Turistáskodjunk Romániában: irány Brassó!

Hárman vállalkozunk eme mazochistának tűnő kísérletre, kis családunk legfiatalabb tagja még nincs két éves, soha nem ült még vonaton, így élménydúsnak ígérkezik a nap. Jó alkalom lesz ez arra is, hogy lássuk, mennyire vannak akadálymentesítve a közlekedési eszközök, a települések, könnyű-e babakocsival mozogni.

Mint egy átlagos turista, mi is az interneten való tájékozódással kezdjük a tervezést. Brassó és Csíkszereda között elvileg elég sűrű a vasúti összeköttetés, de mivel az országban nem ismerik az ütemes és a kínálati menetrend fogalmát, előre ki kell nézzük, hogy milyen járattal szeretnénk utazásainkat megejteni. Végül a Corona nemzetközi gyorsvonat tűnik a legkézenfekvőbbnek: fél 9 környékén indul, s este 7 körül jön vissza, gondoljuk, ebbe mindenképpen beleférünk.

A vasúti közlekedés előnye az autózással szemben – ha ezt előnynek lehet nevezni egyáltalán –, hogy biztos lehetsz benne, hogy ott leszel a célállomáson a kitűzött időben. Kivéve persze, ha késik a vonat. S ha egy vonat a nemzetközi forgalomban vesz részt, akkor jó eséllyel késni fog. Pláne, ha útközben még javítási munkálatok is vannak. A Corona esetében mindkét forgatókönyv fennáll, így nem is csoda, hogy késik a vonat. Szerencsére 30 perc, ezt ki lehet bírni. Harminc perc késés, de mihez képest? Mert a vonat a munkálatok miatt eleve nem azzal a menetrenddel közlekedik, mint ahogy a táblára ki van írva. Igaz, ha akkor jött volna, le is késsük. Így van idő kényelmesen megvásárolni a jegyeket.

Senki nem áll a jegypénztárnál, de ez kaland, ugyebár, kipróbálom az automatát. Ja igen, van olyan is. Érintőképernyő segítségével, bankkártyával lehet vonatjegyet vásárolni a csíkszeredai, amúgy összeomlás előtt álló vasútállomáson. Azazhogy lehetne, de visszautasítja a tranzakciót. Marad a jegypénztár. Ott is elfogadják a kártyát, két perc alatt megvannak a jegyek. Hirtelen gombócot érzek a torkomban, amikor ránézek az összegre: 29,90 lej egy teljes árú Csíkszereda–Brassó menetjegy egy irányba. Menettértire akkor két személyre ez majdnem 120 lej, ebből a pénzből az autóba több mint 24 liter üzemanyagot vásárolok, amivel több mint 300 kilométert megyek még akkor is, ha zabálja az autó az üzemanyagot – vasúton ugyanez az összeg szűk 200 kilométerre elég. S még rosszabb lesz a helyzet, ha a leányzó betölti a két évet, akkor neki is kell majd félárú vonatjegyet venni.

A vonat végül a normál menetrendhez képest késett fél órát, az ideiglenest mintegy 15 perccel haladta meg.

A másik irányból jövő Hargita nemzetközi gyorsvonat így is bevárta Csíkszeredában a kereszttel, ezzel ez a szerelvény is beállt a késéssel rendelkező járatok sorába. Lesz az még több is Pest felé.

A Coronával utazni Romániában régebb felüdülésnek számított: egy kis MÁV a CFR-színvonal mellé, most azonban kissé keserű a szájíz, mivel a büfékocsi és a hálókocsi hattyútáncát járja – ha eltekintek a képzavartól, akkor azt is mondhatom, hogy búcsút mondhatunk a MÁV ezen szolgáltatásainak az erdélyi járatokon (is). Ami nagy kár, mert az ősszel talán felmentünk volna Pestre egyet bámészkodni a kicsivel, persze hálókocsival terveztük. Na de most már mindegy, koncentráljunk a brassói útra.

Kész csoda, hogy a Corona annak ellenére is megteszi mintegy másfél óra alatt a 95 kilométeres távot, hogy egy csomó lassújelt kell betartani a pálya állapota miatt. Az útba eső állomásépületek lepusztultak, elhanyagoltak, akárcsak a csíkszeredai. Egyetlen kivétel Sepsiszentgyörgy, ahol nem olyan rég felújítás volt, újjászületett a felvételi épület, megemelték a peronokat, aluljárót építettek. Csíkszeredában évek óta tervezik ugyanezt, de ennek még semmi nyoma, a legújabb elképzelések már amúgy is csak a peronok megemelésére vonatkoznak, az állomásépület felújítására nincs pénz.

Brassóban is ráférne már egy kis törődés a vasútállomásra: talán a kilencvenes években költöttek rá nagyobb összeget utoljára. Az aluljárókat csak lépcsőzéssel lehet igénybe venni, akadálymentesítés nem létezik. Szerencse, hogy a központi csarnokba már lépcsőzésmentesen lehet belépni, de ez a jó érzés csak addig tart, amíg ki nem lép az ember az épületből, ahol kipróbálhatja egyensúlyozó tevékenységét a betonalap fogságából elszabadult járólapokon.

Szemben gyorséttermek és a városi buszjáratok pályaudvara: három peronon indulnak innen a buszok. Meglepően szűk peronok ezek, babakocsival szinte csak egyensúlyozva férünk el. Rövid sorban állás után a helyi közlekedési vállalat, a RATBV pénztárában megvásároljuk a hat darab buszjegyet három, egyenként 4 lejbe kerülő kétutazásos biléta formájában, az előzetes kalkuláció szerint ennyire lesz szükségünk. Huzamosabb tartózkodás esetén folyamodhatnánk elektronikus utazási kártyához is, amelyet a pénztár melletti automatából is megvásárolhatnánk: ezekre legkevesebb 10, legtöbb 150 lejt tölthetnénk fel. A napijegy is jó választásnak tűnik 10 lejért.

Rég nem tömegközlekedtem Brassóban, ezért kissé kellemetlen meglepetésként hatott a járműpark elavultsága: úgy tűnt, ugyanazok a járgányokat koptatják még, amelyeket a kilencvenes, esetleg a kétezres években másodkézből beszereztek. Alacsonypadlós buszoknak így se híre, se hamva, a babakocsit bizony emelni kell a lépcsőn. (A közlekedési vállalat honlapját tanulmányozva arra derül fény, hogy bizonyos járatok bizonyos hányada akadálymentesített járművekkel közlekedik, ezekhez azonban nekünk nem volt szerencsénk.)

Ami viszont egészen príma, hogy a Google Maps kezeli a brassói közösségi közlekedés menetrendjét, így lehet tervezni vele az utakat. Elérhető emellett egy okostelefonos alkalmazás is Brașov Bus néven, ez azonban nem hivatalos, és nem tesz lehetővé útvonal-tervezést. A fontosabb megállókban működik az elektronikus utastájékoztató rendszer, akárcsak a buszokon, a tájékozódás a román nyelvet ismerők számára így kényelmes. Más nyelv azonban nincs, a jelek szerint nem számítanak arra, hogy az óvárosban hömpölygő turisták hada a tömegközlekedést venné igénybe.

Első utunk a központba vezet egy 4-essel, mindössze tíz perces távolság. A Városháza megállónál szállunk le, ahonnan kétszáz méter az evangélikus-lutheránus templom brassói léptékkel nézve kicsiny, meghitt épülete. Éppen az országos magyar központi tanévnyitó zajlik benne, s mivel lányunk a buszon idefelé elkezdte déli alvását, belehallgatunk az ünnepi műsorba és a felszólalásokba.

A közeli parkban kávézunk, tízóraizunk, majd jöhet a turistahad a sétálóutcában. A hivatalos nevén Republicii utca közepe egyetlen hosszú vendéglőnek tűnik, amelyen csak száz méterenként van egy-egy átjáró. Hullámzik benne a tömeg, akárcsak a régi főtéren, a Tanácsháznál, ami ma megyei történelmi múzeum. Éppen egy népművészeti tárlat van benne, kihagyjuk.

Soha nem volt alkalmunk korábban bemenni a „fekete templomba”, azaz a szász evangélikus templomba, mikor évekkel ezelőtt megpróbáltuk volna, a felújítások miatt zárva volt, most pótoljuk a mulasztást. Az évekkel ezelőtt is tartó renoválási munkálatok még nem értek véget ugyan, de a templom látogatható. Fejenként 10 lejjel könnyíti meg a zsebünket ez, s ezért az összegért még szabadon fotózni sem lehet. Akinek fotók kellenek az amúgy csodálatos középkori építmény belsejéről, megvásárolhatja ezeket memóriakártyán közel 50 lejért, de lehet engedélyt is kérni a fotózásra. Ennek hiányában egy biztonsági őr vigyáz arra, hogy ne fotózhass, még a kézben levő telefonokat is elpakoltatja.

A felújítás után amúgy némileg okafogyottá vált az épület közkeletű elnevezése, a „fekete templom”, ugyanis eltávolították róla az 1689-es tűzvész folyamán rákerült koromréteget. Fiatal diákok látnak el odabent idegenvezetői teendőket, angolul és más nyelveken kalauzolják körbe az érdeklődő turistákat. Tapasztaltabb kalauzok is mesélik a tudnivalókat, egyikőjük románul éppen azt hangsúlyozza, hogy ezt a templomot nem a fejedelmek vagy nemesek építtették, mint „a város többi templomát”, hanem közösségi összefogással jött létre.

A templom melletti Honterus-udvar még csupasz, nincsen burkolat, és meglepően csendes, meghitt: a turistahad nem jön be ide. Az udvarbéli épületek többsége viszont már átesett a felújításon. Sok itt a szász, de a magyar felirat is: időutazással ér fel itt nézelődni.

Egy másik fajta időutazás az, ha az ember felül a Cenkre felkapaszkodó libegőre, azaz a „telekabinra”. Azt mondják, odafentről csodálatos kilátás nyílik a városra, amit nem érdemes kihagyni. Egy vendéglőt is találunk ott, amit mintha a hetvenes-nyolcvanas évekből hagytak volna ránk – alighanem ez így is történt, s az új idők odáig nem tudtak felmászni. Amúgy nem olcsó mulatság ez a séta, a menettérti útra 16 lejt kell fizetni személyenként.

Mi mégis kihagyjuk, mert a templomi látogatás után előrehaladott állapotban talált minket az ebédidő, így nekilátunk némi kosztot beszerezni.

Először a kispénzű megoldást szeretnénk megvalósítani,

így irány a templom tövében található, Brașovia nevű kifőzde, népszerű nevén „pinge tava”. Aki nem tudná, ez a kifejezés olyan vendéglátóipari egységnek a csúfneve, ahol az ember egy tálcára szedi az evőeszközöket, s sorban áll egy pultnál, ahonnan válogat a különböző kaják között, majd a végén a pénztárnál fizet. A sorban állásig eljutunk, s a pult mögött sorakozó étkek is gusztusos látványt nyújtanak, de az evőeszközökön látható foltok s a morzsás tálcák már nem annyira. Az is kevésbé érthető, hogy miközben enyhén mosott fém evőeszközöket kell használni, miért kapnánk mégis az ételt műanyag tányérokban. Plusz zajos és zsúfolt is a hely, nem túl kisgyerek-barát. Korgó gyomrunkat leszavazva ezért továbbállunk.

A Google Maps segítségével próbálok új táplálkozási helyszínt kinézni, amit ugye gyalogszerrel még éhhalálozás előtt fel lehet keresni. Szimpatikusnak tűnik így a sétálóutca mellékutcájában található La Ceaun, amely népművészeti jellegű bögréiben felszolgált romános étkeiről híres annyira, hogy Brassó öt legjobb vendéglőinek egyikeként tartja számon a Trip Advisor. Elérhető étlapja az interneten, nézem, hogy a 12 lejes pacalcsorbájába csak nem halunk bele (pénzügyileg). Megérkezvén egy valóban szimpatikus, és igencsak népszerű kis éttermecskét találunk, annyira népszerűt, hogy a kicsiny belső helyiségekben és az utcára rakott asztaloknál sem találunk helyet.

Várakozni most már nem szeretnénk, a B-terv (vagyishát a C) ezért az átellenben található Pilvax. A létesítmény neve nem félrevezető, valóban a budapesti Pilvax által ihletett magyaros éttermet találhat itt az éhes vendég többnyire magyar vendégekkel és magyar személyzettel. Én alapjáraton kissé tartok a magyaros éttermektől, főleg környékünkön, talán az eddigi nem mindig kellemes tapasztalatok hatására. A Google Maps-es értékelések sem feltétlenül pozitívak e hely esetében. Odabent kellemesen klasszikus hangulatot és sok-sok, főleg magyar bort találunk. Az étlap igencsak rövid: ez már színvonalasabb konyhát sejtet. S ez be is bizonyosodik. A vasárnapi galuskás tyúkhúsleves mennyei, a túrós csusza házi tésztából és igazi juhtúróból készül, s a spenótos-krumplipürés csirkemell is olyan zamatos, hogy csak na. Leányunk is tökéletesen meg van elégedve az ízvilággal, nem maradunk éhesen.

Egy biztos: a Pilvax nem hoz szégyent a magyaros konyhára. S bár a kifőzdés szinthez képest nyilván többet kell áldoznunk a cech kiegyenlítésére, nem tűnik úgy, hogy kiraboltak volna minket: ilyen szintű étkekért egyáltalán nem érezzük drágának a helyet.

Ebéd utáni programnak az állatkert van kiszemelve alig kétévesünk színvonalas szórakoztatása érdekében. Ehhez a 17-es buszra kell felszálljunk a Livada Poștei állomáson. Útközben a megálló felé benéznénk a katolikus templomba is, de hiába kapaszkodunk fel a lépcsőkön babakocsistól, csak a főhajót lezáró rácsokig jutunk, onnan vetünk egy pillantást befelé. A szomszédban az amerikai stílusú fánkosnál vigasztalódunk. Nem sajnálják a hozzávalókat, nem csak toppingja van a fánknak, a tésztát is megtöltötték sziruppal.

A 17-es éppen akkor jön, amikor a Google Maps és a RATBV utastájékoztatója megjósolja. Két-három megálló után úgy megtelik a busz, hogy alig kapunk levegőt. Légkondi híján az ablakot nyitjuk, húzza a fejünket a huzat, de legalább nem ájulunk el. Egy idős hölgy elmeséli, egy órája vár már egy 17-esre, ezért is lehet ennyire zsúfolt a járgány.

Jó fél órás buszozás után érkezünk meg. Tíz lejes belépő megváltása után léphetünk be a városszéli völgykatlanban és ennek meredek oldalain létrehozott kellemes, de még felújítás alatt levő létesítménybe. Oroszlánok, tigrisek, egyéb állatfajták: nem okoz csalódást az állatkert, bár például elefántot, zebrát vagy majmokat hiába keresnénk. Az akváriumház viszont viszonylag nagy, ellensúlyozza a nagyvadaknál tapasztalható szegényesebb felhozatalt.

Az állatkert sztárjai a medvék, amelyeket egy méretes sánc túloldalán tekinthetünk meg úgy, hogy közben nem zavarja rács a megfigyelést.

Bár az egész létesítmény nyugodt körbejárására két óránál többet nem kell szánnunk, ez épp elég nekünk arra, hogy a Coronát visszafelé már ne érjük el a 18.50-es indulásával. Sebaj, 19.40-kor indul egy személyvonat, hivatalos nevén Regio, amelynek végállomása épp Csíkszereda, pénztárcakímélőbb megoldásnak is tűnik. Az állatkerttől a 35-össel átszállás nélkül eljuthatunk a vasútállomásra, de szombat lévén ritkábbak a járatok, s azt a buszt, amivel kényelmesen elérnénk a vonatot, egy váratlan pelenkacsere miatt lekéssük. Így marad még idő a szarvasokra, de a sűrűsödő alkonyban kissé aggódva indulunk el a közben újra elszenderedett lányunkkal a megálló felé: a Google Maps szerint csak tíz percünk lesz az állomáson megvásárolni a vonatjegyet, s elérni a szerelvényt.

Most először azonban nem találnak a valósággal a Google Maps adatai:

a busz négy perccel hamarább érkezik meg a Noua strand megállóba, s tíz perccel korábban a vasútállomásra, így nem tíz, hanem húsz percünk van a vonatot elérni. A csarnokba megérkezve elképedve nézem, hogy egyetlen pénztár van nyitva, ami előtt egy 10-15 fős, egyáltalán nem fogyatkozó sor van bemerevedve. A két jegykiadó automata előtt viszont senki. A reggeli kudarc ellenére bevállalom: két perc múlva csupán 26 lej ellenében a kezemben a jegyek.

Így összesen 85,80-ért vonatoztunk, amiért mintegy 17 liter üzemanyagot tankolhattunk volna.

A másfél óra helyett mintegy 2 órát döcög hazáig a mindössze két kocsis személy, ez idő alatt lehet merengeni a tapasztalatokon.

A gyakorlatilag üres első osztályt egy nem teljesen megtelt 2. osztályú kocsi követi, amelynek fülkés, illetve termes része is van – ez számomra az újdonság erejével hat. A zötyögés közben van idő arra, hogy fejben „megfuttattassam”:

hozzávetőlegesen 300 lejjel rövidítette meg a családi kasszát ez az egy napos, de élménydús kiruccanás.

Sok? Kevés? Ki-ki maga eldöntheti.