HIRDETÉS
Apák napján néhány erdélyi szerző vall arról, milyen örökséget kaptak édesapjuktól. Szó esik kimondott és kimondatlan tanításokról, egyenes példákról, konokságról, túlélésről, rádiókról, fájdalmakról, szeretetről, és arról is, hogy a legjobb tanács talán maga az élet, amit előttünk éltek.
Egészen a közelmúltig fogalmam se volt, hogy apák napja is van a világon. Úgy látszik, nem figyeltem eléggé, de az se kizárt, hogy túlságosan is figyeltem, például a nők napjára, március 8-ra (ez már csak azért is valószínű, mert a húgom születésnapja épp március 8-ra esik). Apai jótanácsokat se kaptam (nem is hiányoltam),
viszont annál hálásabb vagyok édesapámnak, hogy lépésről lépésre, a dolgok természetes rendje szerint, megismertetett a világgal.
Tőle tudom például, hogy milyen a berkenye, milyen a gyertyánfa stb. Apai „örökségkéntˮ tehát én se prédikálok a gyermekeimnek (az ember nem lúd, hogy mindenféle jótanácsokkal tömjék) – egyszerűen csak éljük az életünket, s ha elköszönünk egymástól, akkor a „Legyél jó!ˮ vagy a „Vigyázz magadra!ˮ formulával búcsúzom el tőlük. Szívből remélem, hogy értik is, mit jelentenek ezek a szavak.
Egy állandó visszhang, ami kísér, ha ebben a témában kell bármit is mondanom: „Viselkedj úgy, ahogy szeretnéd, hogy veled is viselkedjenek”. Hála Istennek olyan édesapával áldott meg az ég, aki nem a nagy szavak embere, hanem az egyszerűség erejével néz szembe a mindennapokkal. Ebben pedig nincs helye a mellékvágányoknak, hanem csak az egyenességnek.
Megtanította, hogy a család nem kiegészítő tényező, hanem maga az élet.
Úgy adott tanácsot, hogy csinálta, mutatta. Nem a levegőbe beszél, hanem a földön jár és napról napra munkálkodik fáradhatatlanul a holnapon. Kell-e ennél jobb tanács, mint hogy az ember embernyi példát lát s azt követheti?
Édesapám magába forduló, szűkszavú, időnként nyers és szarkasztikus székely apa volt, nem voltak nagy lelkizések, apa-lánya közös programok, éjszakába nyúló beszélgetések, de amikor mondott valamit, annak súlya és tétje volt.
Kisiskolás koromban hazahoztam egyszer matekból egy négyest. Jó tanuló, törekvő gyermek voltam, borzasztóan el voltam keseredve, hogy most a médiám kicsi lesz a matekjegy miatt. Kész tragédiaként fogtam fel, és a tanító nénit hibáztattam. Anyukám a munkahelyén volt, s akkoriban nem volt mobiltelefon, hogy gyorsan felhívjam, és kiöntsem a lelkem, így apámhoz fordultam. Azt mondta nekem: „Fiam, magadnak tanulsz! Ne bőgj, menj s egyél, ott az ebéd a hűtőben, melegítsd meg, nagy leányka vagy, ne várd, hogy örökké anyád kiszolgáljon”. Ezzel be volt a fejezve a diskurzus.
Most, amikor újra az egyetem padjaiban ülök, s alkalmanként elkeserít egy-egy rosszabb teljesítmény, a magam mércéjéhez képest gyengébben megoldott feladat, hozzászólás, sokszor eszembe jut.
Azt hiszem, hogy apukám, tudta nélkül, arra nevelt, hogy belső kontrollos legyek, autonóm, erős.
A teljesítményem, a sikerem, a kudarcom a legtöbb esetben rajtam múlik. Persze a külső körülmények alááshatják vagy segíthetik a kitűzött célok elérését, de elsősorban mi magunk vagyunk saját sorsunk kovácsai. A hibákból lehet a legtöbbet tanulni, és jó, ha az ember nem a külső körülményre hivatkozik, hanem felelősséget vállal a döntéséért. Legyen szó szakmai karrierről vagy magánéletről, először jó, ha megnézzük, mi az, amit mi tehetünk a dolgok alakulásáért, és mi az, ami nem rajtunk múlik vagy múlott.
Ha ezt a mondatot szétszedem, és elemzem, megállapítható, hogy apukám erre próbált rávezetni. De még azt is kiolvashatom belőle, hogy a jóllakottság-érzés (finom ebéd, amit egy kisiskolás maga melegít meg) segített abban, hogy a rossz eseményt átértékeljem, az érzelmeimet szabályozzam, a figyelmemet eltereljem a sírásról.
Amikor már nagylány voltam, ösztökélt arra, hogy jogosítványt szerezzek és beiratkozzak egy önvédelmi sportot oktató foglalkozásra, valamint nagyon védett azoktól a fiúktól, akiknek nem volt biztos jövedelme vagy nem olyan tanulmányokat folytattak, amelyek ezt jelezték volna elő a jövőre nézve.
A kicsikori intelmekből rengeteg volt, amelyek jó része, annak rendje-módja szerint akkoriban csak átsuhant a fülem mellett, de ma már teljesen érthető, miért hangoztak el annyiszor:
a felelősségvállalás, az egyenes, nem csűrős-csavarós és kifizetődő őszinteség, és amit elkezdesz, azt fejezd is be és csináld rendesen – ezek azóta is örökzöldek.
Talán az egyik legfontosabb egyetemre készülődés közben érkezett, ami ma is gyakran eszembe jut, és a nagyvonalúságra vonatkozott: néha el kell dönteni, hogy a boldogság a fontosabb, vagy az, hogy mindig igazunk legyen… és ez jónéhány konfliktustól megkímélt már. Szóval, igen, egész jól el vagyok látva.
Nagyapám rádiója
Apám hetvenkilenc éves. Vak. Magas vérnyomása, cukorbetegsége van. Műtötték hályogos szemét, rákos vastagbelét, gerincsérvét. Napjait a tévé előtt tölti. Politizál. Anyám gondozza, ahogy gondoz mindenkit a családból. Így elviselhetőbbé válik a megkeseredett politika.
Apám apja szabó volt. Névben és mesterségben. Az utóbbi a fontos, megmentette a második világháborús harcterektől. Otthon maradhatott, egyenruhákat varrt. A háború előtt több hektár földön gazdálkodott. Kilenc gyermeket nevelt, egyedül, feleségét elvitte a vesebaj. Egymást is nevelték a gyermekek. Mára a legkisebb és a legnagyobb halott. Van ebben valami szörnyen ironikus.
Nagyapám földjeit elvitte a kommunizmus, a diktatúra. Szétszéledtek a gyermekek, mesterséget tanultak. Ha egymástól több száz kilométerre is, de legalább Erdélyben maradtak. Tanár, villanyszerelő, eladó, varrónő, vállalkozó, és így tovább. Nagyapámnak maradt az elemmel működő rádió, a gázvilágítás, szurony a bot végén a szalmazsákos ágy mellett. Az olykori családi látogatás, amikor több tízen szorongtunk az udvaron, szalmabálákból épített házban aludtunk.
Nagyapám soha nem mondta, hogy egyedül van. Holott a tanyai világban a magány erős valóság volt. Szomszéd: kilométerekre. Nyáron sár, télen hó tette távolibbá. Amikor apám télen iskolába ment, nem egyszer farkasok követték a derékig érő hóban. Nyáron rókák kövér bolháival gyűlt meg a dolga, ahogy a juhokat őrizte.
Apám gyakran mondogatja nagyapámról: csak egy elemes rádiója volt, mégis ritka élesen látta a világot. Apámnak száznál is több tévécsatorna, rádióállomás áll a rendelkezésére, mégsem kapjuk meg a közös hangot. Nem tudom, mi választ el tőle. Alighanem ő sem. Talán a konokság. Konokságunk.
Mert nagyapám is konok volt. Bölcsen konok. Ritkán engedett az igazából; talán, ha teszi, széthull a család. Talán konoksága tette, hogy ő volt apuka. Az utolsó pillanatig, amikor halálos ágyán alig ismerte fel az apámat. „Te vagy az, Pityú?”, kérdezte, és e kérdésre apám alighanem három évtizedet épített fel. Konok, ripakodós, olykor kétségbeesett éveket. „Én vagyok az, apuka”, válaszolta apám. Anyám szigorúan meghagyta nekünk, a temetés után jól viselkedjünk. Most már tudom, apám mélyen, titkon őrzött depresszióját, egészségét féltette, sőt az életét.
Apám mind a mai napig nem ismerte fel depresszióját. Inkább költözött elefántcsonttoronyba. A kommunizmusban horgászott, sokat cigarettázott, mi tagadás, ivott is. Nemzeti sport volt az ivás, nem csak az apám, hanem majdnem mindenki szabadsága. Ittasan a rendszert szidta, mi meg rettegtünk, Ceaușescu valamelyik megalomán építkezésére viszik kényszermunkára. De megúszta. Az ivást nem, igaz, szerencsésen verte be a fejét, sok nyoma nem maradt.
Ment a diktatúra, jött a rendszerváltás. A szabad sajtó és az uszítás ideje. Amikor volt tétje a szavaknak, mondatoknak, eszméknek – napjainkban ez húsba vágó, keserű adósság. Nagyapám ekkor halt meg, örökségül hagyva a konokságot. És apám, mint jó nebuló, konokul védte konoksága szabadságát. Eszméket, tudást gyűjtött hozzá. Csak éppen az volt a baj, hogy mindig valaki szűrőjén engedte át ezeket az igazságmorzsákat. Olyanná lett, mint az alkimista üstje: ugyan leég a salak, de nyomában nem marad arany, hanem ködös, csalfa ígéret egy újabb kísérletre.
Gyerekként sokat tiltakoztam ez ellen. Fiatal felnőttként is. Életem derekán aztán megértettem konokságát. Viselkedésem egyik pillére lett: ellenpéldaként. Hogy hallgassak meg másokat. Hogy ne fogadjak kritika nélkül gondolatokat. Legyek egyenes addig a pillanatig, amíg az nem fáj. Mondjam gyakran feleségemnek: szeretem. Öleljem meg szeretteimet. Legyek túlérzékeny, de ismerjem fel és ne vigyem túlzásba azt. Örökölt depressziómmal vegyem fel a harcot; mondhatni, nagy szavak ezek, de csak annak, aki nem élte meg igazán a depressziót. Nekem barátaim pusztultak bele.
Nagyapám elemes rádiója mind a mai napig mondja bele igazát világomba.
Talán a Szabad Európát hallgatta az öreg, talán a Kossuth Rádiót, talán a Petőfit. Én gyerekként a Misi Mókus kalandjait. Szorosan a készülékhez tapadva.
Nagyapám elemes rádiója apámon keresztül szól hozzám. S ahogy egyre több kifogyott elem sorakozik polcaimon, miként egykor nagyapám polcain is, annál jobban érzékelem: apám konoksága a szeretet egyik legtisztább formája, amely nagyapám rádiójának frekvenciájára hangolva üzen egy olyan elefántcsonttoronyból, melyben ugyan nehéz az élet, de őszinte, a végtelenségig őszinte.
Apáim öröksége az őszinte konokság és becsület. Csak a szeretetet kellett megtanulnom hozzá.
A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.
