Kétélű fegyver: a dicséret. Hogyan dicsérjünk helyesen, hogyan kritizáljunk építően?

„Ha dicsérnek, nagyon jól esik, ellenben nem sokszor van részem benne” – mondja mosollyal az arcán Annamária. A negyvenes évei közepén járó kétgyerekes családanya tisztán emlékszik arra, hogy gyermekkorában inkább az édesanyja részéről érkeztek a támogató, elismerő szavak, dicséretek, édesapja erre nem igazán figyelt. Felnőtt korában azonban még kevesebb dicséretet kap, noha, mint elismeri, jól esnek az elismerő szavak, igaz, esetenként kényelmetlenül is érzi magát, ha „túlzásba viszik”. Ellenben, ha meg is dicsérik – jegyzi meg –, első reakcióként ugyan megköszöni, de nagyon hamar szabadkozni, hárítani kezd, sőt, pironkodva fűzi hozzá, még azon is elgondolkodik, nincs-e hátsó szándék a szép szavak mögött. Arra azonban kimondottan figyel, hogy ha úgy érzi, valaki megérdemli, akkor adjon hangot elismerésének. Két iskoláskorú gyermekét például nagyon sokszor bátorítja, dicséri, hiszen ő maga is látja, hogy milyen ereje van ennek. S nem csak gyerekek esetében.

„Egyre gyakrabban halljuk, hogy nincs szükségünk dicséretre, elég, ha mi szeretjük magunkat. Ez csak részben igaz. Csak akkor tudunk így működni, ha gyerekkorunkban a körülöttünk lévő felnőttek a megfelelően használt dicséretekkel segítettek egy egészséges önbizalom kialakításában. De az egészséges önbizalom mellett is időnként szükségünk van egy kis pozitív visszajelzésre” – mondja Ágoston Imola. A csíkszeredai pszichológus szerint viszont az, hogy miképpen viszonyulunk az elismerő szavakhoz emberenként, kultúránként változhat. A mi társadalmunkban talán az a gyakoribb, hogy szabadkozunk, ha dicséretet kapunk. Ezt a viszonyulást egy adott társadalomban a kollektív tudattalan mutatja meg.

– fűzi hozzá. Ugyanakkor abban látja egy másik akadályát annak, hogy nehezen fogadjuk be a dicséreteket, hogy az nincs összhangban az önértékelésünkkel. Azaz, az amit gondolunk magunkról, távol van attól, amit mondanak, és emiatt elfogadhatatlannak tűnik. Könnyebb eltolni magunktól, mint változtatni a magunkról kialakított képen.

Az önbizalom központi fogalma a mindennapjainknak, gyakran halljuk, mondjuk, használjuk. De vajon ki mit ért alatta? Lényegében az önbizalom saját képességeinkbe, tehetségünkbe vetett hit. Ugyanakkor szoros kapcsolatban áll olyan fogalmakkal, mint siker, önszeretet, önhatékonyság, sikertelenség, kudarc. „Az önbizalom leggyakrabban olyan kontextusban kerül elő, ha hiányzik, ha hibádzik. Pedig önbizalommal élni jó, meghatározza életérzésünket, munkánkat, kapcsolatainkat. Gondoljunk csak saját élettapasztalatainkra. Mikor végezzük szívesebben akár a mindennapi dolgainkat? Ha folyamatosan az azokban rejlő hiányosságainkat jelzik vissza, ha nem kapunk semmiféle visszajelzést, vagy ha megdicsérnek érte? Azt sejtem, hogy legtöbbünket a pozitív visszajelzés motivál a legjobban.

– nyomatékosít a szakember. Mint fogalmaz, az önbizalmunk építésének kulcsa a visszajelzések adása, kapása, befogadása főként gyerekkorban. De természetesen a reális önbizalomhoz reális, hiteles visszajelzések kellenek.

Nem jó nevelési elgondolás – hívja fel a figyelmet – , hogy ha a gyereket sokat dicsérjük, lesz önbizalma. „Nem a sok dicséret, hanem a helyesen, tudatosan használt dicséret az egészséges önbizalom kulcsa. Az is fontos, hogy

a dicséret olyan legyen, amely további cselekvésre sarkall.

A dán nevelési szokások szerint ők nem csak megdicsérik a gyereket, hanem beszédbe elegyednek a gyerekkel az elvégzett munka kapcsán. Megkérdezik, hogy mit csinált, hogyan valósította meg, miért úgy gondolkodott, és megerősítik abban, amit jól csinált. Itt a pozitív visszajelzés mellett az őszinte érdeklődés, és a beszélgetéssel alakuló kapcsolat, ami tovább motiválja a gyereket, és építi az önbizalmát.” Ha nem megfelelő módon használjuk a dicséretet – fűzi hozzá –, kétélű fegyverré válhat. Például túlzott dicséret túlzott önértékeléssel rendelkező, énközpontú felnőttet formál, akinek személyisége infantilis és labilis. „Ha pedig önértékelésünk súlypontja kívülre, a külvilágba esik, mindig kintről várjuk a megerősítést, csak arra építkezünk, akkor a motivációink, teljesítményünk mindig a külső megerősítésekhez kötődik majd.”

A pszichológus azt mondja, igazából a kérdés úgy tevődik fel, hogy tudunk-e úgy megfogalmazni kritikát, hogy a másik ember ebből építkezni tudjon, ne romboljuk, ne érezze, hogy támadjuk, és védekeznie, magyarázkodnia vagy visszatámadnia kell. „Érdemes kiemelni az »én-közlések« hatékonyságát a kritika megfogalmazásában. Ha azt fogalmazzuk meg, hogy a másik viselkedésében mi a bántó számunkra, milyen érzést vált ki belőlünk, sokkal hatékonyabb, mintha minősítenénk az ő viselkedését. Például tanárként nem azt mondom, hogy »Te folyton elkésel, szégyelld magad«, hanem megpróbálok úgy fogalmazni: »Amikor késve érkezel, számomra zavaró, megszakítod a munkát, lemaradsz dolgokról. Kérlek, legközelebb próbálj meg időben beérni.« Az utóbbi talán kedvezőbben hat a jó irányú változásra” – pontosít.

Ágoston Imola ugyanakkor fontosnak tartja kiemelni,

a szendvics-technika alkalmazása az építő jellegű kritika megfogalmazásában növeli a befogadás valószínőségét. Ez pedig nem más, mit az egy javításra szoruló viselkedést két pozitív visszajelzés közé csomagolom.

Ezzel biztosítom az önbizalma megtámogatását, és ez könnyebbé teszi a változást, változtatást. Ugyanakkor arra is rávilágít, hogy a kritika befogadhatóságát a két ember közötti kapcsolat minősége is meghatározza. Elfogadhatóbb az a kritika – magyarázza – amelyet olyan embertől kapunk, akivel kölcsönös bizalmi kapcsolatunk van. „Ha tudom, hogy az adott személyben megbízhatok, jó szándékkal van irántam, akkor könnyebben veszem a fáradságot, hogy beépítsem a visszajelzését, és változtassak a nemkívánatos viselkedésemen. Mind a hiteles dicséretre, mind az építő jellegű kritikára szükségünk van a kiegyensúlyozott élethez, és az sem mindegy, hogy kitől, mikor és milyen szándékkal kapjuk” – hangsúlyozza.