Palermo: paradicsominak tűnő kikapcsolódás

Mióta van Olaszországban? – kérdezi az éles szemű, a kreolnál is egy árnyalattal sötétebb bőrű suhanc, aki nem sokkal korábban megmutatta nekem, hogyan kell a perforálásnál megtűrni a jegyet, hogy a villamos jegykezelőjén is lehessen érvényesíteni – teljes szélességében csak a busz berendezésébe fért bele. Szokásomtól eltérően ezúttal nem mélyültem el tüzetesebben a város tömegközlekedési lehetőségeinek feltérképezésében, hisz szállásunk Palermo kellős közepén, a sétálóutcák kereszteződésétől egy köpésre volt, húsz perc kényelmes sétával bárhová elérhettünk, ami egy hosszú hétvégén egy turista számára érdekes lehet, nem volt szükség a buszozásra. Egy kivétellel: a pláza bizony az óvárostól messze, egy jó húsz perces, végállomástól végállomásig tartó villamosozással érhető el. Az év legnagyobb részében Palermóban verőfényes a napsütés, több mint kellemes a klíma, az évi húsz esős napból most azonban kettőt elkaptunk, így egy átázós délelőttöt követően délutánra valami fedél alatti programra, kikapcsolódásra vágytunk.

Két napja, mondom olaszul a srácnak, mire az elismerően, s egy kicsit kétkedően bólogat: hogyan lehetséges, hogy ennyi idő alatt ilyen jól megtanultam a nyelvet? Nem tanultam meg, mondom, én igazából nem is beszélem az olaszt, gondolom magamban. Hogyan is tudnám elmagyarázni ennek a suhancnak, aki haverjával néha-néha nagyokat röhög – talán rajtam? –, és aki számára az idegen nyelvet valamennyi tört francia teszi ki, hogy számomra az olasz amolyan ragadvány, nagy részét anélkül is megértem, hogy egy napig tanultam volna a nyelvet? Aminek az alapja természetesen a romántudás. Ennek köszönhető az is, hogy a gyógyszerésszel is egészen kedélyes purparléba lehet keveredni, s akihez, sajnos, háromszor is be kellett térni a négynapos ottlét alatt – már otthonosan köszöntött a szemüveges, szolid öregúr. Honnan jött? – kérdezte első alkalommal, olaszul. Ungeria, fogom rövidre. Amúgy is magyar okmányokkal utazunk, minek komplikálnám? Ááááá, Budapest, Viktor Orbán, corsa de automobile, bólogat. Si, formula uno, pontozok én is. Orbán Viktor a jelek szerint tisztelt és becsült ember Olaszországnak eme félreeső szegletében is, nyugtázom, illetve hát mondja az öregúr is éppen. Mi a véleményem róla? – kérdi. Vannak jó és rossz tulajdonságai is, mondom. Nem is szavakkal, de látom, érti. A gesztikulálás itt néha minden szónál többet ér.

 Nyomasztó tömbházak, már-már lepukkant városrészek között kanyarog a villamos a plázanegyed felé, így meglátod azt is, milyen az „igazi”, a modern Palermo, ahol az emberek nagy része élhet.

Az óvárosban viszont hamisítatlan a mediterrán életérzés: a langyos, sós levegő, talán utoljára Barcelonában érezhettem ilyet. Ott azonban három nap alatt kétszer loptak meg, valószínűleg hazánkfiai, s bár pénz, iratok egyik alkalommal sem vesztek oda, azóta is traumaként élem meg, hogy ilyen könnyen megrövidítettek. Ennek utóhatásaként Palermóban is egy ideig jobban odafigyelünk a csomagjainkra, de épp a villamoson vesszük észre a tömbházlakók között, hogy az a zsák bizony két megállón keresztül is felügyelet nélkül maradt. Mégsem tűnt el.

Persze ennek oka lehet az is, hogy Palermo nem tűnik éppenséggel olyan nagy turistaparadicsomnak, hogy a zsebesek hadának érdemes legyen itt beruházni. Ami azt illeti, az utazás előtt elolvasott leírások egy része sokkal ijesztőbb képet fest a városról és annak közbiztonságáról, mint amilyennek a valóságban bizonyult. Egyetlenegy pillanatig sem érezzük magunkat veszélyben, legalábbis ami a testi és vagyoni biztonságunkat illeti. Viszont életemben nem láttam ennyi kutyagumit a földön, a járdán, a zöldövezetben, bárhol, ahová néztem: sétálás közben fél szemmel mindig a talajt kell fürkészni a „balesetek” elkerülése érdekében, amiben aztán sikerrel is jártunk: egyetlen egyszer sem léptünk bele, ami egy összevissza rohangáló négyéves által kísérve felér egy kisebbfajta csodával. Apropó négyéves: ha tőle kérdezzük utólag, hogy mi tetszett a legjobban Palermóban, akkor általában a játszóteret jelöli meg. A kikötő mellett, egy védett öböl partján, egy korábban eléggé lepukkantnak számító területen építettek a palermóiak nem is olyan rég egy őrzött, felügyelt, sok vagány berendezéssel ellátott játszóteret, amit a helyiek is előszeretettel használnak. Négy nap alatt kétszer is felkeressük.

 A másik kedvenc, amit négyévesünk még megjelöl, az a szállásunk étkezője volt, ahol reggelizni szoktunk. Nem is csoda: csokis müzlitenger, gépből folyó gyümölcslé, sütemények hegyei… Megértem a lányomat.

 Na de nekünk, felnőtteknek mi tetszett a legjobban Palermóban? Azt mondanám, hogy – versenyben a helyi gasztronómiával, amiről remélhetőleg külön értekezek majd – az építészet. Talán sehol máshol nem találni ennyiféle és ilyen sok korszakból származó építészeti stílus keverékét. Hisz jártak itt föníciaiak, görögök, értelemszerűen a rómaiak, ami viszont kevésbé megszokott, a normannok, az arabok és a bizánciak is. És mindegyik felépítette a saját templomait, ezért kis túlzásokkal Palermóban százméterenként belebotolhatsz egy templomba. „A város rendkívül gazdag építészeti emlékekben, talán a világ egyik leggazdagabb városa e téren, az európai normann építészet fő központja” – írja szárazon a Wikipédia magyar változata, s csak a szűk, labirintusszerű utcákon, a belőlük meglepetésszerűen kinyíló terecskéken kóborolva érti meg az ember, hogy tulajdonképpen mit is fed ez a szűkszavű megállapítás. Akárhol találja magát éppen az ember, akármerre fordul, mindenhol kerül egy fotóznivaló épület, egy mutatós szeglet, egy látványos szobor, dombormű vagy ornamentika. A számtalan újkori díszes palota közül van, amelyikbe még be se kell fizetni, hogy a szalonokbéli pompás freskókon ámuldozzunk – akár az utcáról is. Napokon, heteken át lehetne itt felfedezni a dolgokat, s még akkor is maradna minden bizonnyal újdonság. S mindezt úgy, hogy a híresebb olasz városokhoz képest itt nem kell kerülgetni a turisták és frissen bevándorlók hadát, bár zsúfolt a város, de nem a látogatók teszik azzá. A világörökség helyszínei közé felvett műemlékek között néha csak magunk csatangolunk. Az 1154-ben épült Szent Cataldo-templom bizánci stílusú kupoláit, iszlám mesterek által készített padlózatát például teljesen zavartalanul csodáljuk – legalábbis addig az öt percig, amíg négyévesünk meg nem unja, s tovább nem akar menni. Két-három eurós belépődíjakat kell mindössze az ilyen helyeken fizetni, így nem érezzük ezt akkora anyagi veszteségnek sem.

 Szökőkutak, november végén is dúsan zöldellő parkok, pálmafák, narancsfák, amelyekről szabadon leszedhető akár az éppen érni kezdő gyümölcs, paradicsominak tűnő kikapcsolódás a magunkfajta, hűvösebb klímából érkezettek számára. Nem mindenkinek azonban: az eredetileg mecsetként funkcionáló palermói katedrális lépcsőjén kolduló, sebes fejű gyerekét ringató asszony látképe zavarba ejtően ismerős. Nem is csalatkozunk érzékeinkben: beszédünket hallva magyarul szól hozzánk. Kiderül: Gyergyóból érkezett a szerencsétlen. Mit keres itt? – kérdem. Munka ígéretével hozták, mondja. Ez lett a „munkája”. S hol jobb, otthon, Gyergyóban, vagy itt, Palermóban koldulva? A válasz nem jön egy-kettőre, de kiböki: otthon azért ejsze mégiscsak jobb lenne.

 A hosszú villamosozás (modern, szinte vadiúj jármű, amely szinte hangtalanul, simán suhan a jól karbantartott vagy nemrég felújított síneken) végén a palermói plázában karácsonyi a hangulat: egy hatalmas, fényfüzérekkel díszített pingvin kelti a Mikulás-hatást. A plázabéli gyereksarok sajnos foglalt: éppen koncert zajlik az idősebb korosztály nagy lelkesedése közepette: a helyi Mirabela Dauer vagy Corina Chiriac énekelhet éppen. Ez is egy, a ki nem nézett, meg sem tervezett kulturális programok közül, amelyekbe szinte véletlenül belebotlunk. A másik is autentikus volt, de teljesen más értelemben. Délelőtt a kikötő környéki bábmúzeumot látogattuk meg gyerekprogramként, de éppen egy elemi iskola diákjaival egyetemben, akik számára egy igazi bábelőadást is tartottak. Kedvesen invitáltak, hogy helyet foglalhatunk mi is köztük. Négyévesünk így a világ több részéről összegyűjtött bábritkaságok mellett azt is láthatta, hogy milyen bábelőadásokon szórakozhattak a gyermekek a több száz évvel ezelőtti Szicíliában, hogyan küzd meg a vitéz a gonoszokkal és a sárkányokkal: mai szemmel nézve néha ijesztően zajos és erőszakos a műsor, két érzékenyebb lelkű gyermek el is sírja magát, úgy kell vigasztalva őket kivezetni. A mi négyévesünk azonban szerencsére bírja a strapát, s még napokig halljuk, miket követett el ez a bizonyos Antonio.

 A plázában a tömeget látva nem sokat szomorkodunk, ugyanis egy fiatalabb úriember hamar felszökken a székről, s átadja a kisgyerekes családnak – nekünk – a helyét.

Ezt a fajta szívélyességet, vendégszeretet és a gyerekek szeretetét többször is tapasztaljuk a négy nap alatt. A legemlékezetesebb az a kisvendéglőt működtető család volt, amelynek tagjai a napi kalandok nyomán kidőlt gyermeket látva székekből és lepedőkből hamar kiságyat illesztettek össze, hogy az anyuka is nyugodtan tudja elfogyasztani ebédjét.

De ha Szicília, nem kerülhető meg a maffia témája. Szerencsére az utcán már nem találkozni a jelenséggel, de az egyik sétálóutcában, központi helyen emlékmúzeumot nyitottak a témában, hogy a helyiek se felejtsék el, mit hagytak maguk mögött. Itt fotók, korabeli újságkivágások révén értheti meg az ember a jelenséget. Hozzátartozik ehhez Szicília különös történelme, az, hogy oly sokféle nép és kultúra váltotta itt egymást, kialakítva ezáltal a sajátos szicíliai identitást. Tartozik ehhez egyféle vágy az önrendelkezésre, akár a függetlenségre is, de azért tudni kell, hogy a sziget az olasztól eltérő szicíliai nyelvet beszélő lakossága a Dél-Olasz Királyság részeként önszántából, népszavazás útján csatlakozott 1861-ben az egyesülő új Olaszországhoz. Hozzátartozik ehhez a 20. század eleji Szicíliában tapasztalható, akár éhínségbe is csúszó mélyszegénység, a római kormány általi elhanyagoltság érzése. A múlt század második felére azonban a sok szörnyűség, vérontás hatására a társadalom szinte egyemberként fordult az alvilági szervezetek, a törvénytelenségek ellen, s végül megnyerte az évtizedekig tartó háborút. A harcok áldozataivá váltak rendőrök, újságírók, ügyészek és bírók is. Két, 1992-ben meggyilkolt vizsgálóbíró, Giovanni Falcone és Paolo Borsellino, a maffiaellenes harc ikonjainak emlékét Cala kis jachtkikötője közelében egy nemrégiben, a gyilkosságok után 25 évvel felavatott hatalmas falfestmény őrzi.

Megható történet, rokonszenves nép – annyi biztos, hogy Szicília többet ér egy hosszú hétvégénél.

Szerencsére manapság a fapados repülőtársaságok révén könnyen és olcsón megközelíthető számunkra is: a Wizzair Cataniába, a Ryanair pedig Palermóba közlekedtet járatokat, amelyekre nagyon barátságos árakon lehet jegyet vásárolni. Az itteni szállások ára sem fog csődbe vinni: az óváros közepén található szállodánk nem volt ugyan egy luxushotel, de tisztességes reggelit adott, és kevesebbe került, mint a legtöbb székelyföldi hasonló szálláshely.

Az étkezés viszont – hát az egy külön történet (lesz).