Kéz a kézben hetven éve

Muzsikaszó kíséretében vonult 2017 októberében a hat dédunoka, három unoka és a két gyermek – legtöbbjük székelyruhában –, valamint a közeli rokonság néhány tagja, mögöttük egy cigány zenésszel az egyik csíkszeredai lakótelepi tömbházba. A Debrecenből, Szegedről, Budapestről, Sepsiszentgyörgyről összegyűlt ünneplő sereg meglepetésszerűen érkezett az idős házaspárhoz, hogy azokat hetvenéves házassági évfordulójuk alkalmából köszöntse.

A jelenleg 90 éves Margit és a 94 éves Bertalan Csíkszentsimonban ismerkedett meg egy színdarabos bálra való felkészülés alatt.

„Olyan nagyon régen volt. Mindketten Simonban születtünk, ott ismerkedtünk meg. Aztán ő elkerült a hét elemi elvégzése után Marosvásárhelyre, mert nem szerette a mezőgazdaságot, az ipart választotta, én is elkerültem Sepsiszentgyörgyre iskolába. De haza kellett jönni, mert háború volt. Egy színdarabbal készültünk egy bálra, úgy ismerkedtünk meg. Egy évnyi udvarlás után aztán összeházasodtunk.

Volt negyventől negyvennégyig az a kicsi magyar világ, utána pedig a kommunizmus. Apósom volt bíró és szövetkezeti ügyvezető is a faluban, kicsi földje is volt, de nem annyi, hogy kulákot lehetett volna belőle csinálni. De az akkori kommunista elvtársaknak nem tetszett, kiköltöztették. Jött az üldöztetés, a gyermekek is szenvedtek, mert mindenhol azt mondták, hogy kulákfióka, menekülni kellett olyan helyre, ahol nem ismernek. Nehezek voltak ezek az évek, belefér minden ebbe a hetven évbe” – foglalta össze hét évtized történetét dióhéjba Margit néni.

Elmondta, a férje pékmester volt, 1946-ban az édesapja közreműködésével épített is egy pékséget Simonban. De két év múlva már nem lehetett a malmokból lisztet vásárolni, csak kiutalásra kaptak. A férje felment a „megyéhez”, ott

megkérdezték, hogy van-e piros könyve. De mivel azt válaszolta, hogy nincs és nem is kell, a pékséget bezárták.

A fiatal házaspár Galócásra költözött, Bertalan egy asztalosműhelyben kapott munkát, Margit egy irodában. Tíz évet éltek Galócáson, a két gyerekük ott végezte az általános iskolát. Akkoriban nyílt Szamosújváron egy bútorgyár, ahová a galócási műhelyből áthelyeztek tizenöt személyt, köztük Jánossy Bertalant is. Szerencséjükre, mert Szamosújváron működött magyar osztály a középiskolában, ide járhattak a gyerekeik.

Tizenhét évet éltek itt. Csíkszeredában is megnyílt a bútorgyár, és mivel mindig vágytak vissza a szülőföldre, úgy döntöttek, hazaköltöznek. Bertalan minőségi ellenőrként dolgozott, Margit a beszerzési irodában, amíg nyugdíjba nem mentek mindketten. A Tudor lakótelepen vásároltak egy tömbházlakást, mintegy negyven éve laknak ott. Közben a gyerekek „kirepültek”, a lányuk Debrecenbe, a fiúk előbb Kolozsvárra, majd Szegedre költözött.

Jánossy Bertalan, bár most már nehezen mozog, mindig is aktív életet élt. Jóval a hetven évén túl visszatért az eredeti szakmájához, a tömbházbeli kisszobájukban pékséget alakított ki, ahol három-négy éven keresztül sütötte a perecet, a kiflit, a kalácsot.

A kamrában vágott lyukon keresztül adta ki a vásárlóknak a péksüteményeket.

Ugyanakkor éveken keresztül lépcsőházfelelős volt, valamint pajtafelelős. Ugyanis a Tudor lakótelepen található egykori disznópajtákat felügyelte, kiszámolta mindenkinek, hogy mennyi áramot, vizet fogyasztott, egy kis fabódéban lehetett megtalálni naponta. A házaspár fia, aki időközben bekapcsolódott a beszélgetésbe, úgy véli, ez is a hosszú élet titka, hogy az ember próbáljon meg aktív maradni, ameddig csak lehet, és hogy a közösség, amelyben tevékenykedik, elismerje a munkáját. A fiuk, akit szintén Bertalannak hívnak, a téli időszakban Csíkszeredában tartózkodik, hogy szüleinek segítsen, mivel Margit néni a házban még tesz-vesz, de a bevásárlás már nehezére esik. Fájnak a lábai, a háta.

„Sokszor tizenkét órát ültem egy széken egyfolytában. Olyan is volt, hogy hazahoztam éjszakára a csörlős számológépet, mert heten voltunk egy irodában, és záráskor mindig veszekedtünk, hogy ki dolgozzon rajta. Este betettem a táskába, és éjjel dolgoztam, a táskám füle is leszakadt, mivel hat-hét kilós volt a masina. Ilyen körülmények között dolgoztunk.

– magyarázta az idős asszony.

A hetvenéves házassági évforduló ünneplése jó alkalom volt arra is, hogy a család apraja-nagyja találkozzon, noha sem az unokáknak, sem a dédunokáknak nem ismeretlen Csíkszereda, hisz a nyarak nagy részét itt töltötték.

„Minden vakációt itt töltöttek. Tati mondta, hogy itt nem szabad Ceaușescuról beszélni, legfeljebb a rövidnadrágos Kaka Marciról. És akkor azt szidták. Nagyon jól emlékeznek arra, hogy mennyit álltak sorba tojásért” – elevenítette fel ifj. Jánossy Bertalan. Hozzátette, ötven éve most volt először úgy, hogy két hetet együtt töltött a húgával, és ötven éve nem tudtak ennyit beszélgetni, mint most.

Más volt a világ akkor, mint amilyen most – válaszolta Margit néni arra a kérdésemre, hogy mi lehet a hosszú házasság titka. „El kellett fogadjuk egymást, alkalmazkodnunk egymás után, csak így lehetett tartós. Millió ok lett volna, hogy szétváljunk, minden családban kerül ilyen. Mert most olyan könnyen elválnak.

A fia szerint a neveltetés is sokat számít. Rámutatott, a szülei vallásos emberek, pap előtt esküdtek meg, nem lehetett ezt felrúgni. Egymást mindig kisegítették, és bíztak egymásban. Volt türelmük, szeretetük egymás iránt és felelősségérzetük a gyerekekért.

Mint mesélték, a családban sokan megélték a nyolcvan évet. „Kilencven év van a hátunk mögött. Még kimondani is sok, nemhogy ennyit élni. Minden nap hallgatom a Mária Rádiót, és azért imádkozok, hogy Szűz Mária adja meg nekem azt a kegyet, hogy a férjem mellett lehessek élete végéig, és utána két-három hétre rá én is meghalhassak.

– fogalmazott Margit néni.