HIRDETÉS

A bariton nyugalma. Bartus Sándor pihenőzónáiról

Kosztolányi Kata 2018. február 07., 15:30

Bartus Sándort, becenevén Bogyót úgy ajánlották figyelmembe, hogy érdekes figura. Székelyudvarhelyről Szombathelyre vetette a sors, majd a Magyar Állami Operaház énekese lett. Jelenleg Piliscsabán él boldogan, azon a helyen, amelyet a rómaiak „Ad lucum felicem” (Boldog-liget) névvel illettek. Pihenőzónába ért az élete. Erről (is) beszélgettünk.

Pályáján sokan segítették, példamutatással, szakmai irányítással és rugdosással egyaránt

– A zenei ív egy zongorával kezdődött. Hogyhogy kitartott a hangszer mellett?
– Hat-hét évesen kezdtem. A kitartás kilencvenkilenc százalékban édesanyámé, engem csak a dolog különlegessége tartott meg, az, hogy kevesen tudtak zongorázni. Rossz érzés volt mások előtt játszani, meg a lámpaláz is. A nagy fordulat gimnazistaként ért. A sulizenekar és az ezzel járó „hírnév” sokat segített a serdülőkor gondjain, így már éreztem a hozzáállás és a gyakorlás fontosságát, de ez még mindig inkább csak pszichikailag gyúrt át. 

HIRDETÉS

– Mi volt ennek a diákegyüttesnek a neve?
– Ha nem tévedek, GMC-ként indultunk (Gimi Music Company?), de a névválasztással ugyanúgy szerencsétlenkedtünk, mint kezdetleges felszereléseinkkel. 

– Miben mutatkozott meg a tehetsége? 
– Éneklésben, zenei memóriában már az óvodában. A későbbi versenyeket többnyire gyakorlás nélkül, a lustaság és a nemtörődömség ellenére nyertem. 

– A pályaválasztás mekkora dilemmát okozott? És miért Magyarországon tanult tovább?
– Érettségi után lett világos, hogy máshoz nem értek, mint valami muzsikaféle szélhámossághoz, ahhoz is csak érintőlegesen. Akkor már foglalkoztatott a dzsessz. Közeli alternatíva nem volt, Bukarestben nem akartam tanulni a magyar nevemmel. Egy budapesti műtét miatt minden felvételiről eleve lemaradtam, így adódott egy teljes gondolkodási évem. Fellapoztam hát a magyarországi felsőoktatási tájékoztatót, és abban a karvezetés felvételi követelménye volt az egyetlen, amit minimális nekirugaszkodással meg tudtam ugrani. 1998-ban diplomáztam Szombathelyen, ott, ahol bátyám kiváló sportolóként a híres dobóiskolát erősítette. 

– Mikor jöttek az első sikerek? 
– Másodévesen, egyedüli vidékiként harmadik helyezést értem el az országos Bartók Zongoraversenyen, egy évvel később egy öttagú énekegyüttessel megnyertük a Ki mit tud? országos vetélkedőt, jóllehet a döntőből nem mi jutottunk Mexikóba. A főiskolán meg művészeti ösztöndíjat kaptam. 

– Próbálkozott-e zeneszerzéssel?
– A főiskolai évek alatt igen, de szerencsére ez csírájában elfojtódott. Más agy kell ehhez, az enyém erre nem alkalmas. A dzsessz viszont lefedi ezt a hiányérzetemet, hiszen a műfaj sója maga a pillanat zeneszerzése.

– Hogyan került az operaház énekkarába? 
– A diplomázás után egy évig helyettesítőként tanítottam Kőbányán, és új állás után nézve igyekeztem a szellemierőforrás-piacot felmérni. Sehol sem álltam meg, ahol nem volt jelen zene. Felhívtam az operaház énekkarát is, ahol éppen baritonhiány volt, és a létszámstop ellenére és három nyugdíjazás mellett felvettek.

Beszippantott ez a csodálatos, furcsamód máig idegen zenei világ.

Szokatlanul korán szólamvezető lettem, majd a művészeti tanács tagja. Itt ismertem meg hegedűművész feleségemet is, négy gyerekem anyját. 

– Itthon mit nem kapott meg, amit máshol igen? 
– Többször billegtem már féllábbal otthon, de valami mindig továbbhajtott. Soha nem fogom megtudni, hogy az ottani körülmények miként illeszkedtek volna pszichogenézisemhez, vagy fordítva. Talán akkor lenne értelme ezen gondolkodni, ha mondjuk harmincévesen hagyom el a szülőföldet. Városi, tömbházi, költözködő gyerekként amúgy sem alakult ki elég erős kötődésem ahhoz, hogy ne tudjak az anyaországban gyökeret verni.

Az operával egészen új és érdekes szegleteit ismerhettem meg a világnak. Ezek az utazások, idegen kultúrák, tapasztalások csak gazdagítottak, ami jót tesz egy muzsikusnak.

Maradandó élményt két ország nyújtott. Japánban rendkívül érdekes, ahogyan sokszáz éves hagyományaik egyelőre képtelenek keveredni ezzel az új világgal. Spanyolországban a vidék világa hatott rám leginkább, hogy milyenek egy különösebb keveredés nélküli, erős hagyománnyal élő népesség nyugodt mindennapjai. Első turnénk volt, ott érintett meg először a szabad határjárás hangulata. 

– Személyes beszélgetésünk során mondta, hogy sokáig nem ébredt fel. Ez mit jelent?
– Nem értettem magamat, fő mozgatórugóimat (ezzel csak apaként kerültem tisztába), sem a környezetemet. Az adottság csak rángatott ide-oda, de nem tudtam a zene hatalmáról, hasznáról. Azt sem értettem sokáig, mit jelent a szolgálat. 

– Hol tart jelenleg az élete és a pályája?
– Végre az Úton érzem magam, kicsinyeim és a muzsikusi szolgálat egyértelmű irányt jelöltek ki. Csak menni kell, lehetőleg könnyedén, nyugodt pihenésekkel, elfogadásokkal, élve az isteni kegyelemmel.

Csak apaként értette meg személyes mozgatórugóit – vallja

– Van személyes pihenőzónája? Utalok itt a hasonló nevet viselő együttesére is. 
– Van: Isten jelenléte. Mindegy, hogy ez a gyerekek mosolya, önfeledt játéka, csendes szuszogásuk vagy egy megérdemelt pihenés, egy ölembe hullt időtlenségérzés, próba egy igazán tehetséges karmesterrel, egy különösen tartalmas, mélyen kifejező harmónia megszólalása, a közönség hálás reakciói, egy havas-napsütéses délelőtti bámulás az erdőben, séta a kutyáimmal vagy egy este a legjobb barátaimmal – ha jobban megnézem, már szinte minden pihenőzóna! A kis zenekart is a tartalmas kikapcsolódásért neveztük el így. Koncertjeink zsúfolásig vannak gyerekekkel, mindannyian nagycsaládosok vagyunk, és közönségünk zöme is az.

– Mit nyújthat a ma gyerekének, közösségének a zene? 
– Wass Albertet idézném, lehet, pontatlanul: 

azért teremtette Isten a szépet, hogy az emberek megtisztuljanak a csodálkozástól. A zenét is ilyen adománynak látom. 

Természetesen beszélhetünk tiszta fizikáról, a felhangokról, összhangzatról, egyéb törvényszerűségekről, hallásfiziológiáról, alkalmazott pszichológiáról, harmóniaérzékelésről, gyógyításról, de a lényeg úgysem fogható meg tudományosan vagy szavakkal.

– Hol lesz a következő fellépése?
– Melyik? Az operás? Pihenőzónás? Pannon Voice-os? Zongorás? (nevet) Februárban a Kárpát-haza operaturnén leszek Felvidéken, Kárpátalján, Vajdaságban. Tavaly ősszel Erdélyben is vendégszerepeltünk, bár jómagam sajnos nem tudtam részt venni. Ősszel a New York-i Metropolitanben adjuk elő a Bánk bánt, Vidnyánszky Attila rendezését. Ez a szerződés Placido Domingo személyes meghívásának eredménye, aki mindig nagyon jól érzi magát Budapesten, ezt megtapasztalhattam próbáin, előadásain is. A Pannon Voice többnyire Budapesten élő, valamikori szombathelyi diákokból szerveződött egy nemzetközi kórusverseny apropójából, ahonnan aranyéremmel tértünk haza, és együtt maradtunk. Márciusban egy Sissi-estünk lesz, nyáron Kínába és Mongóliába vagyunk hivatalosak. 

– Van kedvenc darabja, zeneszerzője, példaképe?
– Hajjaj! Hosszan sorolhatnám! A könnyűtől a komolyig minden kornak, stílusnak, irányzatnak van néhány kiemelkedő képviselője, aki megfogott, de érdekes módon a népzenét csak Kodályon, Bartókon, Bárdoson átszűrve értettem és szerettem meg. A mai napig is kell az ő közvetítésük.

Mentoraim közül mindenekelőtt édesanyámat emelném ki és Kovács László karvezetőt.

Szombathelyen Vinczeffy Adrienne tanszékvezető, Köteles György zenei polihisztor, Rácz Aladár és Márkus Tibor zongoristák voltak a fő pártfogóim, Budapestről Katona Anikó karigazgatót említeném. Csoma Áron piliscsabai lelkésznek is sokat köszönhetek. Ők azok, akik rendkívül sokat segítettek, példamutatással, szakmai irányítással és rugdosással egyaránt. 

– Mi a zenei (vagy nem csak) hitvallása? 
– Élnünk kell bátran a kegyelemmel. És a kegyelemből.

0 HOZZÁSZÓLÁS
HIRDETÉS
HIRDETÉS
HIRDETÉS