Egy igazi disznyóvágás hajnalban történik, amikor az állat szegény fel se tudott még ébredni, s mire észreveszi magát, s meginná a kávéját, há már kolbászba van tőtve. Na de ennél a speciális eseménynél, amiről én fogok most magiknak mesélni, nem így történt a dolog. Hogy ettől most igazi-e a disznyóvágás vagy sem, meg nem tudom mondani, annyira azért csak igazi, hogy volt disznyó, s há már nincs. De hogy nehogy azt higgyem, hogy ez csak valami ábrándozás, meg es néztem egyszer a saját szememmel, ott refegett bé a pajtába, illetve há nem es nagyon refegett, mert szomorúan nézett avval a disznyószemivel, mintha tudta volna, hogy neki kámpec. Lesz.
Hajnalhasadta helyett jó dél lett már mire a hentes, akarom mondani mészáros megérkezik, neki ugyanis ez volt már aznap a harmadik béavatkozása, de az a fő, hogy megjött. Meséli a gazda, hogy egykor vót olyan is, hogy hentes nélkül intézték az ilyesmit, s a rokonságba-szomszédságba vót olyan, akinek reszortja vót ez, de ma már rájött mindenki, hogy sokkal jobban megéri, mégha a hentesnek fizetnek is, mert sokkal rövidebb idő alatt megvannak vele, s úgy csinálja, ahogy mondja az ember, nem az van, hogy az egyre illumináltabb sógor mondjuk nehezebben lát már s na. Csak a baj van vele.
Még segédet, tanoncot is hozott a hentes, ilyen profi világ van már manapság, megy is minden, mint a karikacsapás. Orrszőrkeményítő mínuszok és hó helyett azonban igencsak tavaszias lengedezés van, meg jó sok sár, így a hidzsiénia kicsit kérdéses. Szerencsére a disznyónk megteszi azt a szívességet, hogy saját lábán eléjön az első udvarra, ahol nincs annyi sár, s a hentes ügyesen megfekteti, s elvégzi a béavatkozást olyan profi módon, hogy az állat csak vézna hörgéssel tud fellebbezni, nem azzal a vérfagyasztó visítással, amitől gyerekként úgy féltem. Aztán szép csendesen megnyugszik, s felajánlja magát a konyhai művészetek oltárán.
A perzseléshez gázpalackot, akarom mondani butéliát használunk, nem divat már szinte sehol a szalmaláng, az csupán a turistáknak van. Hentesék lekaparják, megpucolják a jól megperzselt disznyót, valahogy nem jut eszükbe, hogy betűket kapargassanak bele, nézem is, hogy hogyhogy.
Nade a pálinka azért nem csak a turistáknak van, úgyhogy fogy is belőle egy-két kupicával. Sajna nem nekem, mert én vagyok a soffer, s kell vigyem a mintát, azaz izé, a próbát az állatorvoshoz, nézze meg, nincs-e benne trikinella. Mesélik, ez se volt divatba nagyon a régmúltban, s el se hiszik nagyon, hogy előfordulhat, de na, azért legyen. A fül- és farokropogtatással úgysem lehet megvárni a diagnózist.
Most tudja aztán megmutatni a hentes az igazi tudományát, ahogy szakértelemmel kibelezi, feldarabolja és porciózza a hiúgerendára fellógatott sertést. Hamarosan már ételnek néz ki, nem állatnak.
A fontos kérdések is eldőlnek, hogy mi lesz az állatból, mert például gömbec meg ilyen fenszi izémizék nem, azokat meghagyjuk a tekerőpatakiaknak. Mi spéci vérest sem csinálunk… mert nem tudom miért, erről az asszonyt kérdezzék. Úgyhogy fagyasztóládába kerülő csontos- és hosszúhúsok meg a kolbásznak való kerül ki az állatból, kicsi májashurka meg nem túl sok zsír – manapság sportosabbaknak szeretjük ezeket az állatokat, nincs félméteres szalonnájuk. Ami van, az is részben húsos, kerül bele a pácba. A csülkök, a sonkák a füstre. Az asszonyok szidják kicsit a belit, nincsenek nagyon megelégedve vele, de azért megpucolódik szépen, kolbásztöltésre előkészítve. A gyerekek örömére ez azzal is jár, hogy felfújják, van-e benne lik.
A sonkákat – s ez nagy újdonság – nem a korábban megszokott módon preparálják, hanem vékony szeletekre vágják, hamarabb hasson a füst. Ezen a meleg télen gondot jelent, hogyan füstölik a húst, mert ha nincs elég hideg, kevesebbet ülhet a füstön, hisz félő, hogy elromlik, ezért is fontos a vékonyabb sonkaszelet. Ehhez azonban ügyes mészáros kell. Mondom is neki, hogy ne aggódjon, megírom cikkbe, hogy ő a legjobb mészáros. Kérdi, hol? Mondom, azt a részt üresen hagyjuk, s mindenki beírja, amit akar. Azt azért mégse monhattam neki, hogy az egész világon? Ja, hogy hol írom meg?
Közben a nyári konyhában a kályhán rotyog már a torokpecsenye s a puliszka. Errefelé ez járja ilyenkor ebédre, illetve az agyas káposztaléleves meg a flekken majd este, de az most nálunk nem lesz. A pincében szerencsére kiforrt már az idei bor, abból is kortyolgatunk, azaz kortyolgatnak. Az ebédre szépen terítenek az asszonyok, istenien néz ki a pecsenye a puliszkával, kicsi pityókapürével, savanyúsággal s mellette a házi bor… Hát na, ezért élünk, motyogja magában az ember.
A férfiak közül aztán van, aki vissza sem talál már a levágott disznyóhoz, de az asszonyoknak most jön a munka java, a kolbásztöltés meg a májas. A kályhán most már a tepertyűnek való pezseg. A kolbásztöltő kézi erővel működik ugyan, de a darálás és az egyéb hozzávalók feldarabolásához konyhai gépeket használunk – a turisták talán erre is húznák az orrukat.
Fehér- és fekete bors kerül a megdarált húsba meg fokhagyma: volt olyan év, hogy paprikás kolbászt is csináltunk, de ez most nem olyan. S bár dél jól megvolt, mire a disznyó kilehelte a lelkét, este nyolcra megvagyunk mindennel – erre is jó ez a profi világ. Összetekert rúd kolbászok és a májas hurkák látványával és illatával búcsúzunk: pár hét füstölés múlva látjuk viszont őket. Na, egészségünkre!
A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.