Nyilván nem véletlen, hogy a Netflix pont a Katarban zajló világbajnokság előtt hozta ki a FIFA piszkos ügyeiről szóló négyrészes dokumentumfilm-sorozatát: ennél alkalmasabb pillanatot nem is találhatott volna a készítő, hiszen többek között pontosan erről szól az ez a minisorozat, hogy miért van most és ott a vébé, amiért és ahol van.
De ez tényleg csak a többek között. Ugyanis a FIFA ilyen jellegű „skandallumai” régebb is megvoltak, csak nem voltak ennyire összefüggően és szépen feltárva. Ahogy az a filmből is néha ki-kikacsint, lehetséges, hogy az időzítés igazi oka az volt, hogy 2010-ben a két világbajnokság (2018 és 2022) rendezési jogának odaítélésekor Anglia pofára esett az orosz győzelem, az Egyesült Államok pedig a katari nyerés miatt – vannak olyan hangok, hogy a film készítői tulajdonképpen emiatt hozták ki az alkotást. Vitatkozni ezzel lehet, a tényekkel viszont nem érdemes, mint ahogy azzal sem, hogy ez korábbi világbajnokságok odaítélésekor is hasonlóan zajlott.
Igen, a film nem kevesebbet állít, mint azt, hogy a Nemzetközi Labdarúgó-szövetség gyakorlatilag évtizedek óta egy korrupt szervezet, vezetője és bizottsága pedig óriási hatalommal rendelkezik. A film nem kevesebbet állít, mint hogy Katar gyakorlatilag megvásárolta a rendezési jogot a bizottság tagjaitól:
többek között azt is, hogy Michel Platinit a volt francia elnök, maga Nicolas Sarkozy beszélte rá, hogy Katart támogassa az amerikai pályázattal szemben. A katariak utána vásárolták meg a Paris Saint-Germain-t…
Egészen 1974-ig nyúlnak vissza a készítők, amikor a brazil iparmágnás, Joao Havelange átveszi a FIFA elnöki tisztségét az angol Sir Stanley Rous-től, majd a brazil maga mellé veszi a svájci Joseph (Sepp) Blattert – innentől kezdve ez a tandem intéz gyakorlatilag mindent a nemzetközi labdarúgásban, ők teszik egy hatalmas üzleti birodalommá a szövetséget. Bevonják a Coca-Colát, az Adidast, utóbbi vezetője, Horst Dassler létrehozta az ISL-t (International Sport and Leisure), ami marketing-jogokkal, illetve a közvetítések eladásával foglalkozott.
Az első botrány mindjárt hatalomra kerülésük után kitört, hiszen Argentína úgy rendezhetett és nyerhetett 1978-ban vb-t, hogy egy katonai diktatúra alatt volt – Havelange és Blatter úgy pózoltak Videla tábornokkal, hogy abban az országban közben ezreket gyilkoltak meg és tüntettek el politikai vélemény-nyilvánításukért. Persze minderre spongya, ahogy az elmúlt több mint négy évtizedben szinte minden botrány elült így vagy úgy, de ezeket a film szépen lajstromba veszi, mint ahogy a kulcsfigurákat is. Ilyenek voltak például a trinidad és tobagói Jack Werner (az Észak- és Közép-amerikai, Karibi Labdarúgó-szövetségek Konföderációja, vagyis a CONCACAF nagyhatalmú, volt vezetője), illetve a 2017-ben elhunyt amerikai Chuck Blazer bizottsági tag, aki végül az FBI-jal való együttműködést választotta.
A film részletesen bemutatja Blatter harcait az elnökségért (1998-ban választották meg először, azt megelőzően óriási harc volt közte és a svéd Lennart Johansson, az UEFA akkori elnöke között), az afrikai ígért „terjeszkedést” is. A dél-afrikai világbajnokság rendezési jogának odaítélési körülményei is felettébb gyanúsak voltak, ám Blatterék kiváló érzékkel belevitték az öreg és beteg Nelson Mandelát – talán pont ezért, hogy ne legyenek kétségek és kérdések. Az óriási pénz(összeg)ek meg folyamatosan áramlottak bankokon keresztül, borítékokban, számlákra és zsebekbe.
A dokumentumfilm talán legnagyobb erőssége, hogy a főszereplőket leültette a kamera elé, tehát a fő bűnösöknek tartott Sepp Blattert is, de Jérôme Valcke, Jack Werner, Mohammed bin Hammam és Hassan al Tahwadi (a katari vébépályázat első embere) is tényleg ennek a produkciónak mondják el az álláspontjukat,
nem más felvételekből van összeollózva az interjúk. Michel Platini nem állt kötélnek, de a mostani elnök, Gianni Infantino is a megszólalók között van – ő jókor volt jó helyen, belecsöppent, mint a légy a tejbe, és lehet, hogy az ő feladata lesz kihúzni a szekeret ebből a nagyon mély és cuppogós kátyúból.
A filmet közel sem éreztem teljesnek, hiszen például szinte meg sem említi azt, hogy Oroszország vajon hogyan nyert vébé-rendezési jogot, Vlagyimir Putyin csak néha villan meg egy-egy Blatterrel való találkozáson, de azt a helyzetet nem firtatják a megszólalók, mintha tudatosan kerülnék, pedig a körülmények nagyon sok esetben hasonlóságot mutattak a katariakkal. Valószínűleg az Ukrajnában bekövetkezett orosz agresszió, a hónapok óta tartó háború az oka.
Megy a vébé, amit nézünk, mert megszoktuk, hogy mindig nézzük, mert szeretjük, sőt imádjuk a focit, függetlenül attól, hogy ezt a vébét a nyáron kellett volna lejátszani az Egyesült Államokban, az előzőt pedig Oroszország helyett Angliában.
Nem beszélünk közben hülyeségeket („Én nem nézem, a vébét, me Katarban van!”) úgy, hogy közben a munkahelyen sunyiban megnézzük a németek meccsét („me a németek azok németek, értedé”), s közben ugyanúgy tippelünk, online-fogadunk, mintha azt egy sima hétvégén tennénk a spanyol és az olasz bajnokikra. Nem árt, ha néha be tudunk nézni a kulisszák mögé még akkor sem, ha mi nem tehetünk semmit ellene. Legalább tudunk róla.
A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.