Amikor az alaptáborból lejöttünk, azt mondogattuk, hogy ezt az utat az ember az életben egyszer teszi meg. Hazaértem, eltelt egy kis idő, és én azt mondom most, hogy holnap indulnék. Szeretnék visszamenni. Ez a kaland, a cél és a célhoz vezető út, a felkészülés megerősítette bennem a hitet, hogy a legfontosabb az, hogy mindig legyenek céljaink, amiért érdemes korán kelni, jókedvvel, mert a cél erőt ad, kedvet ad az élethez” – búcsúzik.

Emberek, élettörténetek elevenednek meg, igazi időutazással ér fel a csíksomlyói családi ház nappalijában töltött néhány óra. Melinda két szürke kővel tért haza az alaptáborból: egyet ereklyeként megőriz, a másik pedig édesapja sírján pihen.