HIRDETÉS

 

Nem volt cifra élet. Asszonynak lenni a 20. század elején

Péter Beáta 2018. október 26., 14:13

A mosás két napig tartott, bármi történt, a kenyérnek valót meg kellett dagasztani, a hozományt elő kellett teremteni, és a házasságok általában nem szerelemből köttettek. Bizony nem volt „cifra életük” a huszadik század elején a domokosi lányoknak, asszonyoknak. Erről mesél Sándor Edit csíkszentdomokosi könyvtáros.

HIRDETÉS

Nem volt könnyű sorsa a domokosi asszonyoknak a huszadik század elején, éjjel fonniuk kellett, nappal mosni, főzni, gyermeket nevelni, miközben a férfiak sokszor távol voltak a családtól. Jött az első világháború, a nagy szárazság, a második világháború, a kollektivizálás, a kommunizmus. Akkoriban az emberek egyformán szegények voltak. A falusi lakások többsége két helyiségből állt, egy konyhából és egy szobából. A konyhában élték le az emberek az életüket, sokszor három generáció egymás mellett – mutatott rá Asszonyélet Csíkszentdomokoson a 20. század elején című, a IX. Székelyföld Napok keretében megtartott előadásában Sándor Edit, aki évek óta gyűjti a település idős embereinek élettörténeteit.

Domokosi szolgálólányok a brassói Fehér Lóban 1935-ben Fotó: Sándor Edit gyűjteménye

„Annak idején ahány gyermeket adott az Isten, annyit fogadtak el a családok. És a születésnek nem dátuma, hanem ideje volt: valamikor pityókaásáskor, aratáskor, szénacsináláskor. Minden tízesnek megvolt a maga bábaasszonya, és tudták, hogy akár éjjel is, kihez kell szaladni. Öt-hat gyermek született minden családban, de volt, hogy nyolc vagy tizenkettő, de még tizennyolc testvérről is tudunk. Volt, amikor az édesanya belehalt a szülésbe vagy a gyermekágyi betegségbe, és a gyermekek árván maradtak. De a háborúkban, fogságban nagyon sok fiatalember, családapa odaveszett, és az anyának egyedül kellett felnevelni a hat-nyolc gyermeket. Egyik néni, aki nagyon korán özvegyen maradt, azt mondta: „úgy adtam férjhez a leányaimat, mintha lett volna apjuk.” Ennek a néninek sikerült munkahelyet szereznie Balánbányán a mosodában, három műszakban dolgozott ott, és közben otthon varrt, szőtt, hogy a leányainak a három szekér hozomány meglegyen. Azt mondta nekem: „ne féljen, nem volt cifra életem”. Ebben ő mindent megfogalmazott, igazán nehéz sorsa volt, és érdekes módon mégis megérte a 94 esztendőt.”

Sándor Edit. Az idősek élettörténeteit gyűjti a csíkszentdomokosi könyvtáros Fotó: Péter Beáta

Az előadó kitért arra is, hogy ha már a konyhában „éltél le az emberek az életüket”, hogyan is aludtak. Az ágyak egymás végében voltak, egyik ágyban aludtak a nagyszülők, a másikban a szülők. S a nyolc-tíz gyermek? Ők bizony a nagyágy alatt, vagy a magas, lábas ágyak alatti kiságyat kihúzták és ott, fejtől s lábtól. Vagy ott volt a karos pad, egy padágynak nevezett ülőalkalmatosság, amelyet éjszakára kifordítottak, ágyat vetettek benne. De a kemence padkája is megfelelő fekhelynek bizonyult, nyáridőben a széna, sarjú között tértek nyugovóra. Az akkori falusi életvitelben mindennek megvolt a maga módja, rendje. Az étkezésnél például először a férfiak ültek az asztalhoz, időrendi sorrendben. Volt, hogy az anya vagy a fiatal menyecske sem fért oda, hanem a kályha előtti hokedliről, vagy a kicsi széken ülve a kötényéből ette meg az ebédet. A gyermekek közel sem mehettek a nagy asztalhoz, ők a kicsi asztalnál ülték körbe a lábost, és úgy ettek. „Nemrég hallottam egy idős nénitől, hogy ő a gyermekek feje fölött ebédelt. Tehát néha odahajolt a lábos fölé, a gyermekek feje fölött egy-két kanállal evett. Neki csak ennyire és ennyi jutott. Mindig az idősebb férfinek járt a jobb falat, a többinek, ahogy jutott. Van az a mondásunk, hogy egy tányérból esznek, mégis összevesznek. Ez épp így született, hogy a gyermekek egy lábosból ettek, könyököltek, civódtak, és mikor kinek-kinek mennyi jutott.” Természetesen nem válogathatott a gyermek, ha a reggelire kínált tejes puliszkát nem ette meg, akkor megette ebédre vagy vacsorára.

Albert család, 1920-as évek. Ahány gyermeket adott a Jóisten, annyit fogadtak el Fotó: Sándor Edit gyűjteménye

És amint azt az étkezésnél is mindenki tudta, hogy hol a helye, úgy azt is tudták, hogy a családban kinek mi a dolga. „Idén lesz százéves a néni, aki mesélte, hogy nyolcévesen mezítláb kihajtották a legelőre a teheneket hajnalban, a harmatos fűben. Ő az édesanyja által szőtt rokolyában ment ki. A gyermeknek a szoknya nem a fonalnak a javából, hanem a szöszből, másodrangú anyagból készült. Azt mondta, úgy fázott, leguggolt, huzigálta le a térdén, hogy ne fázzon, de szétfeslett a szálak mentén a rokolya, és még jobban fázott. Mesélte, hogy tízórait nem lehetett pakolni, nem volt, amiből. Viszont tejet sem lehetett kifejni a tehenekből napközben egy cseppet sem, mert azt a tehén haza kellett vigye, mert abból készült a kőcség, azaz tíz liter tejből lett egy kiló sajt. Ha már a családnak volt egy kiló sajtja, egy kicsi kenyér, puliszka került hozzá, és megvolt a reggeli vagy vacsora.

Azt mondta a néni, hogy életében annyi nyers gombát nem evett, mint akkor, és kutya baja nem lett tőle.

Idős bácsik, nénik emlékezhetnek, hogy a fifort, az un. galambgombát megették és a csiperkét is. Szintén ez a néni mesélte, hogy alig várták, hogy a rigófiak akkorák legyenek, hogy kicsavarhassák a nyakukat, nyársra tűzték, megsütötték s azt ették. Öt rigófiókából lett egy jó paprikás. Ez azt jelentette, hogy annyi mennyiségű, amennyit puliszkával egy öt-hat tagú család megehetett.”

Bilit a fejbe, juhnyíró ollóval körbevágni: kész a frizura! Fotó: Sándor Edit gyűjteménye

Egy másik idős néni mesélte a domokosi könyvtárosnőnek, hogy ők meg a ludakat kellett őrizzék, reggel kihajtsák a mezőre. Tízórai ott sem jutott, sőt, amikor mentek ki a kapun,

a tátája (nagyapja) még azt is megszámolta, hogy hány alma volt lehullva a fa alatt, és abból sem volt szabad enni.

Akkoriban ugyanis kevés volt a gyümölcsfa az udvarokon, mert egyrészt árnyékot tartott és a veteményes nem úgy fejlődött, ahogy kellett volna, másrészt minden szál fűre szükség volt, mert az állatok tartották el a családot. És az almát, amikor minden héten kenyeret sütöttek, felszeletelték, meleg kemencébe rakták, ott megaszalódott, és télen abból készült az almaleves.

Az anyáknak a gyermeknevelés bizony nem volt leányálom – hangsúlyozta Sándor Edit. Kezdve attól, hogy a nyolc-tíz gyermeknek pelenka kellett. A vászon drága portéka volt, így régi ing hátából és gatya szárából hasítottak le egy-egy darabot. Cumi sem volt akkoriban, és hát akkor is sírtak a gyermekek, de menni kellett a mezőre dolgozni.

A hat hét betegágyat sem ülték ki, már egy hét után, ha hamar felépült, akkor három-négy nap után az asszonyi feladatokat el kellett látnia az anyának.

És hogy a gyermek ne sírjon, kenyérbelet gyúrtak össze cukorral, azt egy zsebkendő méretű anyagba belekötötték, hagytak neki szárat, és azzal a gyermek jól elvolt, mialatt a szülei és a testvérei dolgoztak. Lerakták egy boglya tövébe, vagy otthagyták a szekérderékban, belerakták barázdába stb.

1943. Nem volt egyszerű a gyermeknevelés, pelenkázás Fotó: Sándor Edit gyűjteménye

De mi történt akkor, amikor az édesanya korán meghalt? A nyolc-tíz gyermek mellé anya kellett. „Az egyik néni elmesélte, hogy édesapja az édesanyja torából meg is nősült.

Hétfőn eltemették az asszonyt, a torból maradt maradék, és csütörtökön odahozta a mostohát a házhoz.

A gyermekeknek anya kellett, az pedig hozta a saját gyermekeit is a házhoz. Azt is azt mondta a néni, hogy őket mindig éheztette, míg a saját gyermekeinek adott bőven. Lett volna mit enni, mert gazdálkodtak, volt gabona, ludat tartottak, volt libazsír, de nekik abból sem akart adni. Mindig éhesek voltak. Egy alkalommal loptak egy szelet zsíros kenyeret, de a mostoha úgy megverte őket, mintha a világ legnagyobb bűnét követték volna el.”

Nem volt ritka ugyanakkor a gyermekhalandóság sem – gyógyszer, oltás hiányában sok kisgyerek meghalt különböző fertőző betegségekben. Amelyik háznál beteg gyermek volt, a kapura egy piros papirost ragasztottak, és azzal jelölték meg a helyet, hogy az egészséges gyerekek ne menjenek oda be játszani.

Iskolás gyermekek. Ők szerencsésnek mondhatták magukat, nem csak cipőjük, kucsmájuk is volt Fotó: Sándor Edit gyűjteménye

Ahogy nőtt a gyermek, iskolába is kellett volna menni, de oda csak télen jártak, dologidőben nem. Mert a dolgos, szorgos kézre szükség volt a családban a kevéske földhöz is, kora tavasztól késő őszig a gyermekeknek otthon segédkezni kellett. Nagyon sokszor télen a kezükben vitték a cipőt az iskolakapuig, és csak ott húzták fel, hogy addig se kopjon. Sokgyermekes családból származó néni mesélte, hogy a hat gyerekre egy pár cipő jutott.

Az ment iskolába reggel, aki gyorsabb volt. Felkelt, beleszökött a cipőbe, kiment a kapun.

Neki jobb dolga volt persze az iskolában, míg a többi ötnek otthon kellett maradni, segíteni a gazdálkodásban. De olyan is volt, hogy a második osztályt a gyermek kétszer járta ki, de nem azért, mert buta volt, hanem azért, mert a munka miatt nem tudott felkészülni az év végi vizsgára. Legtöbbször csak annyival maradtak, amennyit ott felszedtek. Palatábla, palavessző volt, azt vitte haza, amit meg tudott jegyezni. Ha könyve volt, azt otthon nem vehette elő, mert az olvasás egy haszontalan tevékenységnek számított, azzal nem tölthette a gyermek az idejét, inkább dolgozni kellett neki. Olyan is volt, hogy a hat-nyolc gyermek közül csak egy tanulhatott, és a többiek azért kellett dolgozzanak, hogy az elsőnek a tanuláshoz való költségeket előteremtsék.

Családi kép a századelőről Fotó: Sándor Edit gyűjteménye

Sándor Edit rámutatott, ahogy nőtt a gyermek, a leány, iskolába nem mehetett, otthon már egy kicsit nyűg volt, többet is evett, és ott voltak a kisebb testvérei, így el kellett menjen szolgálni. A domokosi leányok Brassóba, Segesvárra jártak szolgálni, de Bukarestbe és Budapestre is eljutottak.

Nagyon korán meg kellett tanulniuk főzni, háztartást vezetni, kenyeret sütni, dagasztani.

Szintén egy falubeli asszony mesélte, hogy kicsi lányka volt, amikor az édesanyja megszülte a sokadik gyermeket, jött a szombat, és sütni kellett. Ő akkora volt, hogy csak kicsi székre állva érte fel a dagasztótekenőt, de úgy is meg kellett dagasztani a kenyeret. De nem csak sütni-főzni, például szapulni is tudni kellett. Akkoriban két napig tartott a szapuló, ennyit kellett mosni a lenből, kenderből, gyapjúból készült vastag ruhákat. Hamulúgot főztek, ami igencsak kimarta a kezet. Forró vizet csináltak, a lúgot megvegyítették, „megdöböcskölték”, a mosódézsából kiengedték a vizet, újratöltötték. Akkor tisztult jól a ruha, mikor megkelt, tehát a növényi szárak jól megdagadtak, és közüle a piszok ki tudott jól mosódni.

Volt, aki jó helyre került szolgálni, míg mások kevésbé. Az egyik lánynak igencsak jól ment a sora Szatmáron, a gazda családja haza sem akarta engedni, de ő mindenképp haza akart jönni. „Aztán meg is kapta, mert olyan anyósa volt, hogy amikor ment hátra tehenet fejni, a mocskosvedret szembeöntötte a menyecskével, és vissza kellett forduljon, hogy átváltozzon, s utána mehetett ismét fejni. Amikor férjhez ment, kaptak egy szobát, egy hokedliről ettek ketten egy tányérból. Később sokra vitte, mert jó kádármester volt a férje, úriasszony lett belőle. De valamikor így kezdték az életet.”

Kedves Istvánné Kurkó Julianna és gyermekei Fotó: Sándor Edit gyűjteménye

A szolgálólányok általában csütörtök délután kaptak kimenőt. Találkozgattak, összegyűltek a főterekre, beszélgettek, megosztották a szomorúságukat, örömüket egymással. Az egyik lány, aki Budapestre került szolgálni, szerelmes lett egy szép magyar katonába. Született is egy szerelemgyerek, és olyan szép gyermek volt, hogy a gazdájáék el akarták venni tőle. De ő nem adta, fogta magát, és elindult haza Domokosra egy két kilós kenyérrel. A gyermek ette a kenyérnek a belét, az anya a karéját. Két hét alatt értek haza.

A szolgálólányok azt a kevéske pénzt, amit bérként kaptak, nagyrészt a hozomány megszerzésére költötték. De gyakran a bér felét hazaküldték a családnak.  A többire szőttesnek való fonalat vásároltak, gyolcsot.

Hazaérve a leány aztán elkezdett bálokba járni. Faluhelyen nem nyáron lakodalmaztak, októberben vitték az első rend katonát, farsangidőben vitték a második rendet. Ekkor volt a legtöbb leányszöktetés is.  Eljött tehát a leány életében a bálozás, a szeretőzés ideje. A fonók ideje is eljött. „Úgy tettek, mintha dolgoznának, de legtöbbször játszottak. Az egyik legény kiütötte az orsót egy leány kezéből, és csókot kért cserébe. De a leánynak egyáltalán nem tetszett a legény, és nem adott. Ez szégyennek számított, a legény bosszút esküdött. Elmentek a táncba. Szerencséje volt a leánynak, hogy az egyik barátnője megtudta, hogy mire készül a legény, s megsúgta, hogy vigyázzon, mert rosszul jár, így ügyesen hazalógott a bálból. De ha a leány nem volt elég szemfüles, akkor a legény a bálban a zenészeket lefizette, táncot kért, felkérte a leányt, odavitte a terem közepébe, egyet-kettőt fordított rajta, kifordította s jól fenéken rúgta.

Így szégyenítette vissza, mert a becsületén folt esett, nem lehetett büntetés nélkül hagyni”

– mesélte az előadó.

A domokosi bálok már délután öttől elkezdődtek, sötétedésre haza kellett menni, mert reggel kakasszóra menni kellett a mezőre. Azt mondták, hogy aki éjjel leány, nappal is legyen az.

Aztán eljött a házasodásnak is az ideje. Volt, akinek három éve szeretője volt, de a szülők beleszóltak, és nem hagyták, hogy megkérje. De olyan is volt, hogy hét év után szembecsapta a kaput az udvarlójával, és két hét múlva bosszúból férjhez ment. Akkoriban a legtöbb esetben a vagyont házasították, ritka volt a szerelmi házasság.

Miklós (Gidró) Anna és lánya, Erzsébet 1944-ben Fotó: Sándor Edit gyűjteménye

„A leányok nagyon fiatalon férjhez intézték magukat, mert egy szájjal kevesebb maradt otthon. S aztán hol szerették egymást, hol nem. Kinek mennyi volt, avval boldogult.

Aztán a gyermekek összetartották a családot, és valahogy csak eltelt.

Akkor még az emberek másként élték a mindennapjaikat is. De el-eljártak szórakozni: szomszédolni, guzsalyásokba, bálokat szerveztek, énekeltek, nótáztak. Alig várták, hogy lakodalomba hívják őket, két hétig is eltartottak az akkori lakodalmak.”

És hogyan lehetett megélni mindezt a sok nehézséget, nincstelenséget, tisztes öregkort, ötven-hatvan évet együtt élni? „A nehézség összetartotta az embereket. Mindent Istennel kezdtek és végeztek: a kenyeret, mielőtt megszelték, a kapunk való ki-be lépést, a lefekvést, az ölelést, a találkozást, a búcsúzást. Egész életük ebben gyökeredzett” – összegzett az előadó.

A Harangozó Szabó család 1958-ban. A 18 gyermekből 12 érte meg a felnőttkort. A kép a szülők (Szabó Gergely és Karda Zsuzsa) 50. házassági évfordulója alkalmából készült Fotó: Sándor Edit gyűjteménye
Fotó: Sándor Edit gyűjteménye
1 HOZZÁSZÓLÁS
Hallgassa online rádióinkat
HIRDETÉS
HIRDETÉS
HIRDETÉS