Szávai Géza: Soha nem vehették el tőlem az írás szabadságát

– Erdélyben, Küsmödön születtél. Milyen gyerekkori kép él benned, mire tekintesz vissza így, hosszú idő után?

– A kérdéseknek a lombozatát tekintve ez maga a törzs, ami leginkább érdekel engem is. Sokszor hangoztatom, hogy gyerekkorom óta mondatokban, mondatszerkezetekben élek. A mondatszerkezetek borzasztóan hasonlítanak a matematikai gondolkodás és a matematikai művek mintázataihoz. Kisebbségben születtem, apámék pedig hamar megmagyarázták, hogy szép ugyan a legkisebb királyfiról szóló mese, de itt, ahol mi élünk, magyar gyerek nem lehet király… Ez azt jelenti, hogy a gyerekeknek már akkor el kellett magyarázni, hogy a lehetőségeik korlátozottak. Én viszont ezt soha nem fogadtam el – mármint a lehetőségek korlátozását.

Mindmáig nagyon sokat foglalkozom gyerekekkel, és mindig azt mondom nekik, hogy a legnagyobb dolog az, hogy eszes gyerek legyen belőlük.

Kisgyermekkori öntudatra ébredésemnek köszönhetően azonban azt is nagyon hamar megtapasztaltam, hogy vannak kisebbségek, elnyomottak – és én közéjük tartoztam. Én ez voltam, definíciószerűen kisebbségi. És ezt a sorsot kínálta, hogy az akkori „állami” román szóhasználatnál maradjak, a „dicsőséges” Románia a kislányomnak is…

– Hogyan tudtál ebben az elnyomott közegben író lenni?

– Megkíséreltem elnyomottként – akár titokban is! – megteremteni magamban a szabadság közérzetét. Ebben a törekvésben telt el az életem nagy része… Amikor a kislányom óvodába járt, még léteztek Romániában magyar oktatási intézmények, de nagyjából akkor kezdték megszüntetni őket. Eszter hároméves volt, amikor Domokos Gézával, a Kriterion kiadó igazgatójával őszintén elbeszélgettünk. Ez a nemzetiségi kiadó nagyon sokat vétkezett ellenem, huszonhárom éves koromtól nagyjából harmincöt éves koromig. Ez a történet-sor különben elég szörnyű kultúrtörténeti szempontból is. Remélem, ma már nem így működik a romániai magyar kultúra. Domokos persze bocsánatot kért, és azt mondta, hogy pótol, amit lehet. Így jelenhettek meg a Séta gramofonzenére és a Lánc, lánc, Eszterlánc című köteteim.

Az Eszterlánc-könyvem létrejötte és sorsa nagyon „meghatározottan” beszédes.

A kislányom mindig velem volt, szerkesztőségben, kocsmában, bárhol, én vigyáztam rá, az édesanyja délelőtt-délután dolgozott… Én meg jegyzeteket is közölgettem Eszter-élményeimről, esszéket a gyermekek világáról. Ekkoriban mondta Domokos Géza, hogy ne elméletieskedjek, hanem írjam meg közérthetően, élményszerűen, hogy miként viszonyulhatunk egy kisgyerekhez, magyar kisgyerekhez, úgy, hogy bárhová viszik, magyar műveltségű és tudatú maradjon felnőttként is.

Gyerekkoromban olvastam egy könyvet, Az eszös gyermök, magyar népmesék Bözödi György gyűjtésében. Nagyon megfogott. És azóta is azt szeretném, hogy eszes gyermekeket nemzzünk, szüljünk, neveljünk. Én ezt az eszes gyereket kerestem öntudatlanul gyerekkoromban, magamban is. Ezért és így nőtt ki négy évtizeden át a hajdani Eszterláncból a Gyermekvilág-trilógia, mely csodák csodája: ahogyan egykori erdélyi viszonyaink között „megtartási eligazító volt”, ma ugyanez lehet Nyugaton dolgozó („átmenetileg” idegenbe szakadt) magyar szülők kezében.

– Először mintha a matematika érdekelt volna jobban.

– A matematikában hallatlanul nagy élvezetem telt, és elkötelezetten érdeklődtem iránta. Bár igaz, hogy kitűnő elméjű édesanyám sírni kezdett, hogy milyen buta gyermeket szült. Ez azért történt, mert nem mindenben értettünk egyet. A matematika számomra – elsősorban – egy nyelvi élmény is. És a gimnáziumban rájöttem, hogy elkéstem: igazán komoly matematikai teljesítményre nincs kilátásom.

De ugyanilyen teljességélményt adott a nyelvi lehetőségek világa. Na, de nem a szóképek és szókapcsolat-villódzások, ami a líra és ami a költészet, hanem az a nyelvi „világ-üledék”, ami elterül mindenre, rátelepedik mindenkire, hiszen mindenkinek van regénye, élettörténete. Minden kicsapódik a nyelv megőrző közegébe!

Így én abban nőhettem fel, hogy ott vagyok nagyapámmal a Doberdón, az olasz fronton, mert ő olyan furcsaságokat mesélt, hogy a „taliánoknál” bizony van narancsfa, amiről ő narancsot szakíthatott. Így tudtam meg, és csodálatos volt tudni, hogy mi fán terem a narancs, melyből esetleg karácsonykor kaptam egy-egy darabot. De mi mindent közvetítettek a nagyapám féle nyelvi történések! Hogy csodálatos narancsot fáról szakíthat a székely halandó is, ha olyan „szerencsés”, hogy Doberdónál esik talián fogságba…

A matematika mellett tehát érdekelt a történés, a „levés”, a létezés, mert, amikor azt mondom, hogy „vagyok”, az már egy történet. Érdekelt a létezés és a létezéstörténet – ilyen szempontból egészen egyszerűen ellepett, elborított a Biblia, mint „emberiség-regény”. A dühöngő kommunizmus, szocializmus éveiben, az ötvenes években ez nem akármilyen élmény volt. Kisgyerekként sok időt töltöttem a templomban. A tanítói lak mindig a papi lak mellett volt, így tanító édesapám engem mindig oda rakott be a fiatal paphoz, hogy pesztráljon. A vallásórára járó nagyobb gyerekekkel én is részt vettem az órákon. Így lett az első nagy élményem a világirodalomból Ábrahám és Izsák története.

– Hogyan barátkoztál meg a román nyelvvel?

– Tizenkét éves koromban elvittek a brassói rokonokhoz, hogy román környezetben tanuljak meg románul. Akkor még egy vak hangot sem tudtam, később viszont megtanultam, más nyelvekkel együtt. Amikor évtizedekkel később a PONT Kiadót alapítottuk, azt mondtam, hogy olyan embereket alkalmazunk és közlünk, akik legalább három nyelven beszélnek, s így megvan a mi zaklatott helyzeteinkhez illő helyzettudatunk is.

Nem árt, ha egy magyar kultúrembernek széles horizontú helyzettudata van!

Ez akkor is érvényes igény, ha ez a kultúrember nem Budapesten él. Éljen akár Gyergyószentmiklóson, akár Pozsonyban, de ugyanígy Újvidéken, sőt, a távoli diaszpórákban, szórványokban, teszem azt Amerikában is: fontos számára a józan helyzettudat parancsa. Ebben a gyermekkorom Erdélyében belém „plántálódott” tájékozódási ösztönben akár titokban is szabadságra találsz – mondogattam magamnak. És ebben telt el az életem.

– Milyen volt akkor a romániai magyar irodalmi élet?

– Igazából az engem mindig zavart, amit otthon Erdélyben, Romániában irodalmi életnek, illetve társadalmi körülményeknek neveztünk. Hiányérzeteim voltak. Kezdjük azzal, hogy hányan bizakodtak abban, hogy a rendszerváltás után a fiókokból nagy művek kerülnek elő. Semmi nem került elő. Tőlem viszont soha nem vehették el az írás szabadságát – ezt később úgy fogalmaztam meg, hogy a legfontosabb: élhetni, és írhatni. Ehhez még odatartozik társadalmi megkötöttségként és determináló erőként az is, hogy közölhetni.

Fiatal voltam, amikor elkezdtem kritikákat írni. Arra gondoltam, ahhoz, hogy ne rendszertelenül írogassak kritikákat, kell legyen egy célja és finalitása a dolognak. Egyrészt nagyon sokat olvasok, a felidéző erő késztetéseinek engedve pedig állandóan jegyzetelek. Akkor meg miért ne adnék közre kritikákat? – gondoltam. Kritikára mindig szükség van.

Hát keményen beleálltam. 1975-ben azt mondták, hogy Géza kinyírta a romániai magyar irodalmat. „Folyt a vér”, sok sértett ellenségem lett a kritikáim miatt. És ez kiterjedt. Mert a szerkesztőségekben, tehát a romániai magyar irodalom intézményeiben mindenki mindenkinek a rokona volt. Én ezt tartottam a romániai magyar irodalmi élet rákfenéjének.

Bizonyos szempontból magyarázható volt ez a jelenség, mert „irodalmi és kulturális pozíciókért, állásokért” Erdélyből Bukarestbe kellett költözni, az írónak vagy a szerkesztőnek magával kellett vinnie a feleségét, akinek ugyancsak állás kellett. Így a magyar kulturális intézmények a süllyedésig túl voltak terhelve feleségekkel, rokonokkal. Szörnyű volt. Ez volt a különben heroikusnak tartott – és tényleg heroikus – romániai magyar kultúra sötét, dagonyás oldala.

Mára már bizonyára felszabadult önnön rokonság-sógorság–kötöttségeiből az erdélyi magyar irodalmi élet.

Mindezt csak azért említem, mert rákérdeztél, hogy milyen volt… A lényeg pedig az, hogy milyen műveket hoztunk létre akár Erdélyben, akár Budapesten, akár Londonban. A művek és a művek élete teszi az irodalmat, nem pedig a rokoni kötelékek, társasági viszonyok szertartásai, meg más effélék. És művet akár titokban, tiltás, üldöztetés ellenében is írhatunk. Én ezt nagyon nagy szabadságként éltem meg. Gyerekkorom óta.