Tomcsa, az udvarhelyi bohém. 125 éve született a humorista

Ma már egy utca és a színház is a nevét viseli nevét Székelyudvarhelyen, sőt, születése után száz évvel, 1997-ben szobrot is  kapott szeretett városától, Székely József alkotása az íróról el­nevezett színház épülete (a Művelődési Ház) előtt áll – e három dolog egészen közel van egymáshoz, s nincs messze ettől a helyszíntől (légvonalban talán alig százötven méter) az egykori Ferenczy-vendéglő, illetve egykori legénylakásának otthont adó, mára teljesen átalakított épület sem.

Ez volt a Tomcsa Sándor világa: néhány girbe-gurba kis utca a házak között, bennük jövő-menő kisemberek, a szabó, a trafikos, a bádogos, a pincér, Micike, Tóni és a többiek.

Innen, ebből a közegből jöttek azok az élmények, amelyekből a novellák, színdarabok, rajzok keletkeztek, ez a vidéki, de mégis abszurd Rejtő Jenő-világ, valami hasonló ahhoz a világhoz, amit Bálint Tibor is megrajzolt Kolozsvárról.   

Tomcsa Sándor tényleg ízig-vérig udvarhelyi volt, hiszen soha nem költözött el a városból, itt élt, itt alkotott, s mint korábban is többször leírtam, nekünk, székelyudvarhelyieknek ő egyfajta helyi Karinthy Frigyesnek számított, de humorát talán az amerikai Andy Kaufmanhez is hasonlíthatnánk. Születésének 125. évfordulója után is (1897. augusztus 27-én született) a tisztelet íratja velem ezeket a sorokat, hiszen véleményem szerint a huszadik század legeredetibb udvarhelyi figurája, arca volt Tomcsa Sándor – ha egyszer tartanának egy „ki volt a legtipikusabb udvarhelyi?” elnevezésű online-versenyt, én biztosan Tomcsára kattintanék.   

Az írói indulásáról leírt néhány sora egyszerűen felejthetetlen és nagyon tipikus. „Tompa László volt az írói bábám. Abban az idő­ben egy Székelyudvarhe­lyen megjelenő hetilapot szer­kesztett. Hozzá vittem az első ci­k­kemet. És amikor a kö­vet­kező számmal az egyetlen rik­kancs kitódult a nyomdából, én voltam az első vásárló. A la­pot a zsebembe rejtettem, és – nem tudom miért – csak a temetőben nyitottam ki. A cikk megjelent, de én reménytelenül pocséknak találtam. Öt hétig nem is vettem tollat a kezembe. Akkor találkoztam Tompával. Miért nem írt? – állított meg. Azt hiszem, fel­csillant a szemem: – Hát... hát írjak?! – szakadt ki belőlem. Igen – mondta Tompa László. Azóta írok.” 

Tomcsa elsősorban írónak számított, elsősorban az írás volt az, amiből szűkösen, de élt – a visszaemlékezések szerint néha tengődött, ám amikor nagyobb honoráriumot kapott egy-egy munkáért, akkor bizony nekifogott „urizálni”, s ha nem is szórta a pénzt, de bizony szívesen fizetett másoknak is. Rengeteg legenda és történet kering vele kapcsolatosan, például az, amikor elhatározta, hogy elköltözik Udvarhelyről, felült a székely gőzösre, de a kicsi állomáson leszállt… Ezek persze a szóbeszédek, vicces történetek kategóriájába tartoznak, de még élnek Udvarhelyen olyanok, akik személyesen is ismerték „Sándorkát”, avagy Sándor bácsit, de hangfelvétel (rádióinterjú) is maradt utána. 

Az idős udvarhelyiek még emlékezhetnek arra, hogy a régi Bukarest szálló színháztermében (ez a mai Siculus Ifjúsági Ház nagyterme) tartott Tomcsa-esteken az 1940-es, 50-es években a már idősödő Sándor bácsi vicces jeleneteket adott elő egyedül, illetve néhány közeli ismerősével, közben rajzolt is.

Az akkori színjátszó csoportnak is írt jelenteket, rendezett is, műsorvezető is volt, illetve egyedül is beszélt, adott elő jelenetet, ezt ma egyfajta stand up comedy-ként jellemezhetnénk.

Filmfelvétel sajnos egyáltalán nem maradt ezekről, fénykép is kevés, csupán néhány megsárgult plakát, amit a Haáz Rezső Múzeumban őriznek. Kiváló rajzoló, karikatúrista is volt, ezek a munkái szintén a múzeumba kerültek. A korabeli Udvarhely neves és egyszerű polgárait rajzolta le tussal, ceruzával. Sajátos kisvárosi világ volt az is, akárcsak ma: polgármester, szabó, ze­nész, borbély, illetve a félig-meddig helyi celebnek számító arcok, Sámson Józsi bácsik, Lőrinczy Jánosok, Demeter Mihályok, Kónya Jánosok, Fritz Károlyok. A figurák csak úgy, Tomcsa-módra vannak lerajzolva: ahogy ő látta egy feles és egy kártyaparti, illetve egy Ferenczy-féle bárányflekken s egy Küküllő-parti séta közben.

Tomcsa írásaiból utoljára 2001-ben jelent meg egy antológia: az Erdélyi Gondolat Könyvkiadó Embergyűjtemény címmel jelentetett meg kö­tetet, amelyet Nagy Pál marosvásárhelyi irodalomtörténész válogatott, szerkesztett és látott el bevezetővel. A kötet az eddigi utolsó Tomcsa-könyv, amiben legfontosabb novellái és karcolatai kaptak helyet – köztük a harmincas években íródott Kisvárosi portrék, amelyeket a legjobban talán karikatúráihoz hasonlíthatunk. Tíz évvel ezelőtt az udvarhelyi könyvtár jelentetett meg egy hangoskönyv-CD-t, amelyen Tomcsa-írásokat olvasnak fel helyi színművészek. A nevét viselő udvarhelyi színház 2018 őszén ünnepelte fennállásának huszadik évfordulóját, az akkori ünnepségen igen jelentős volt az íróra való emlékezés, hiszen az ünnepi előadás a Műtét volt, ezt Zakariás Zalán rendezte, de volt olyan beszélgetés, amely az íróra való visszaemlékezésről szólt, illetve egy kiállítás a személyes tárgyaiból is.

„Lehetne találgatni, hová fejlődött volna Tomcsa drámaírói művészete a Műtét sikere nyomán. A késői kritika itt-ott O’Neill, Bernard Shaw vagy Pirandello nevét, a groteszket, sőt az abszurdot emlegeti vele kapcsolatban, s úttörőnek érzi az elidegenedés életérzésének ábrázolását” – írja Inczefi Tibor az 1987-ben a Kriterionnál Ezüstlakodalom megjelent gyűjteményes kötet utószavában, a könyv Tomcsa Sándor színműveit, jeleneteinek szövegét tartalmazza.  

Életében nemcsak Tomcsának voltak adósságai, hanem vele szemben évtizedekig kicsit a városnak is, ám ezeket később elkezdte „törleszteni” Székelyudvarhely, hiszen néhai Székely József alkotása, a Tomcsa-mellszobor 1997 óta áll a sétatér bejáratánál, a színház épülete előtt.

Egy kismonográfia is megjelent Tomcsáról 2001-ben Nagy Teréz tollából, ami ugyan rövid, de mégis igen részletes munka, egy eléggé gazdag életrajz fotókkal és karikatúrákkal megspékelve, ezek mellett pedig rövidebb írások is helyet kaptak benne. Ám egy igazi, Tomcsa munkásságát feldolgozó monográfia lenne talán a következő állomás, egy olyan munka, amely nemcsak leporolná az író életművéről a port, hanem még közelebb hozná nemcsak az udvarhelyiekhez ezt a különleges és eredeti embert.