Matematika erdélyi magyar lelkülettel

– Mikor derült ki, hogy a matematika egy örök szerelem lesz?

– Anyai nagymamám volt genetikailag a legjobb matekos a családban, fejben számolt, és mindenféle műveletet el tudott végezni, édesapám oldaláról örököltem a mértan iránti fogékonyságomat. Hetedikes koromban a feladatokra próbáltam valamilyen különleges megoldást adni. Akkori tanáraim nem értették, hogy miért nem azt a megoldást írtam, amit ők korábban felvázoltak a táblára. Kicsit elbátortalanított ez, mert bár elfogadták az én megoldásomat, nem kaptam megerősítést tőlük. Amikor kilencedikes lettem, Oláh János és Hamvas Mihály matektanárok vették észre, hogy a matematikai megoldások esetében külön utakon járok, keresem a más megoldási lehetőségeket. Ők bátorítottak, könyvekkel, példatárakkal, Matematikái Lapokkal, és ez egy jó  megerősítés volt. A Matematikai Lapok szerkesztőségébe küldtem javasolt feladatokat, elfogadták a megoldásaimat, s akkor elindult egy kutatás-keresés, és ez a középiskolai vonal vezetett Kolozsvárra, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem matematika szakára, amit 1978-ban végeztem el.

 – Alapvetően azt gondoljuk, hogy a reál és a humán tantárgyak között mély szakadék van, és aki a matematikát szereti, annak vajmi kevés kapcsolata van az irodalommal. Az ön életében mikor lett fontos az irodalom, a költészet?

 – Első verseimet hetedikes koromban írtam. Érdekes, különleges gyermekvilágom volt, és ennek eredményeként indultam el a költészet felé is. Remélem, hogy az első versem még valamelyik füzetemben megvan. Azt a tanáraimnak nem mutattam meg, de ismeretségi körömből pozitív visszajelzéseket kaptam. Kilencediktől írtam többet. Középiskolás koromban egyik félévi magyar dolgozatba a tanárnőnek beírtam egy merészebb verset, ő érthetetlenül nézett, hogy milyen összefüggéseket kerestem. Egyetemista koromban már közöltek kolozsvári egyetemi lapok a verseimből.

Első verseskötetem Lélekvándorlás címmel 1996-ben jelent meg, a második, a Pogány Madonna 1998-ban, most készítem a harmadikat. Még nem tudom, mi lesz címe, de már van három változat erre.

 – Nemcsak a költészettel, hanem a csángó világ felkutatásával is foglalkozik.

– Nagyapáim korán meghaltak, a nagyanyák a Kárpát-kanyarban átélt történelmet mesélték egész életükkel, ez tett kíváncsivá, ezért is kutatom a múltat.

A matematikai apparátust felhasználva irodalmi régészettel foglalkozom: az ősi magyar nyelv eredetét keresve a matematika segítségével kaptam egy függvényt, amellyel meg tudtam adni a folyók, hegyek, helységek neveinek ősi értelmét.

Olyan neveket, amelyeket az elmúlt ötszáz év történelemhamisítása elferdített. Az utolsó ilyen felfedezésem Zabola és Páva eredete. Bizonyos személyek úgy állították be, hogy a neveknek szláv eredetük van, de szerintem semmi közük hozzá. Kimutatható a hun eredet. Aradi Éva Indiában élő kutató nagyon sok hun, szkíta összefüggést kapott meg Indiában, Zabola és Páva ott is megtalálható. Négyfaluban az egyik falut úgy hívják, hogy Tatrang, s ilyen nevű település megtalálható a Kínában lévő Ujgurhonban is, pont ilyen folyóval, dombos, hegyes vidéken. Írtam hat évvel ezelőtt egy angol nyelvű meghívót a kínai  hatóságoknak, hogy vegyük fel a kapcsolatot az ottani Tatranggal, de nem kaptam választ. Merem állítani, hogy a Kárpát-medencében minden folyó, helység nevének magyarul értelme van, a többi megnevezés erre épül. 

– Hogyan fogadják ezt az irodalmi régészeti kutatást és ezt a szemléletet?

– Azok, akik 1990 után beleásták magukat a múltkutatásba, úgy érzik, hogy együtt tudunk haladni ezen az úton. Azok pedig, akik az osztrákok által terjesztett tudományos akadémiai irányvonalat és a finnugor elméletet hirdetik, próbálnak engem nevetségessé tenni és kontárkodónak nevezni.

– Nagyon hosszú ideje van a tanári pályán, és sok generációt tanított. Változott-e valamit a diákok matematikához való viszonyulása?

– 1978 óta tanítok, a brassói Vörös Zászló, a brassói Áprily Lajos, a bukaresti Ady Endre, s most újra az Áprily Lajos Gimnáziumban. Volt  alkalmam a Kárpát-medence nagyon sok iskolájában órákat, matematikai köröket tartani, tehetséggondozással foglalkozni. Fontos elmondani, hogy volt egy  magyarországi, egy szerb, egy csehszlovák, egy orosz és egy román környezet, és a diákok ebben tanulták a matematikát, ami szintén nem volt azonos. Mi a magyarországi lapokból össze tudtuk ezt hasonlítani, láttuk a különbségeket. Mi Erdélyben románból fordított matematikát tanítunk, nem a tiszta erdélyi matematikát, és ez a magyar léleknek nem megfelelő.

A matematikát is csak anyanyelven lehet megérteni, és ha egy olyan tantervet kell követni, amit románul gondolkodók állítottak össze, akkor a tanáron múlik, hogy azt képes-e úgy leadni, hogy a diákok megértsék, magukénak érezzék.

 Nekem tanárként a magyar lélekre kell visszafordítanom a matematikát, akkor válik érthetővé. Aki ezt nem teszi meg, az nem adja meg a lehetőséget a diákjainak, hogy lelkük rezonáljon a matematikára.

Bármilyen tanárnak feltétel nélküli szeretettel kell a diák felé fordulnia, ez a helyes tanítási mód. Nem előítélettel kell a diákok felé fordulni, semmiképp nem összehasonlítani a korábbi és jelenkori generációkat. Az adott pillanatban maximálisan kell teljesíteni, megoldani, közvetíteni a matematikát.

Nekem a szikrát kell beengedni, megmutatni a diáknak. Erre a tanárok tíz százaléka nyitott, képes. Az a gond, hogy ha nem uralják jól a tantárgyat, akkor ijedtükben, félelmükben csak a pontosan megszabott román tantervek betartására összpontosítanak, és nem tudják igazán átadni a lényeget.

A tanügyi rendszer és maga a társadalom folyamatosan változik, és a mindenkori diák ehhez viszonyul. A szocializmusban a diákok társadalomhoz fűződő viszonya ellenséges volt. Az 1990-es változás után azt hitték, hogy maximális szabadság van, ami egy közösségromboló folyamatot tartalmazott, rejtetten arra vezetett mindenkit, hogy maximálisan hedonista legyen, a pillanatokat habzsolja. Közösségek számolódnak fel, a diák már nem érzi fontosnak azt, hogy egy múltbéli tartást, egy magyar méltányosságot, tradíciót folytasson, hanem átveszi a rágógumi–Coca-Cola–gyorsétkezés–köpködés stílust. A technika eredményeként tőmondatokban, ékezet nélkül társalognak a diákok, hagyják, hogy ez a folyamat sodorja őket. Ha egy tanár próbál egy értékrendszert felmutatni, azzal találkozik, hogy nemcsak a diákok, de sok család is átvette a nyugati életstílust. Ott, ahol a család meg tudott maradni az erdélyi értékrendszerben, a diák is másképp viszonyul a tanuláshoz.

– A Kárpát-medencei Magyar Matematikaverseny, amelynek ön az ötletgazdája, egy értékrendszert akar felmutatni és közösséget kovácsolni.

– Kolozsváron az egykori Bolyai-egyetem tanáraitól megkaptam azt a lángot, amit Marosvásárhelyen, a világtól elszigetelten a két Bolyai gyújtott meg. Ezt a lángot kell meggyújtani a diákok lelkében, elméjében is. Már egyetemista koromban kísérleteztem a középiskolák közötti versennyel, majd Brassóban is, de mind betiltották ezeket. A rendszerváltozás után már volt tapasztalatom, és elindítottam a brassói Áprily Lajosban az Erdélyi Magyar Matematikaversenyt. 1991-ben a Rácz László Matematikaversenyen kétszáz tanár előtt elmondtam, hogy Erdélyben sikerült felépíteni a matematikaverseny alapját, és jó lenne ezt megvalósítani az egész Kárpát-medencében. Az ötletemet felkarolta Oláh György felvidéki tanár, és Komáromban, Felvidéken tartottuk az első ilyen versenyt. A Trianon által kettévágott Komáromot a matematika által egyesítettük.

Meggyőződésem, hogy ha a szerb, az orosz, a csehszlovák, a román és a magyar matematikát egyesítjük, olyan közösségépítő, erős fegyverünk van, ami másoknak nem adatott meg.

Erdős Pál az előző század legnagyobb matematikusa volt, ő azt mondta: ha ápoljuk, akkor a nemzetközi magyar matematikaverseny lesz a Kárpát-medence legfontosabb tehetségápoló intézete. Huszonnyolc esztendeje sikeresen zajlik minden évben a verseny, idén kétszáznegyven középiskolás és nyolcvan tanár volt együtt.

– Az elmúlt évtizedekben, de ma is sokan érzik azt, hogy kicsi, szűk ez a hely számukra, és ahhoz, hogy boldoguljanak, el kell innen menni. Jó matematikusok és jó képességű emberek hagyták el Erdélyt, hogy kint érvényesülni tudjanak. Ön soha nem érezte azt, hogy el kell mennie innen?

– Egyetemista koromban a Szabad Európa Rádió azt hirdette, hogy ha tudsz két képlettel többet, akkor külföldön már zseni vagy, és ez mindenkit vonzott, megzavart. Sok egyetemista játszott azzal a gondolattal, hogy ha disszidálna, akkor milyen híres ember lenne. Én Erdélyt látom a világ Tündérkertjének, s nem akarom elhagyni. 1990 után a fiatalok közül nagyon sokan a magyarországi vajas kenyeret választották az itthoni zsíros kenyér helyett. Ez óriási veszteség volt, nem tudom, mikor tudjuk kiheverni. De láthattuk az elmúlt években, hogy a nyugati birodalmak is összeomlottak. S meg kell látnunk, hogy Áprily Lajos, Dsida Jenő, Kemény János transzilvanizmusa a mi megmaradásunk alapja.

Sok olyan esetet mutat a történelem, hogy itt Erdélyben is lehet boldogulni, építeni. Voltak és vannak itt is kutatóink, egyetemi tanáraink, amerikai fizetésért dolgozó embereink. A tudás most már itthon is hatalom, amit okosan el lehet adni. Nem az a megoldás, hogy elhagyom a szülőföldemet, hanem az, hogy itthon építek jövőt, közösséget.