Palermo: paradicsominak tűnő kikapcsolódás

Rédai Attila 2019. december 30., 17:56

Nem is annyira pénz, inkább megfelelő kedélyállapot kell ahhoz, hogy az ember felkerekedjen az ilyenkor hűvös Erdélyből a napfényes Szicíliába. Az út elé gördített akadályok inkább pszichológiaiak: maffiával, rossz közbiztonsággal, sok szeméttel riogatnak. Ti elindulnátok egy négyévessel Palermóba? Mi megtettük. Íme, amit átéltünk.

 

A Vucciria piac bejárata a Szent Domonkos térről. Jobbról a Szeplőtelen Szűz oszlopa Fotó: Rédai Attila

Mióta van Olaszországban? – kérdezi az éles szemű, a kreolnál is egy árnyalattal sötétebb bőrű suhanc, aki nem sokkal korábban megmutatta nekem, hogyan kell a perforálásnál megtűrni a jegyet, hogy a villamos jegykezelőjén is lehessen érvényesíteni – teljes szélességében csak a busz berendezésébe fért bele. Szokásomtól eltérően ezúttal nem mélyültem el tüzetesebben a város tömegközlekedési lehetőségeinek feltérképezésében, hisz szállásunk Palermo kellős közepén, a sétálóutcák kereszteződésétől egy köpésre volt, húsz perc kényelmes sétával bárhová elérhettünk, ami egy hosszú hétvégén egy turista számára érdekes lehet, nem volt szükség a buszozásra. Egy kivétellel: a pláza bizony az óvárostól messze, egy jó húsz perces, végállomástól végállomásig tartó villamosozással érhető el. Az év legnagyobb részében Palermóban verőfényes a napsütés, több mint kellemes a klíma, az évi húsz esős napból most azonban kettőt elkaptunk, így egy átázós délelőttöt követően délutánra valami fedél alatti programra, kikapcsolódásra vágytunk.

 

Az utcára kirakott vendéglő az egyik kisebb piacon, a Vuccirián Fotó: Rédai Attila

Két napja, mondom olaszul a srácnak, mire az elismerően, s egy kicsit kétkedően bólogat: hogyan lehetséges, hogy ennyi idő alatt ilyen jól megtanultam a nyelvet? Nem tanultam meg, mondom, én igazából nem is beszélem az olaszt, gondolom magamban. Hogyan is tudnám elmagyarázni ennek a suhancnak, aki haverjával néha-néha nagyokat röhög – talán rajtam? –, és aki számára az idegen nyelvet valamennyi tört francia teszi ki, hogy számomra az olasz amolyan ragadvány, nagy részét anélkül is megértem, hogy egy napig tanultam volna a nyelvet? Aminek az alapja természetesen a romántudás. Ennek köszönhető az is, hogy a gyógyszerésszel is egészen kedélyes purparléba lehet keveredni, s akihez, sajnos, háromszor is be kellett térni a négynapos ottlét alatt – már otthonosan köszöntött a szemüveges, szolid öregúr. Honnan jött? – kérdezte első alkalommal, olaszul. Ungeria, fogom rövidre. Amúgy is magyar okmányokkal utazunk, minek komplikálnám? Ááááá, Budapest, Viktor Orbán, corsa de automobile, bólogat. Si, formula uno, pontozok én is. Orbán Viktor a jelek szerint tisztelt és becsült ember Olaszországnak eme félreeső szegletében is, nyugtázom, illetve hát mondja az öregúr is éppen. Mi a véleményem róla? – kérdi. Vannak jó és rossz tulajdonságai is, mondom. Nem is szavakkal, de látom, érti. A gesztikulálás itt néha minden szónál többet ér.

 Nyomasztó tömbházak, már-már lepukkant városrészek között kanyarog a villamos a plázanegyed felé, így meglátod azt is, milyen az „igazi”, a modern Palermo, ahol az emberek nagy része élhet.

Az óvárosban viszont hamisítatlan a mediterrán életérzés: a langyos, sós levegő, talán utoljára Barcelonában érezhettem ilyet. Ott azonban három nap alatt kétszer loptak meg, valószínűleg hazánkfiai, s bár pénz, iratok egyik alkalommal sem vesztek oda, azóta is traumaként élem meg, hogy ilyen könnyen megrövidítettek. Ennek utóhatásaként Palermóban is egy ideig jobban odafigyelünk a csomagjainkra, de épp a villamoson vesszük észre a tömbházlakók között, hogy az a zsák bizony két megállón keresztül is felügyelet nélkül maradt. Mégsem tűnt el.

 

La Cala, jachtkikötő Fotó: Rédai Attila

Persze ennek oka lehet az is, hogy Palermo nem tűnik éppenséggel olyan nagy turistaparadicsomnak, hogy a zsebesek hadának érdemes legyen itt beruházni. Ami azt illeti, az utazás előtt elolvasott leírások egy része sokkal ijesztőbb képet fest a városról és annak közbiztonságáról, mint amilyennek a valóságban bizonyult. Egyetlenegy pillanatig sem érezzük magunkat veszélyben, legalábbis ami a testi és vagyoni biztonságunkat illeti. Viszont életemben nem láttam ennyi kutyagumit a földön, a járdán, a zöldövezetben, bárhol, ahová néztem: sétálás közben fél szemmel mindig a talajt kell fürkészni a „balesetek” elkerülése érdekében, amiben aztán sikerrel is jártunk: egyetlen egyszer sem léptünk bele, ami egy összevissza rohangáló négyéves által kísérve felér egy kisebbfajta csodával. Apropó négyéves: ha tőle kérdezzük utólag, hogy mi tetszett a legjobban Palermóban, akkor általában a játszóteret jelöli meg. A kikötő mellett, egy védett öböl partján, egy korábban eléggé lepukkantnak számító területen építettek a palermóiak nem is olyan rég egy őrzött, felügyelt, sok vagány berendezéssel ellátott játszóteret, amit a helyiek is előszeretettel használnak. Négy nap alatt kétszer is felkeressük.

 A másik kedvenc, amit négyévesünk még megjelöl, az a szállásunk étkezője volt, ahol reggelizni szoktunk. Nem is csoda: csokis müzlitenger, gépből folyó gyümölcslé, sütemények hegyei… Megértem a lányomat.

Egy templombelső a több százból. Bizánci jegyeket hordoz Fotó: Rédai Attila

 Na de nekünk, felnőtteknek mi tetszett a legjobban Palermóban? Azt mondanám, hogy – versenyben a helyi gasztronómiával, amiről remélhetőleg külön értekezek majd – az építészet. Talán sehol máshol nem találni ennyiféle és ilyen sok korszakból származó építészeti stílus keverékét. Hisz jártak itt föníciaiak, görögök, értelemszerűen a rómaiak, ami viszont kevésbé megszokott, a normannok, az arabok és a bizánciak is. És mindegyik felépítette a saját templomait, ezért kis túlzásokkal Palermóban százméterenként belebotolhatsz egy templomba. „A város rendkívül gazdag építészeti emlékekben, talán a világ egyik leggazdagabb városa e téren, az európai normann építészet fő központja” – írja szárazon a Wikipédia magyar változata, s csak a szűk, labirintusszerű utcákon, a belőlük meglepetésszerűen kinyíló terecskéken kóborolva érti meg az ember, hogy tulajdonképpen mit is fed ez a szűkszavű megállapítás. Akárhol találja magát éppen az ember, akármerre fordul, mindenhol kerül egy fotóznivaló épület, egy mutatós szeglet, egy látványos szobor, dombormű vagy ornamentika. A számtalan újkori díszes palota közül van, amelyikbe még be se kell fizetni, hogy a szalonokbéli pompás freskókon ámuldozzunk – akár az utcáról is. Napokon, heteken át lehetne itt felfedezni a dolgokat, s még akkor is maradna minden bizonnyal újdonság. S mindezt úgy, hogy a híresebb olasz városokhoz képest itt nem kell kerülgetni a turisták és frissen bevándorlók hadát, bár zsúfolt a város, de nem a látogatók teszik azzá. A világörökség helyszínei közé felvett műemlékek között néha csak magunk csatangolunk. Az 1154-ben épült Szent Cataldo-templom bizánci stílusú kupoláit, iszlám mesterek által készített padlózatát például teljesen zavartalanul csodáljuk – legalábbis addig az öt percig, amíg négyévesünk meg nem unja, s tovább nem akar menni. Két-három eurós belépődíjakat kell mindössze az ilyen helyeken fizetni, így nem érezzük ezt akkora anyagi veszteségnek sem.

 

Az egyik palermói klasszikus, a székesegyház Fotó: Rédai Attila

 Szökőkutak, november végén is dúsan zöldellő parkok, pálmafák, narancsfák, amelyekről szabadon leszedhető akár az éppen érni kezdő gyümölcs, paradicsominak tűnő kikapcsolódás a magunkfajta, hűvösebb klímából érkezettek számára. Nem mindenkinek azonban: az eredetileg mecsetként funkcionáló palermói katedrális lépcsőjén kolduló, sebes fejű gyerekét ringató asszony látképe zavarba ejtően ismerős. Nem is csalatkozunk érzékeinkben: beszédünket hallva magyarul szól hozzánk. Kiderül: Gyergyóból érkezett a szerencsétlen. Mit keres itt? – kérdem. Munka ígéretével hozták, mondja. Ez lett a „munkája”. S hol jobb, otthon, Gyergyóban, vagy itt, Palermóban koldulva? A válasz nem jön egy-kettőre, de kiböki: otthon azért ejsze mégiscsak jobb lenne.

A világörökség részét képező Szent Cataldo-templom Fotó: Rédai Attila

 A hosszú villamosozás (modern, szinte vadiúj jármű, amely szinte hangtalanul, simán suhan a jól karbantartott vagy nemrég felújított síneken) végén a palermói plázában karácsonyi a hangulat: egy hatalmas, fényfüzérekkel díszített pingvin kelti a Mikulás-hatást. A plázabéli gyereksarok sajnos foglalt: éppen koncert zajlik az idősebb korosztály nagy lelkesedése közepette: a helyi Mirabela Dauer vagy Corina Chiriac énekelhet éppen. Ez is egy, a ki nem nézett, meg sem tervezett kulturális programok közül, amelyekbe szinte véletlenül belebotlunk. A másik is autentikus volt, de teljesen más értelemben. Délelőtt a kikötő környéki bábmúzeumot látogattuk meg gyerekprogramként, de éppen egy elemi iskola diákjaival egyetemben, akik számára egy igazi bábelőadást is tartottak. Kedvesen invitáltak, hogy helyet foglalhatunk mi is köztük. Négyévesünk így a világ több részéről összegyűjtött bábritkaságok mellett azt is láthatta, hogy milyen bábelőadásokon szórakozhattak a gyermekek a több száz évvel ezelőtti Szicíliában, hogyan küzd meg a vitéz a gonoszokkal és a sárkányokkal: mai szemmel nézve néha ijesztően zajos és erőszakos a műsor, két érzékenyebb lelkű gyermek el is sírja magát, úgy kell vigasztalva őket kivezetni. A mi négyévesünk azonban szerencsére bírja a strapát, s még napokig halljuk, miket követett el ez a bizonyos Antonio.

 A plázában a tömeget látva nem sokat szomorkodunk, ugyanis egy fiatalabb úriember hamar felszökken a székről, s átadja a kisgyerekes családnak – nekünk – a helyét.

Ezt a fajta szívélyességet, vendégszeretet és a gyerekek szeretetét többször is tapasztaljuk a négy nap alatt. A legemlékezetesebb az a kisvendéglőt működtető család volt, amelynek tagjai a napi kalandok nyomán kidőlt gyermeket látva székekből és lepedőkből hamar kiságyat illesztettek össze, hogy az anyuka is nyugodtan tudja elfogyasztani ebédjét.

De ha Szicília, nem kerülhető meg a maffia témája. Szerencsére az utcán már nem találkozni a jelenséggel, de az egyik sétálóutcában, központi helyen emlékmúzeumot nyitottak a témában, hogy a helyiek se felejtsék el, mit hagytak maguk mögött. Itt fotók, korabeli újságkivágások révén értheti meg az ember a jelenséget. Hozzátartozik ehhez Szicília különös történelme, az, hogy oly sokféle nép és kultúra váltotta itt egymást, kialakítva ezáltal a sajátos szicíliai identitást. Tartozik ehhez egyféle vágy az önrendelkezésre, akár a függetlenségre is, de azért tudni kell, hogy a sziget az olasztól eltérő szicíliai nyelvet beszélő lakossága a Dél-Olasz Királyság részeként önszántából, népszavazás útján csatlakozott 1861-ben az egyesülő új Olaszországhoz. Hozzátartozik ehhez a 20. század eleji Szicíliában tapasztalható, akár éhínségbe is csúszó mélyszegénység, a római kormány általi elhanyagoltság érzése. A múlt század második felére azonban a sok szörnyűség, vérontás hatására a társadalom szinte egyemberként fordult az alvilági szervezetek, a törvénytelenségek ellen, s végül megnyerte az évtizedekig tartó háborút. A harcok áldozataivá váltak rendőrök, újságírók, ügyészek és bírók is. Két, 1992-ben meggyilkolt vizsgálóbíró, Giovanni Falcone és Paolo Borsellino, a maffiaellenes harc ikonjainak emlékét Cala kis jachtkikötője közelében egy nemrégiben, a gyilkosságok után 25 évvel felavatott hatalmas falfestmény őrzi.

Megható történet, rokonszenves nép – annyi biztos, hogy Szicília többet ér egy hosszú hétvégénél.

Szerencsére manapság a fapados repülőtársaságok révén könnyen és olcsón megközelíthető számunkra is: a Wizzair Cataniába, a Ryanair pedig Palermóba közlekedtet járatokat, amelyekre nagyon barátságos árakon lehet jegyet vásárolni. Az itteni szállások ára sem fog csődbe vinni: az óváros közepén található szállodánk nem volt ugyan egy luxushotel, de tisztességes reggelit adott, és kevesebbe került, mint a legtöbb székelyföldi hasonló szálláshely.

Az étkezés viszont – hát az egy külön történet (lesz).

Fotó: Rédai Attila
Fotó: Rédai Attila
Fotó: Rédai Attila
Fotó: Rédai Attila
Fotó: Rédai Attila
Fotó: Rédai Attila
Fotó: Rédai Attila
Fotó: Rédai Attila
Fotó: Rédai Attila
Fotó: Rédai Attila
Fotó: Rédai Attila
Fotó: Rédai Attila
Fotó: Rédai Attila
Fotó: Rédai Attila
Fotó: Rédai Attila
Fotó: Rédai Attila
Fotó: Rédai Attila
Fotó: Rédai Attila
Fotó: Rédai Attila
Fotó: Rédai Attila
Fotó: Rédai Attila
Fotó: Rédai Attila
Fotó: Rédai Attila
Fotó: Rédai Attila
Fotó: Rédai Attila
Fotó: Rédai Attila
Fotó: Rédai Attila
Fotó: Rédai Attila
Fotó: Rédai Attila
Fotó: Rédai Attila
Fotó: Rédai Attila
Fotó: Rédai Attila
Fotó: Rédai Attila
Fotó: Rédai Attila
Fotó: Rédai Attila
Fotó: Rédai Attila
Fotó: Rédai Attila
Fotó: Rédai Attila
Fotó: Rédai Attila
Fotó: Rédai Attila
Fotó: Rédai Attila
Fotó: Rédai Attila
Fotó: Rédai Attila
Fotó: Rédai Attila
Nem feledik, mit hagytak mögöttük Fotó: Rédai Attila
Fotó: Rédai Attila
Fotó: Rédai Attila
Fotó: Rédai Attila
Fotó: Rédai Attila
Fotó: Rédai Attila
Fotó: Rédai Attila
Fotó: Rédai Attila
Fotó: Rédai Attila
Fotó: Rédai Attila
Fotó: Rédai Attila
Fotó: Rédai Attila
Fotó: Rédai Attila
Fotó: Rédai Attila
Fotó: Rédai Attila
Fotó: Rédai Attila
Fotó: Rédai Attila
Fotó: Rédai Attila
Fotó: Rédai Attila
Fotó: Rédai Attila
Fotó: Rédai Attila
Fotó: Rédai Attila
Fotó: Rédai Attila
Fotó: Rédai Attila
Fotó: Rédai Attila
Fotó: Rédai Attila
Fotó: Rédai Attila
Fotó: Rédai Attila
Fotó: Rédai Attila
Fotó: Rédai Attila
Fotó: Rédai Attila
Fotó: Rédai Attila
Fotó: Rédai Attila
Fotó: Rédai Attila
Fotó: Rédai Attila
Fotó: Rédai Attila
Autentikus bábelőadás a bábmúzeumban Fotó: Rédai Attila
Fotó: Rédai Attila
Fotó: Rédai Attila
Fotó: Rédai Attila
Fotó: Rédai Attila
Fotó: Rédai Attila
Fotó: Rédai Attila
Fotó: Rédai Attila
Fotó: Rédai Attila
Fotó: Rédai Attila
Fotó: Rédai Attila
Fotó: Rédai Attila
Fotó: Rédai Attila
Fotó: Rédai Attila
Fotó: Rédai Attila
Fotó: Rédai Attila
Fotó: Rédai Attila
Fotó: Rédai Attila
Fotó: Rédai Attila
Fotó: Rédai Attila
Fotó: Rédai Attila
Fotó: Rédai Attila
Fotó: Rédai Attila
Fotó: Rédai Attila
Fotó: Rédai Attila
Fotó: Rédai Attila
Fotó: Rédai Attila
Fotó: Rédai Attila
Fotó: Rédai Attila
Fotó: Rédai Attila
Fotó: Rédai Attila
Fotó: Rédai Attila
Fotó: Rédai Attila
Fotó: Rédai Attila
Fotó: Rédai Attila
Fotó: Rédai Attila
Fotó: Rédai Attila
Fotó: Rédai Attila
Fotó: Rédai Attila
Fotó: Rédai Attila
Fotó: Rédai Attila
Fotó: Rédai Attila
Fotó: Rédai Attila
Fotó: Rédai Attila
Fotó: Rédai Attila
Fotó: Rédai Attila
Fotó: Rédai Attila
Fotó: Rédai Attila
Fotó: Rédai Attila
Fotó: Rédai Attila
Fotó: Rédai Attila
Fotó: Rédai Attila
Fotó: Rédai Attila
Fotó: Rédai Attila
Fotó: Rédai Attila
Fotó: Rédai Attila
Fotó: Rédai Attila
Fotó: Rédai Attila
Fotó: Rédai Attila
Fotó: Rédai Attila
Akár a fáról szedhető a narancs Fotó: Rédai Attila
Fotó: Rédai Attila
Fotó: Rédai Attila
Fotó: Rédai Attila
Fotó: Rédai Attila
Fotó: Rédai Attila
Fotó: Rédai Attila
Fotó: Rédai Attila
Fotó: Rédai Attila
0 HOZZÁSZÓLÁS
Hallgassa online rádióinkat