66 perc visszaszámlálás

Ismeretes, hogy a mester 154 szonettel ajándékozta meg a világot, s szerencsénkre ezeket Szabó Lőrinc számunkra is lefordította, sőt az 1921-es magyar nyelvű megjelenés óta több újrafordítás is történt, így tartva frissen az újabb generációk számára is a sorok örök érvényű tartalmait.

Kokan Mladenović, a neves szerb rendező a 66. szonettet választotta ki arra a célra, hogy abból színpadi művet alkosson és azt a Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház művészeivel színpadra állítsa. A drámai-lírai-audió-víziót a Gyulai Shakespeare fesztiválon is bemutatták. A temesváriak a vers tizennégy sorát komponálták cselekménnyé, kódolták szimbolikus jelenetekké, s az így alkotott epizódláncolatot szabta a rendező pontosan 66 percre.

A múló időt a színpadon elhelyezett digitális óra mutatja, a kimért játékidőbe való „beleférés” a szereplők számára kihívás, a néző számára visszaszámlálási élmény, s mindez bravúros feszességet kölcsönzött az előadásnak. A díszletfront kitűnően működő paravánjain (díszlettervező: Marija Kalabić) sorra jelennek meg vizuális jelek, információk, amelyek segítik a nézőt evezni a költői-drámai sodrásban. A jelképeket a Shakespeare-életműben otthonosan mozgó néző különösebb szellemi erőfeszítés nélkül dekódolni tudja anélkül, hogy a metaforák, szimbólumok illusztrációkként hatnának vagy didaktikussá tennék a produkciót. A néző úgy érzi, mintha bekerült volna valamiféle szellemvilágba, egy mozgó panoptikumba, ahol Macbeth, Hamlet vagy az ifjú Montague köszön reá, miközben a díszletfalról az etűdökhöz tartozó aktuális sort is elolvashatja:

 Fáradt vagyok, ringass el, ó, halál:
Az Érdem itt koldusnak született
És hitvány Semmiségre pompa vár
És árulás sújt minden szent hitet

És Becsületet rút gyanú aláz
És szűz Erényt a gaz tiporni kész
És Tökéletest korcs utód gyaláz
És Érc-erőt ront béna vezetés

És Észre láncot doktor Balga vet
És Hatalom előtt néma a Szó
És Egyszerű kap Együgyű nevet
És Rossz-kapitány rabja lett a Jó.

Fáradt vagyok; jobb volna sírba mennem:
Meghalnék, csak ne hagynám el szerelmem!

Nos, igen depresszív ez a Petrarcáétól kissé eltérő formában megírt szonett, benne sűrűsödik a kor minden társadalmi terhe, problémája. Részleteiben pedig ott lakozik az ördög. A vers minden sorából Shakespeare-dráma szereplők bújnak elő, kelnek új életre, a rendező által bizonyítva, hogy a nagymester gondolkodása és művészete mily komplex, alkotói magatartása mennyire koherens, hogy nála minden mindennel összefügg, hogy egész életműve olyan „őrült beszéd” amely maga egy nagy rendszer.

 Shakespeare verseit, drámáit az emberről való kegyetlenül nyílt gondolkodás táplálja, s ennek szűrőjén bizony ma is fennakad a mocsok.

Láthatjuk a becsület és a „rút gyanú”, a „szent hit” és az árulás, az „erény” és a hatalom ma is kézen fogva jár, és hogy a „jó” állandó harcban áll a „rosszal”. Shakespeare szereplői leképezik az emberiség morális állapotát. Ez a néző számára persze nem nóvum, de hogy ne fásuljon bele a napi immoralitás valóságába, ahhoz bizony kell egy Kokan Mladenović, aki pontosan tudja, hogyan kell felpiszkálni, gondolkodásra késztetni őt. Van min töprengeni mostanában. És bár e sorok írója nem kedveli a folyamatos fortisszimót, a finom árnyalatok nélkül felfestett „színházi pannót”, ez esetben nem zavarta receptorainak és tudatának szakadatlan ingerlése. Figyelmét abszolút lekötötte a sodrás, a mindig újat hozó következő etap, a titkok sora, amiket az előadás megfejtendő rejtvényként felkínált. De fogva tartotta a jelenre való ráeszmélés rémülete is, ami a szürrealizmus víziójából néha hidegzuhanyként riasztotta föl.

III. Richárdot – hátára biggyesztett műanyag púppal – Balázs Attila idézte a színre, cipollai szuggesztióval ágált egy mikrofonba, mint egy televíziós valóságshow vagy vetélkedő műsorvezetője hengerelte le közönségét, azután, hogy feje előbukkant az akasztókötél halálvágy-kígyójából. Lady Macbeth őrületét Borbély B. Emília jelenítette meg, Ágnes asszonyi eszelősséggel mosva a láthatatlan vért, Molnos András Csaba Macbethjében a királydrámák összes uralkodója ott sűrült, Kiss Attila a „lenni, vagy nem lenni” kérdést nemcsak mint Hamlet, de mint öngyilkos merényletre készülő ifjú is feltette magának, Simó Emese rémült Oféliája nem tudta őt tettétől visszatartani. Csata Zsolt pedig a Paradicsom angyalaként szállt el a magasba, szájában a tudás almájával (?), repülés közben okostelefonjával még szelfizve kicsit, hogy a hightech legújabb vívmányát is felmutassa.

Zuboly, a Szentivánéji álom figurája – a rusztikus szamárfej alatt Aszalos Géza – üdítő színfoltként hatott a színpadon a lelógó kötelek és az Erzsébet kor divatja szerinti malomkerék gallérba nyakszorongatott színészek között (a kitűnő jelmezeket Radišić Tatyana tervezte). A Montague és Capulet család gázálarcban öldökölte egymást, a kulcsjelenetben Rómeó és Júlia – hogy csókolózhasson – levette gázálarcát, s a szerelmesek belehaltak ugyan e meggondolatlan lépésbe, de Molnár Bence és Lőrinc Rita lírai jelenete néhány pillanatra feloldotta a folyamatos horrort. Előtte embereket szögeztek kézfejüknél lábuknál fogva földhöz és falhoz olyan naturalitással, hogy a néző a tenyeréhez kapott fájdalmában. Interaktív rámozdulást is provokált a közönségtől az előadás: a szereplők csecsemőiket dobálták a közönség soraiba.

Egy ketrecből (kamionból, hajóból?) repültek a gumibabák, s a nézők el is kaphatták ezeket. A gyerekekről nem derült ki, élők-e vagy már halottak, megmenthetők-e még, vagy olyanok, akiket nemrég láthattunk filmfelvételeken a tenger homokpadjára sodortatva. Talán az utóbbiakért is szólt Éder Enikő szívszaggatóan szép „gregorián siratója”, melynek bravúros megszólaltatása megrázó egyéni produkció volt, és külön dicséret illeti érte a zeneszerzőt, Irena Popovićot is.

Tokai Andrea a lyukas zászló lengetésével elképesztő energiákat generált. Az előadás talán legerősebb pillanataiban tanúi lehettünk a szabadság csalóka mivoltának, a nagy törtélelmi ábránd fejbekólintásának. A kiváló színész percekig izzította magát a forradalom lángjában, majd megmutatta, amint a hőst a hatalom leviszi kutyába. A jelenet végén, mint minden szereplő, ő is ott csaholt és pitizett négykézláb, nyakában az akasztókötéllel, ami ez esetben kutyapórázzá „finomult.” Természetes, hogy nem múlhatott el az előadás a mammon megjelenése nélkül. Amikor Jorick koponyáját Hamlet afféle perselynek használta, a disznófejű nagyúr is eszébe jutott a nézőnek: „Fejembe nézett s nevetett” – számolt be anno Ady a pénz hatalmasával való találkozásáról. A csoportos kötéltánc, a kötélen való rángatózás itt a velencei kalmártól vagy egy kortárs svájci nagybanktól való függést jelentené? Ki tudja ebben a sok száz éve tartó nagy világválságban?

Félelmetes tartalmak csapódnak a nézőhöz a Sonnet 66-ban.

És eruptív energiákat szabadít föl Andreja Kulešević koreográfus a színészekből, akik ebben az előadásban szinte szünet nélkül a színen vannak, és egy mozgásszínház dinamikájával dolgoznak. Az emberhalmaz hol a tekergő Laokoón-csoportra, hol a Calais-i polgárok szoborhalmazára emlékezteti a nézőt, és tudatában megjelennek a gázkamrák vagy a valahonnan valahova menekülők fuldoklói is. A sokkolásban a zene is kiveszi részét, ami a fortisszimóból szinte sose lép vissza (néha pedig nem ártana egy kevés árnyalat, de lehet, hogy csak így a vendégségben nem sikerült differenciáltabban dolgozni a hangtechnikának). Éder Enikő, Borbély B. Emília, Molnos András Csaba és Kiss Attila énektudása most is komolyat tett hozzá a produkció értékeihez, hallhatóan ők a társulat vokális erői.

A 66 perc értünk, nézőkért telt el. Éreztük az előadás őszinte, generális figyelmeztető szándékát.

Az előadás nekünk rajzolt shakespeare-i felkiáltójeleket, és nem valami szakmai zsűrinek valamiféle divatos felfogásban. A munkába annyit tett bele mindenki, az eddig nem említett művészek is – Bandi András Zsolt, Horváth Anna, Kocsárdi Levente, Magyari Etelka, Mátyás Zsolt Imre, Tar Mónika –, hogy a néző úgy érezhette, a sűrített borzalmak ellenére kitüntetett és megajándékozott lett ezen az estén. Mert kiváló érzés megszólítva lenni, jó színház részesévé nemesülni, lelkileg fogva tartottan belefeledkezni a művészi igazság élményébe.

A néző jóleső fáradtságot érzett, mikor az előadás végén a színészek a színpad szélére rakták malomkerék-gallérjukat, és a digitális óra is lassan zéróra állt. A fülekben ekkor már nem a hangos zene dobogott, hanem a 66. szonett sorai kopogtak, Herczeg Ferenc kortárs-vad fordítása, mely epilógusként hangzott el a színpadon:

Elegem van, kikészítenek,
Ha korrekt vagy, itt koldusbotra jutsz,
És trendi majmok ugatnak neked,
És hamis minden haver, minden cucc,
És címeres barmok nyernek címeket,
És diáklányok kurvának mennek el,
És mindenből a szar, gagyit veszik,
És az igazság senkit sem érdekel,
És a művészet az hízelgést jelent,
És egy hülye (ki most már doktor), példakép,
És ki dolgozik, az büdös proli csak,
Az Igaz Hitet követjük (az ördögét)
Mégse fogok meghalni, tetvek!
A csajomat nem hagyom nektek!

A visszaszámlálás véget ért. A közönség is szinte lenullázódott, csak a saját vastapsára ocsúdott föl.