Az „alamuszi” patak és a romboló folyók: Udvarhelyszék árvizei

Nemcsak a nyári felhőszakadások, hanem a kora tavaszi hóolvadások is képesek kiadós árvizet okozni – az aránylag magas dombokkal szabdalt Udvarhelyszéken pedig úgy lefut a víz a domboldalakról, hogy „az aljban” magával visz mindent, súlyos károkat okozva, emberéleteket kioltva.

Ha valaki kizárólag napjaink felelőtlen erdőkitermelésére fogná az árvizek keletkezését, ki kell ábrándítanunk, hiszen

árvizek már Mária Terézia korában, a 18. század derekán is előfordultak – legalábbis abból a korból ismertek az első ilyen jellegű „tudósítások”.

Szeles Jánosnak, valamint Szádeczky Lajosnak a városról szóló, a 19. században megjelent leírásai több áradást is megemlítenek, például az 1771. évit, amikor a kisváros folyója, a Nagy-Küküllő, valamint a már akkor is rakoncátlan Varga-patak elárasztották Szombatfalvát, amely akkor még nem tartozott Udvarhelyhez. 1779-ben, és 1797-ben is volt komoly áradás, az első emberáldozatokat a Varga-patak szedte az utóbbi évben. A város központján áthaladó patak a feljegyzések szerint 1803-ban, 1864-ben is megáradt, a Nagy-Küküllő pedig 1834 januárjában is kiöntött – akkor a hirtelen hóolvadás miatt lett a baj.

A 20. század első igazi nagy udvarhelyi árvize 1913. július 10-én történt. A Nagy-Küküllő áradt meg, Zetelakától a városig hömpölygött a víz, óriási károkat okozva. Udvarhelyen ekkor a vasutat is megrongálta a víz, a postaforgalom is akadozott, s ez a két dolog akkoriban elég volt ahhoz, hogy a város elszigetelődjön néhány napra. Ám nem is volt vége, hiszen alig egy hét múlva, július 17-én egy felhőszakadást követően a Varga-patak áradt meg: a Szarkakő alatt eredő kis patak iszonyatos mennyiségű vizet zúdított a városra, épületek rongálódtak meg, hidak sodródtak el a Szentimre utcától a központig. Az Udvarhelyi Híradóban megjelent beszámoló szerint a Kőkereszt téren, majd a Petőfi utcán rohant végig az áradat, a zenészek házait (ezek körülbelül ott álltak, ahol ma a tízemeletes tömbházak vannak a Küküllő partján) is súlyosan megrongálta. „Az alamuszi Varga-patak rémesen mutatta meg foga fehérjét, s rémületbe ejtette a város közönségét. Emberéletben nem esett kár” – írta az újság, de erről az áradásról már nem csak leírások, hanem fotográfiák is maradtak ránk.

Egyébként a környéken is hatalmas volt a riadalom, hiszen például Lövétén a lakók egy részét ki kellett költöztetni a házakból, akkora volt a baj. Mindezt tetézte az augusztus 8-i, újabb áradás Udvarhelyen, ekkor már áldozatok is voltak: egy 11 és egy 16 éves fiú meghalt.

Megint a Varga-patak, illetve a Küküllő áradt meg, a legjobban a patakmeder melletti utcákat sújtotta, illetve a Szigetnek nevezett rész térképét teljesen átrajzolta az árvíz. Az 1913 augusztusi áradásoknak még nem volt vége, hiszen 21-én jött egy újabb vihar és még egy áradás.

A következő tíz évben folyamatosan baj volt a Varga-patakkal, sajnos a medrét nem takarították, egy 1923-ban megjelent cikk (A Vargapatak veszedelme) egyenesen a brazíliai gyomerdőkhöz hasonlította: „A brazíliai gyomerdőkre emlékeztet ezen televény trágyában gazdag patakmeder növényzete, az alján a nyári viztelenség miatt, a partmenti lakók piszkos vizéből keletkezett fekete sár; rothadó szeméti szerves testek sokfélesége és elhullott apró állatok temetetlen holttestei terjesztik a félelmetes bűzt, a miazmás és minden kellemetlen szaggal telitett levegőt.” Mondjuk nem nehéz ráismerni a 2020-as állapotokra sem, ha nyáridőben valaki arra jár. 

1925 karácsonya sem telhetett el békében és szeretetben ebből a szempontból, mert a hirtelen hóolvadás miatt megint megáradt a Küküllő, a Fürdő utca (ez a város Segesvár felőli kijáratánál volt) házai szenvedték meg az árvizet. „...karácsonykor az árviz a nagy jégtorlódás következtében, valóságos katasztrofális jelleget öltött. A Fürdő utca lakossága életveszedelemben forgott. A tomboló elemmel alig lehetett szembe szállani. A mentést alig lehetett megkísérelni is. És ez így ismétlődik évről-évre. A Fürdő utcai lakosok sorsához hasonló volt megyénk egyik tekintélyes községének, Zetelakának a helyzete is” – írja a Székely Közélet 1926 januárjában.

Aztán valami csak megmozdult a városban, mert 1927. január elsején (!) már arról tudósít az újság, hogy „partvédelmi munkálatok folynak a Küküllő tisztviselő telepi szakaszán”. Az újság szerint „a múltban lefolyt nagy árvizek ugyanis a medernek olyan alakulatot adtak, hogy ujabb árviz esetén megint nagy területek lennének veszélyeztetve. Éppen ezért épitet most a város három cserfacölöpökből készült védőtöltést.” A Fürdő utcában azonban továbbra sem rendeződött a helyzet, mert 1933-ban az ottaniak azzal a kéréssel fordultak a város többi lakójához, hogy kölcsönözzenek ásókat, lapátokat és csákányokat, mert a katonaság elvégezné az árvízvédelmi munkát, csak nincsenek eszközei. Az utcában tavasszal és ősszel rendszeresen kiöntött a Küküllő, az ottaniak rettegésben éltek a Székely Közéletben megjelent cikk szerint: „Bizony megtörtént, hogy a szegény emberek kicsiny ingó-bingóikat féltve, 3-4 éjszakát fogvacogva, halálos rettegésben töltöttek a házukba, udvarukra behatolt zugó habok felett.”

A hetvenes években öt év alatt újabb árvizek jöttek, s tulajdonképpen ezek győzték meg „pártunkat s kormányunkat”, hogy területrendezésekkel, védőgátakkal vegye elejét az újabb katasztrófáknak. 1970. május 13-án Romániában iszonyatos árvíz pusztított, nem úszta meg Székelyföld sem, de például Marosvásárhelyen és Segesváron is nagy volt a baj, Vásárhelyen a kivezényelt katonák közül négyen meghaltak.

Székelyudvarhelyen az ipari övezet, majd Szombatfalva és a sétatér került víz alá, a sétatéri gátat és a lentebb levő fahidat is elvitte a víz, az egy éve felépült új stadion gyepére is bement. Öt év múlva, 1975. július 2-án megint nagy árvíz lett, a Nagy-Küküllő vize elárasztotta a szombatfalvi házakat, a már álló cérnagyárat, a Tehnoutilaj vállalatot, illetve a készruhagyár régi épületeit is. Az árvizet követő napokban rövid látogatást tett a városban és a környéken Nicolae Ceaușescu, a következő években kezdték építeni a zeteváraljai gátat.

A legsötétebb nap azonban 2005. augusztus 23-án, kedden volt Udvarhelyszék árvíztörténetében, hiszen

Székelyföld legnagyobb természeti katasztrófája tizenhat ember életét követelte. Egy héttel korábban is kiöntött a Varga-patak, de azon a bizonyos kedd délutánon elszabadult a pokol,

miután a felhőszakadások nyomán 17 óra után rázúdult a településekre a víz. A városra a Szejke felől jött a nagyobb árhullám, de a környékbeli falvakat szinte kivétel nélkül elárasztotta a víz: Farcádot, illetve Hodgyát és Bikafalvát is „telibe kapta”, ám a legnagyobb pusztítást a Nyikó okozta Farkaslakán, Székelyszentléleken és a lefele sorjázó településeken: Malomfalván, Kobátfalván, Kis- és Nagykadácsban és Siménfalván.

A hirtelen jött áradás elől menekülni is alig lehetett, főleg idősebb emberek lelték halálukat, de több ezer épület rongálódott meg, több tucatnyi teljesen el is tűnt. Felbecsülhetetlen volt a kár, a  vidéken gyakorlatilag félméteres vastagságban állt a hordalék. Habár az idősebbek látták a hetvenes évek árvizeit is, a 2005-ös sajnos nem volt azokhoz fogható – aki látta az akkori összedőlt házakat, a halottakat, a síró embereket, bizonyosan megjegyezte egész életére. A szörnyűség után viszont az egész világ csodájára járt annak, hogy a székelyföldi emberek mennyire egyben voltak a nehéz, több hetes-hónapos helyreállításban, egymás segítésében, támogatásában.

Ez alig másfél évtizede történt, élénken élhet még a fiatalok emlékezetében is. Ám ha – isten őrizz! – ma történne hasonló, ugyanúgy segítenénk-e embertársainkon...? Egy telefonról okoskodnánk-e az érint(het)etlen otthonunkban, vagy megragadnánk a lapát nyelét úgy, ahogy akkor, illetve ötven vagy száz éve tettük?