Mosolygó pogácsafigurák: Helga díszes édesmézesei

Nem szokványos decemberi napon kelünk útra, csöpög az eresz, a gyimesi sípályán nyoma sincs a hónak, már-már a tavasz első jeleit keresgéljük a természetben. Ám Bálint Helga konyhájába lépve a látvány, az illat visszaránt a jelenbe. Ha más nem is, de az őrölt szegfűszeg, a fahéj, a gyömbér édeskés illata jelzi, közeledik karácsony.

Nem mondhatjuk, hogy a családi hagyományt viszi tovább Helga, aki előszeretettel hangolódik legkedvesebb ünnepére mézespogácsasütéssel. Székelyudvarhelyi középiskolás évei alatt találkozott egy foglalkozáson a pogácsa sütésével – meséli.

„Abban az évben el is készült a család számára az első adag mézespogácsa, majd a következő években díszes befőttesüvegben a barátok, a rokonok is azt kapták ajándékba. 2019-ben, amikor Kolozsváron mesteri tanulmányaimat folytattam, és a közösségi oldalamra is feltöltöttem fotókat az általam sütött mézespogácsákról, egyre többen kérték, hogy süssek, hát sütöttem. Dolgoztam, tanultam, hajnalban megsütöttem, majd délután kidíszítettem. Így indult, nem volt ebben semmi tudatosság, és amíg számomra nem teher, csinálom, amikor majd teher lesz, átgondolom.

– mondja Helga szülei gyimesközéploki házában. Menet közben kiderül ugyanis, hogy a sütéssel édesanyja konyhájában „vendégeskedik”, az ugyanis tágasabb, mint csíkszeredai otthonában.

Nevetve árulja el, szinte önmagát is meglepte ezzel az újfajta hobbival, hiszen amíg főzni nagyon szeret, a sütésről ezt már nem mondhatja el.

Most éppen azzal próbálkozom, hogy a tésztába fele-fele arányba kerül fehér- és teljes kiőrlésű liszt. Teljesen más az állaga, az íze, nekem nagyon tetszik. Menetközben arra is rájöttem, hogy ha félkilós adagokba gyúrom össze, azzal könnyebben lehet dolgozni, sokkal jobban rááll az ember keze. Egyelőre dagasztógépem sincsen, kézzel gyúrom be. Nem vagyok én egy nagy sütőbajnok, nem is tudom, leszek-e valaha. Ami engem igazából leköt, az a díszítés, azt nagyon szeretem. Pedig a díszítés sokkal időigényesebb, mint maga a sütemény elkészítése, ha pedig az ember egy kis gyakorlatra szert tesz, egyre rutinosabbá vállnak a mozdulatai, és már a keze sem remeg. Nem mondom, hogy nincs kézügyességem, de például amikor a hagyományos hímestojást írom, akkor meg-megremeg a kezem” – kacag.

Azt már maga is kitapasztalta, hogy a nyerstészta jól bírja a fagyasztást, de jobb, ha kisebb téglalapba kinyújtva kerül a fagyasztóba, a hűtőbe, mert így később könnyebb vele dolgozni. Közben kiszaggat egy adag pogácsát – ennek kakaóval barnította be a tésztáját –, ami mehet is a felmelegített sütőbe, és miközben én mézespogácsát kóstolgatok, ő hozzálát a cukormáz elkészítéséhez, hogy a már kisült pogácsákat ünnepi díszbe öltöztesse. Többféle forma közül válogat, nevetve mondja, nem is tud ellenállni, ha üzletben lát mézespogácsa-formákat, mindig vásárol újabbakat.

Van ebben fantázia – mondja, miközben kiveszi a sütőből a frissen sült pogácsákat, és megvizsgálja, átsültek-e. Tovább lehet ezt gondolni – biztatja magát –, eddig ugyanis számára a karácsony ünnepköréhez kapcsolódott a mézeskalács, de más eseményekhez is köthető.

Látok benne fantáziát, csak ki kell találjam a logisztikáját, mert én nagyon szeretem a munkámat, és ez számomra egy jóérzést adó hobbi kell maradjon, ami feltölt”. Helga nevetve osztja meg, pedagógusnak készült, de nem lett pedagógus, egyetemen tolmácsnak tanult, de nem lett tolmács sem, mesteri tanulmányait pedig menedzsment szakon végezte. Mindezt pedig összesűrítve gyakorolja, amióta Kolozsvárról Csíkszeredába költözött, és a Mathias Corvinus Collegium csíki régióvezetője lett.

Közben elérkezett az idő, hogy a kihűlt mézespogácsákat kidíszítse. Letelepszik az asztal mellé, meglepődik, hogy remeg a keze, de ezt a kezdeti izgalmat csak a jelenlétünkkel magyarázzuk. Igazunk van, egy-két mézeskalács, és máris látszik a rutin, a biztos vonalvezetés, és ott mosolyognak az asztalon mézespogácsa-figurák. „Én a fehér díszítést szeretem a legjobban. Egyébként a kézzel felvert máz mindig jobb, mint a géppel készített, csak hát az embernek eláll a keze. Ha bevonni szeretném, kicsi vízzel lazítom a mázat, akkor könnyebben lehet vele dolgozni. Én egy vastagabb falú műanyag tasakkal dolgozok, a józan paraszti logikával hozott megoldásokat szeretem” – magyarázza.

A hópehelyformát szereti a legjobban díszíteni, nincs is belőle két egyforma darab. „Ez pipicsmunka, nálunk ezt így mondják” – nevet nagyot munka közben. „Érdekes, ehhez van türelmem, s a tojásíráshoz nem igazán” – jegyzi meg. Elemlegeti a tavalyi decembert, amikor az előkészített nyerstészta megmaradt, betegség miatt le kellett mondani sütési terveiről. Nagy is volt az izgalom, hogy idén az előkészületek problémamentesek legyenek. A reggeli róráté után itt gyűltek össze a szomszédasszonyok – mondja –, s a kávé mellett jól fogott a friss mézespogácsa is.

Lelkesen magyarázza, mennyire szereti a sütés, a díszítés csendes magányát, amikor a mozgalmas hétköznapokba be lehet csempészni az elmélyülést, miközben a mesék birodalma elevenedik meg a lelkében.

„Úgy érzem, hogy azt a jó érzést, amit nekem a mézespogácsa sütése, díszítése ad, tovább tudom adni, amikor valakit megajándékozok vele. A Mézi név is, amit ezeknek a kis süteményeknek választottam, tulajdonképpen ezt a jó érzést sugallja. Nagyon nagy örömömre szolgál, amikor megbízásokat kapok, kihívások elé állítanak, mert azt jelenti, megbíznak bennem. Anyukám mindig ajánlkozik, hogy segít, de én ezt egyedül szeretem csinálni, s nem azért, mert nem szeretek csapatban dolgozni, de ezt én vállaltam, ezért ez az én dolgom, az én felelősségem. Az már nagy segítség édesanyám részéről, hogy átadja ilyenkor a konyháját” – jegyzi meg derűsen, amint szemügyre veszi az asztalon pihenő, száradó díszes mézespogácsákat.