A tapasztalt óvónő tanácsa: töltsünk több időt a gyerekeinkkel!

– Mikor és hol kezdődött Margit néni óvónői pályafutása?
– 1974-ben végeztem el a Pedagógiai Líceumot, osztályelső lettem, így Marosvásárhelyre kerültem óvónőnek, a 4-es számú napköziben kezdtem, aztán három év múlva, miután terhes maradtam, átkerültem a 7-es napközibe a Kövesdombra. Majd, amikor lányom, Kati óvodás lett a 20-as iskolába kerültem, a mai Tudor Vladimirescu Általános Iskolába, ott népes csoportok voltak, azaz 50-60 gyerek volt egy csoportban, de 30-40 mindenképpen, és olyan is volt, hogy év végén két felvonásban szerepeltek, a közös fotón kis borsószemnyi fejek látszanak csak. Rendszerváltás után kidobták az iskolából az óvodát, átkerültünk a Gaz Metan garzonjába, ahol egy szoba, egy előszoba és egy kicsi fürdő volt, és 25 gyerek járt egy csoportba. Majd átkerültem a 18-as iskolába, azaz a mostani Romulus Gugába, ami gyakorló iskola meg óvoda lett akkor. Csak egy üres termet, bútorokat és egy előkészítő csoportot kaptam, így védtem meg az egyes fokozatú dolgozatomat. 12 évet maradtam itt, négy magyar csoport volt akkor itt, rengeteg segítséget kaptunk Kovács Júlia tanfelügyelőtől, aki lelkileg is támogatott, biztatott minket, sok mindent kitaposott nekünk, továbbképzőkre küldött, Szovátára többször is, de még Magyarországon is voltunk.

Tizenkét év gyakorlatvezetés után megcsappant a gyereklétszám, megszűnt egy magyar csoport, aztán még egy, és csak egy csoport maradhatott a végén, érdekes amúgy, hogy a román csoport nem szűnt meg a létszámcsökkenés ellenére sem. A kolléganőm makacs székely révén, azt mondta, hogy ő nem megy el, percek alatt kellett akkor eldöntenem, hogy én megyek. A tanfelügyelőségen mondták, hogy a hármas iskolában, a mai George Coșbuc-ban indul csoport, így megtörtént megint az áthelyezésem. Bejelentkeztem az iskolába, kaptam egy üres tantermet, egy katedrát, de a forradalom után nem volt szükség rá, hiszen egyfolytában a gyerekek között lehetett az ember. Megszerveztem a szülőkkel, hogy melyik óvodából milyen bútort hozunk el, a lépcsőházunkból elkértem a szomszédtól a polcot, aztán sikerült bútort szerezni a tanfelügyelő közbenjárásával is. Egy román szülő támogatott a kis bútorok, játékkonyha elkészítésében, hiszen azt akarták, hogy a gyerekük megtanuljon magyarul, ezért oda íratták Cezart, aki ügyesen meg is tanult magyarul három év alatt. Vannak tehát jóérzésű román szülők, akik észreveszik, hogy szükséges a jó együttélésért az is, hogy észrevegyük a mellettünk élőket is. Jogom volt az előrehozott nyugdíjhoz, így eljöttem, hogy a kolléganőm ne kerüljön az útra a megcsappant gyereklétszám miatt.

Ma nyugodt lélekkel tudok visszatekinteni a pályámra, de miután eljöttem nyugdíjba, annyira hiányzott az óvoda, hogy még két évig visszajártam a lányomhoz, Katihoz segíteni, aki szintén óvónő lett. Az első óvoda nélküli szeptember elsején könny szökött a szemembe, hogy én most már sehova nem tartozom, és még egy virágot sem kapok óvodakezdéskor. De aztán jött Kati, hozott virágot, és megnyugodtam, és inkább hálát adtam az Istennek az elmúlt negyven évért. Közben megérkezett az unoka is, aki kitölti a napjaimat.

– Mit gondol ennyi idő után, mitől jó óvoda egy óvoda? Módszer vagy emberfüggő az intézmény?
– Emberfüggő. Az óvónő az, akinek nagyon empatikusnak kell lennie, ő a főszereplő abban, hogy megteremtse azokat a körülményeket, amelyekben jól érzik magukat a gyerekek, nagyon emberszeretőnek, türelmesnek kell lennie.

– Van különbség a régi és a most végzett óvónő-generációk között?
– A forradalom utáni első generációk pedagógusi végzettjei nagyon lelkiismeretes lányok voltak, de az évek múlásával, már kevesebb lelkes pedagógus került ki, mert sokan nem azért választották ezt, mert szerették. Főleg miután behozták, hogy főiskola után egyetemet kellett végezni, sokan csak az egyetemet végezték el, és nem volt meg az alapjuk, de tisztelet a kivételnek, mert ismertem olyat, aki eljött hozzám, s megkért, hogy engedjem be a csoportomba, hogy lesse el a mesterséget. Most a Csodadomb oviban dolgozik, és olyan ügyes lett, hogy amikor el kellett mennem inspekciókba, mert módszertanos is voltam, mindig nyugodtan rábízhattam a gyerekeket.

– Milyenek voltak a szülők? Nagyobb volt régen a szakmai bizalom részükről?
– Igen, és sokkal nagyobb volt a tisztelet is részükről a pedagógusok felé. Nem telt el olyan nap, hogy ne kapjak virágot, még a szomszédoknak is jutott, annyit kaptam.

Kicsit átbillent most a mérleg, a szülők az ovitól várják el, hogy oldja meg a gyereke kirándulását, a táncot, az úszást. Most sokkal nagyobb felelősség óvónőnek lenni, több minden terhelődik az óvónőkre. Sok a papírmunka, de ez a Ceaușescu-időkben is így volt, ehelyett sok mindent lehetne csinálni a gyerekkel.

– Hogyan látja, mi változott jó irányba az elmúlt negyven évben?
– Az átállás először az oviban kezdődött, szabad kezet kaptunk. Összeálltunk mi, módszertanosok, és a már létező román program alapján kidolgoztunk korcsoportonként egy minta-munkatervet, amit majd az óvónők kezébe adtuk. Ez plusz munka volt, de szívvel-lélekkel csináltuk, mert tudtuk, hogy jó irányba haladunk. Módszertani tevékenységeket szerveztünk, és mindenkitől mindig tanulhattunk, a fiatalabbaktól is, és sokkal könnyebben hozzáférhettünk mindenhez. A kuckórendszer bevezetése is sokkal jobb, azaz most a katedra helyett játékkuckók vannak, ahol többet mozoghatnak szabadon a kicsik. Ha a szülők segítenek, anyagilag áldoznak, akkor nagyon jól be lehet rendezni egy csoporttermet.

– Hogy látja, mennyiben voltak másak a régen a gyerekek?
– Ha egyszer valami nem volt, nem volt, és a gyerekek megértették.

A forradalom után volt olyan gyerek, aki megrúgott, leköpött,

és akkor megbeszéltük a szülőkkel, hogy ezt így nem lehet. Akkor felemeltem a hangom, és elmondtam, hogy tiszteljen engem, ha én is tisztelem őt. Ez kivétel volt, de tény, hogy sokkal fegyelmezhetőbbek voltak akkor a gyerekek, mint most.

– Már egy ideje hivatalosan nem lehet piros és fekete pontokat osztogatni a gyerekeknek. Hogyan oldották meg az óvónők ezt, hogyan motiváltak helyette?
– Azt mondták nem lehet, de mindenki feltalálta magát, én például színes pontokat készítettem, és rábíztam a gyerekekre, hogy ha úgy érzik, hogy jók voltak, nem verekedtek, és megérdemlik, akkor vegyenek, és kialakult bennük az önkritika. Nem kellett fekete pontokat osztogatni. Nekünk narancssárga színű asztalaink voltak, de ha ha többen voltunk, behoztam egy plusz asztalt, annak fekete lábai voltak, a gyerekek pedig kitalálták, hogy oda az üljön, aki nem érdemli meg a pontot, aki például beszélt evés közben, mert ugye négy órában meg lehet szoktatni, hogy ne beszéljenek tízórai közben, a napköziben viszont elhúzódik az evés. Nekem ez nem jutott eszembe soha, de ők kitalálták.

– Sarokba állítás, térdeltetés volt?
– Nem használtam soha ezeket a módszereket, esetleg azt mondtam, hogy ha nem viselkednek jól, akkor átviszem őket a másik csoportba. Nálam mindig fontos volt az, hogy tanuljanak meg kettes sorban állni, irányt tartani, mert fontos, hogy kint az utcán például ne bámuljanak el. Csak felemeltem az ujjam, és már tudták, hogy kilógnak a sorból, és vissza is álltak.

– Nehezebb ma a dolga az óvónőnek, mint régen? A szülők elvárásai is nagyobbak ma, több beleszólásuk van az óvodai programba...
– Nehezebb a dolga, mert sokszor fordult elő, hogy a szülőnek üzentem a falon, cetlit tettem a táskába, kértem, hogy tegyétek a konyhaszekrénybe az üveg közé, hogy ne felejtse el anya, apa. De mégis elfelejtette, de ez már a szülő hibája volt, nehezebb tehát az óvónőnek, mert sok szülővel kell kommunikálnia. A gyereknek meg kell első perctől mondani, hogy ott átadlak az óvónőnek, aki megfogja a kezed és elvisz, de nem kell feltétlenül elvárni az óvónőtől, hogy puszilgassa, ölelje egész nap a gyereket, nem is egészséges.

Azt tanácsolom, hagyja az internetet, a telefont, mert ez a baja ezeknek a gyerekeknek, hogy nem kapnak elég figyelmet a szülők részéről.