Bortúra a Kánaán földjén

A libanoni utazás gondolata már korábban felvetődött, de előbb a 2020-as bejruti, többszáz ember halálát és hétezer sebesülését okozó, mintegy 300 ezernek az otthonát megsemmisítő, négymilliárd dolláros kárt előidéző ammóniumnitrát-robbanás lehetetlenítette el a tervet, utána pedig a Covid-járvány – idénre viszont minden akadály elhárult előle.

Egyénileg nem föltétlenül ajánlott felkeresni az 1975–1990-es polgárháború előtt Közel–Kelet Svájcaként aposztrofált, Szíria, Izrael és a Földközi-tenger között meghúzódó, Hargita és Kovászna megye területénél valamivel kisebb országot, de nem annyira a közbiztonság, mint inkább a tömegközlekedés hiánya miatt: a franciák által annak idején megépített, az országon hosszan végigvezető vasútból például egy síndarab sem maradt meg.

Ugyanígy buszmenetrendet is hiába keresnénk, saját gépkocsival az ottani, sajátos vezetési szokások miatt nem érdemes próbálkozni, tehát jószerivel csak a taxi marad a turista számára. Az szerencsére nem túl drága, tekintve, hogy az üzemanyag literének ára egy amerikai dollár alatt van.

Igen, itt ez a pénznem a legkedveltebb, bár az eurót sem utasítják vissza. Van ugyan saját fontjuk is, ám abból ott jártunkkor épp 100 ezret – tehát egy vastag köteggel – adtak 1 árva dollárért, és az infláció olyan mértékű, hogy – kis túlzással – mire megiszunk egy kávét, lehet, hogy több lesz az ára, mint amikor kikértük. Éppen azért aztán

az árakat is csak igen ritkán tüntetik fel az egyes termékeken, a piacon pedig teljes mértékben mellőzik.

Itt a kofa a másodperc töredéke alatt felméri a potenciális vásárló pénztárcájának vastagságát, illetve azt, hogy mekkora balek, és aszerint mondja, mit mennyiért kínál. Méghozzá olyan ábrázattal, mint amilyet banktisztviselők szoktak magukra ölteni egy-egy hitelszerződés aláíráskor. Így aztán olyan szélsőségek esetek is előfordulhatnak, mint amilyet nekünk is volt szerencsénk saját bőrünkön megtapasztalni:

miután egy cédrusnak titulált, de akármilyen fából készített tálca árát 120 dollárról sikerült 80-ra lealkudni, ötven méterrel odébb önbizalmunk romokban hevert, amikor ugyanabból a tálcából hármat kínáltak 25 dollárért, és még el sem kezdtük az alkudozást.

És hogy még jobban összezavarodjon az ember: belépők vásárlásakor vagy egyes helyeken, például nagyobb éttermekben külön árakat alkalmaznak a külföldiek, és külön a belföldiek esetében. Így aztán ittunk egészen jó bort 10 dollárért (egy palackkal!), de egy másik helyiségben ugyanennyit számoltak fel 3 pint közönséges ánizspálinkáért is, aminek a törököknél raki, a görögöknél úzó, itt pedig karak a neve. Nyilván, nem a libanoniaknak fenntartott árfolyamon, akiknek a havi átlagkeresete 600 dollár közül mozog.

De szerintem ennyit senki nem keres: sem a bútor nélküli vityillókban földön étkezők (merthogy ilyet is láttunk nem egyet), sem a vacsorára magánsofőrrel érkező, öltönyös fickók. Lehet, hogy létezik ez a havi átlagkereset, de nekünk négy nap alatt a középosztályt nem sikerült felfedeznünk! És ha már az árakat említettük:

3,3-as sört – mert hát mi másban lehetne mérni az életszínvonalat! – nagyjából 4 dollárért lehet inni étteremben, és ennyiért már egy pizzát is felszolgálnak.

Igaz, megesett, hogy 2433 dollár szerepelt a számlán, amit azért egy picit sokalltuk három pizzáért, egy palack borért és egy leszegényített cézársalátáért. „Véletlen elírás” – mentegetőzött a pincér, és szemernyi megbánást sem tanúsítva gyorsan 24-re javította.

A főhadiszállásunkat a bejrúti, ötcsillagos Gefinor Rotana képezte, ahol jelenleg a Booking 123 dollárért kínálja a kétágyas szobát – de hogy az utazási iroda mennyiért szerezte meg, azt nem kötötték az orrunkra. Kedvemre való hely, ahol személyre szabottan, a szemed láttára készítik el a tükörtojást. Igaz, pincér a kelleténél jobban értetlenkedik, ha tea helyett bort kérsz a reggelihez, de harmadik naptól már rutinosan készíti elő a jeges vedret. Egyetlen hibája, hogy a fürdőszobákban nincs WC-kefe! Később kiderült, hogy ez amolyan libanoni specialitás, és a korábban kelő szobatársnak nem okoz akkora megrázkódtatást, mint az utána ébredőnek. Szokás kérdése… Ahogyan

Libanonra sem illik már rá a Közel-Kelet Svájca elnevezés, úgy Bejrút sem a Közel-Kelet Párizsa, pedig a CNN amerikai hírtelevízió néhány évvel ezelőtt „a világ egyik legjobb bulivárosaként” jegyezte. A szíriai polgárháború azonban itt is éreztette, érezteti negatív hatását, az éjszakai élet sokat lanyhult.

Azt mondják, történelme folyamán a várost kilencszer rombolták le, és kilencszer épült újjá, ám a laikus szemlélőnek úgy tűnik, egyes újjáépítési szakaszok átfedik egymást, és részben ma is tartanak. Másként nehéz megmagyarázni a lerobbant panelházak között ágaskodó üvegpaloták látványát. Mintha idősíkok metszenék egymást sajátos, sokszínű mozaikot alkotva.

Ez a sokszínűség egyébként a lakosság etnikai és vallási megoszlásában is megmutatkozik. Az országban korábban többségben éltek a keresztények, az utóbbi évtizedekben számarányuk folyamatosan csökkent, ma 34 százalék körül van, de ez is csak 2014-es becslés. Tizennyolc vallási felekezetet ismernek el hivatalosan (12 keresztényt, 5 iszlámot és a zsidót), és ezek képviselői, illetve templomai, mecsetjei jórészt Bejrútban is megtalálhatók, ahol

a déli negyedekben, az elővárosokban inkább síita muszlimok laknak, akik nyíltan az amerikaiak által terrorszervezetnek nyilvánított Hezbollah híveinek vallják magukat, míg a keleti részén a keresztények dominálnak, de vannak „vegyes” negyedek is.

Olyan utcájában is megfordultunk a fővárosnak, a kormányhivatalok közvetlen szomszédságában, amelyet egy Brazíliából hazatelepedett libanoni üzletember épített be azzal a céllal, hogy az ingatlanokat irodákként, a földszinteket üzlethelyiségekként értékesíti. Ám olyan késhegyre menő versengés alakult ki értük, hogy a kormány jobbnak látta törvény által megtiltani a bérbeadásukat – ezért aztán most csak a betört ablaknyílásokon ki- és beugráló macskák jelentik az „életet” az üres falak között.

Pedig alapjában véve békés vagy legalábbis egymással békében élni akaró emberek lakják Bejrútot.

A keresztény templomok és a dzsámik jól megférnek – nem egyszer szó szerint – egymás mellett, és még az utcai koldusok sem annyira rámenősök, mint például Kairóban.

A közbiztonság szerintem kielégítőnek mondható, bár például a Generálinál ezt nem így látják, mert másként náluk is lehetne ide utasbiztosítást kötni, és a külügyminisztérium SMS-ei is fölöttébb idegesítőek tudnak lenni, amelyek az ország keleti területein leselkedő veszélyekre figyelmeztetek. Mi ugyanis éppen oda, Baalbekbe igyekeztünk…

De előbb még letudtuk Bejrút kötelező nevezetességeit, mint például a Galamb-sziklákat, amelyeken keresztül a Földközi-tenger felől érkező hullámok vájtak különleges, csónakkal is használható átjárókat. Állítólag vannak, akik szeretnek róluk a tengerbe ugrálni, de erre mi semmiféle kísértést nem éreztünk. Inkább eltöltöttünk pár órát a hivatalosan 1942-ben megnyílt Bejrúti Nemzeti Múzeumban.

Mind az 1300, főleg a föníciaiaktól ránk maradt kiállított tárgyát nem vehettük szemügyre, de a szarkofágok tényleg lenyűgözőek. Némely ezeréves, a mamelukoknak tulajdonított cseréptányér láttán pedig – nem tudom, miért, de – többünknek is a korondi fazekasok jutottak eszünkbe…

A Szent György nevét viselő görög ortodox székesegyház Bejrút legrégebbi temploma, az írott források szerint már az 5. században állott. 551-ben földrengés pusztította el, a 12. században újraépítették, ám az 1759-es földrengés ismét annyira megrongálta, hogy kellett bontani. Öt év múlva kezdtek hozzá az újjáépítéséhez, de az első kísérlet balul sült el:

a túl törékeny oszlopokon nyugvó boltozat beszakadt, 90 ember halálát okozva. 1772-re sikerült újból felhúzni, azóta több módosításon is átesett.

A fővárosban a maronita keresztényeknek is van egy Szent György-temploma, ortodox párja, illetve a 72 méter magas, az iszlám 99 aranybetűs nevét magán viselő Mohammad Al-Amin-mecset közvetlen közelében. Ez a katedrális 1884 és 1894 között épült az olasz építész, Giuseppe Maggiore tervei alapján, ezért nem véletlenül emlékeztet a római Santa Maria Maggiore-re.

A fővárostól mintegy 18 kilométerre, északra található a Közel-Kelet egyik legszebb természeti csodájaként közismert Jeita Grotto cseppkőbarlang 8,2 méteres sztalaktitjával. A felső részét 1958-ban fedezték fel libanoni barlangkutatók, a 60 méterrel alatta található, 1836-ban feltárt alsó barlangban csónakkal hordoznak körbe. Egyik helyen sem szabad bent fotózni, és elsőre úgy tűnt, biztosra akarnak menni, mert belépéskor összeszedték a mobiltelefonokat. Aztán bent

az első felvigyázó már suttogta is, hogy egy-két dollárért nyugodtan keccegtethetünk – így az járt jól, aki a zsebében hagyta a fényképezőgépét. A többieknek maradt a kinti, hatalmas szobor, ami azért fotótémának eljár…

De ez is eltörpül a Bejrúttól 25 kilométerre található Harissa 600 méter magas dombján a 19. század végén 20 méteres talapzatra felhúzott, 8 és fél méter magas, 15 tonnát nyomó Szűz Mária-szobor mellett! Az itteni Szent Pál melkita katedrális a libanoni keresztények spirituális központja, melyet 1997-ben II. János Pál, 2012-ben XVI. Benedek pápa is meglátogatott, de van itt ferences kolostor is, maronita, szír és örmény katolikus templom is. A szobrot Labouré Szent Katalin 1839-es látomása alapján készítették el Lyonban, tizenkét darabban, hajón szállították jelenlegi helyére, 1908-ban nyerte el végleges formáját.

Ide mi felvonókkal jutottunk fel, végig pazar kilátás kísért és fogadott. Lelkesedésünket csak a fentebb említett 2433 dolláros számla törte meg pár perc erejéig…

Ide már nagyon közel esik Byblos (magyarul Büblosz), amely „a világ legrégebb óta folyamatosan lakott városa” címmel büszkélkedik, ami régészek szerint olyan 7 ezer évet tesz ki. Ez sokat nyomhatott a latban, amikor 1984-ben az UNESCO felvette a világörökség-listára.

Már Krisztus előtt 2800 tájékán várfal vette kerül, a 12. században pedig a keresztes lovagok emeltek itt erődöt – mi ezt látogattuk meg, no meg a közelében található, kezdetben Keresztelő Szent Jánosnak, majd János Márknak dedikált székesegyházat. És vasárnap lévén az idegenvezetőnk még egy templomot beiktatott a programunkba: az ugyancsak Giuseppe Maggiore tervezte és felügyeletével felépült (1910), batrouni maronita Szent István-katedrálist. Félreértés ne essék: ez a Szent István nem a mi István királyunk!

A negyedik napon indultunk el végre Baalbek fele, de útközben tettünk egy kis kitérőt az anjari szultáni palota romjaihoz. Az impozáns épületegyüttest (de akár kisebb városnak is nevezhetjük) I. al-Valíd omajjád kalifa építette a 8. század elején, akit szemlátomás nagyon lenyűgözött a római életstílus, mindenben megpróbálta utánozni őket. De ez csak olyan 20-30 évig sikerült, mert jöttek az Abbászidák, véget vetve a rövid életű virágkornak. Pedig hajdanán hatszáznál is több bolt, fürdők, két palota és egy mecset állt a területén! Ma többnyire örmények lakják a várost.

A világörökségi listán szereplő, a Napisten után Heliopolisznak nevezett Baalbek romjairól, az 58 korinthoszi oszloppal díszített templomegyüttesről, a Jupiter-, Bacchus- és Venus-templom maradványairól sok információ kering az interneten, ezekkel most nem untatnám az olvasót. Kevésbé köztudott, hogy

többezer éves, homályba vesző múltjában egyesek szkíta nyomokat is felfedezni vélnek, bár a hivatalos álláspont szerint első – Baálnak, a napistennek szentelt – templomát a Kr. e. 2000 körül itt megtelepedő föníciaiak építették.

Egyébként a város nevét többen a Baálból eredeztetik, melyet némely kutató a bálvány szavunk alapjának tart. A templom terasza több mint 500, különböző méretű faragott kőtömbből áll, a három legnagyobb egyenként kb. 1000 tonna súlyú, 70 méter hosszú, 4,7 m magas és 3,3 m vastag, a kisebbek „csak” 500 tonnásak; a kövek hézagmentesen illeszkednek egymáshoz. Rejtély, hogy honnan, hogyan kerülhettek oda…

Mint ahogy Csontváry Kosztka Tivadar is rejtélyes úton-módon, amolyan „táltosi” elhivatottságtól vezérelve keveredett ide 1906-ban, megfesteni (több mint 30 négyzetméteres vászonra!) az általa fő művének tartott Baalbeket.

Ő egyébként Attila hun-magyar király szentélyének tartotta, és úgy vélte, megfestésével „a magyar nemzet legitimátióhoz jutott, amellyel igazoljuk azt, hogy nem tücsökhöz hasonló, hanem hangyaszorgalommal dolgoztunk. Ezzel az érdemmel ma a nagy nemzetek sorába léptünk és Magyarországot a világtörténelmébe iktathatjuk.”

Bár a 4. század végén a hunok egy hadjáratuk során valóban elérték a mai Libanon területét, olvasmányaiban nem találtam nyomát annak, hogy a 410 körül született Attila megfordult volna Baalbekben, de a történelem attól izgalmas, hogy megannyi megfejtésre váró titkot rejt magában. Azon is vitatkoznak a (művészet)történészek, hogy Csontváry képén miért szerepel a „hunok áldozati köve”, amely valójában a helyszíntől jóval távolabb, az egykori kőbánya helyén található ma is. Ami viszont tény:

a Magyar Nemzeti Galéria által őrzött műkincsen a Jupiter-templom ugyanazon hat, egyenként 22 méter magas oszlopa látható, mint amit mi is megcsodálhattunk.

Ideje szólnunk a borokról is, hiszen tulajdonképpen értük vettük nyakukba ezt a fáradtságos utat. Miközben a Kaukázus vidékén 8000 éves nemesszőlő-kultúrával dicsekednek a grúzok és az örmények, egymásra rálicitálva (fittyet hányva arra, hogy Kínában állítólag 9000 éve erjesztett bor nyomát mutatták ki), itt megelégednek 5000 évre visszanyúlni, bár olvasni olyan értekezéseket is, amelyekben ezt további 2000 évvel megtoldják. És itt ismét a föníciaiak a főszereplők, akik

a Földközi-tenger medencéjének bármely szegletébe képesek voltak eljuttatni a libanoni bort; később a velenceiek követték példájukat.

Az isteni nedűt a rómaiak sem vetették meg (lásd a baalbeki Bacchus-templomot), ám a 7. században jöttek az arabok, aztán 1517-ben az oszmánok, akik már abban az időben is tiltották az alkoholfogyasztást.

Közel ezer évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy jezsuiták szőlőtermesztési jogot kapjanak, természetesen szertartási célokra, és 1857-ben meg is alapították első szőlőskertjüket a Bekaa-völgyi Kasarában. Innentől számítják a modern libanoni borászkodás történetét, amire

nemcsak a szerzetesi odafigyelés nyomta rá a bélyegét, hanem a francia technológia is, lévén hogy Libanon jó negyedszázadon át Franciaország „jótékony gyámkodását” volt kénytelen élvezni a második világháború végéig.

No, ennek ihatjuk most a levét számos olyan szőlőfajta – cabernet sauvignon, merlot, cabernet franc, syrah, chardonnay, sauvignon blanc, semillon, viognier, muskotály stb. – révén, amelyek a francia befolyást tükrözik. De megtalálható itt például a mourvédre is, amit szintén francia nevén ismernek világszerte, holott Spanyolországból származik (monastrell), ahová valószínűleg a föníciaiak telepítették be Kr. e. 500 körül. Leggyakoribb szőlőfajtájuk a senso, és ugyancsak helyinek tartják a cinsaut-t, míg a fehérszőlők közül a mervát és az obadiet.

A szőlőtermesztés az 1975-1990 között dúló polgárháború után kapott lábra ismét, ma mintegy 27 ezer hektáron művelik, de ebből csak 3000 hektár a tulajdonképpeni borszőlő, a többit csemegeként értékesítik.

1996 és 2020 között a borászatok száma nyolcról negyvenre nőtt, évente kb. 10 millió palack bort állítanak elő 25 millió dollár értékben, aminek nagyjából a harmada kerül exportra.

A pincészetek közül az egyik legikonikusabb az 1930-ban alapított Chateau Mousar, amelyet elsőként kerestünk fel, hogy aztán keserű csalódással kezdjük a sorozatot. Nemcsak az elénk tett borok hagytak kívánnivalót maguk után, hanem a fogadtatás is:

amikor vizet kértünk öblítéshez, az őszre festett hajú háziasszony a saját nyálunkat javasolta helyette. Még jó, hogy nem az övét…

Szerencsére a többi meglátogatott pincéből már sokkal kellemesebb benyomással és jóval több palackkal távoztunk. Különösen a Batroun Mountains, a Ksara, a Kefraya, a St. Thomas és főleg a Domaine des Tourelles nőtt a szívemhez, utóbbi azért, mert csak itt voltak hajlandók 2022-es rozét elővenni. És itt tanultam meg azt is, miért ültetnek rózsát a szőlősorok elé: időben jelzik a gazdának az ültetvényét veszélyeztető betegségeket!

Igen, rozéból még étteremben sem találtunk 2021-esnél frissebbet, és nem is nagyon értették, vagy nem akarták érteni, miért akadékoskodom az évszámokkal. Ezzel a magatartással egyébként az idei Szent György Napokon is szembesültem, ahol az ’56-os emlékpark borudvarában egyetlen ’22-es rozét sem kóstolhattam. Előre azt hittem, valami újszerű divatról van szó, mígnem az egyik becsületes borász be nem vallotta, hogy

amíg a ’21-es el nem fogy, nem veszi elő tavalyit.

Ha egyszer az életben feláldozna egy évjáratot, utána mindig friss rozét ihatnánk…

Mivel ivás közben jön meg az étvágy, ejtsünk pár szót a libanoni konyháról is, amely ugyancsak egyfajta metszetét képezi Kelet és Nyugat ízvilágának. Az eddig csak Törökországban tapasztalt gasztronómiai élményeket is erőteljesen felidézte bennem, de mediterrán hatás is érződik rajta.

Az előételek sokaságát jelentő mezét olyan tempóban sorakoztatják a vendég elé, hogy észre sem veszi, mikor ér a főfogáshoz, bár az is lehet, nincs ilyen.

A megannyi mártogatós, kenhető, főleg friss zöldségekre, olajbogyóra, joghurtra alapozó, különféleképpen kombinált finomságnak elvileg az lenne a szerepe, hogy étvágyat gerjesszen, de

nekem minden egyes alkalommal már azelőtt sikerült jóllaknom, mielőtt a teljes menüsor végére értünk volna.

Oda süllyedtem, hogy – bár számomra a vegetarianizmus is nagyjából annyira értelmezhető fogalom, mint a kettes számrendszer – még a bulgurból készült tabboulehből vagy a hummuszból is alig bírtam betelni (ez utóbbi tulajdonképpen csicseriborsó tahinával), igaz, a szőlőlevélbe tekert rizses, zöldséges valami (egyébként dolma a neve) már nem jött be annyira.

Ami viszont maradéktalanul, az a bárányhúsból készült gombóc (kibbi), töltött fasírozott (kafta) és a csípős taouk (pácolt csirkehús nyárson).

Az utcai étkezdékből természetesen itt sem hiányozik a kebab, de érdemes a pizza jellegű manakeesht is megkóstolni, amit tésztára pakolt sajt, kakukkfű, olajbogyó, szárított menta, paradicsom, pácolt uborka és természetesen hús alkot.

A fűszerezésben a harmóniára törekednek, de azért intenzív ízeket hoznak össze, és érezhetően nagyon kedvelik a fokhagymát, a mentát és a koriandert.

A mai Libanon területének mintegy háromnegyedét hajdanán erdő borította, még ha nem is mind cédrus. A világ 30 ezer fafaja közül ez utóbbit ott találjuk a legtöbbre tartottak között, nemcsak a Bibliában szerepel, Ámon-Ré egyiptomi isten hajója, sőt a múmiák szarkofágja is ebből készült. Aztán jöttek a föníciaiak, épültek a hajók, elkezdődött a faexport:

mára az ország 13 százalékát teszik ki a valódi erdők, és – 2010-es adatok szerint – alig 1137 hektárnyi cédrus maradt öt nagyobb parcellában, mind természetvédelmi területen.

Sajnos az idegenvezetőnk nem a Kadisa-völgy felett 2000 méter magasságban emelkedő, az UNESCO által 1998-ban a világörökség részévé nyilvánított, az Úr cédrusai nevű rezervátumba kalauzolt el bennünket, pedig állítólag ott található az a 6000 éves, közel négy méter átmérőjű fa is, amelyről a libanoni címert mintázták. De mi nem is ezért szerettünk volna oda eljutni, hanem hogy

lefotózzuk Csontváry Kosztka Tivadar „magányos cédrusát”, amelyet itt festett meg 1907-ben, illetve Zarándoklás a cédrusokhoz Libanonban című művének ihletőjét.

Ehelyett a Baruk-hegy lejtőin, az 55 ezer hektáros Al Shouf Cedar Nature Reserve-ben találtuk magunkat, a borkóstolások közepette ugyanis meglehetősen lankadt a figyelmünk, már nem figyeltünk annyira a részletekre. Ez ugyan az ország 5,3 százalékát kitevő, legnagyobb rezervátuma, amely három cédruserdőt is magába foglal, de Csontváry tudomásunk szerint egyikben sem járt, és nekünk ez lett volna a lényeg.

No, sebaj, legalább van egy nyomos oka arra, hogy egyszer majd visszatérjük Libanonba!