HIRDETÉS
Néhány hete nagy médiavisszhangot váltott ki, hogy a közismert és méltán közkedvelt David Attenborough regisztrált az Instagramra, ahol rekordidő alatt (mindössze pár óra) több mint egymillióan követték be (írásunk megjelenésekor ez a szám már 5,9 milliónál tart). No, nem arról van szó, hogy unatkozó nyugdíjasként David Attenboroughnak szüksége volna az oldal által kiaknázható népszerűség-növelésre, valamint a lájk- és követőcunamira, hanem oldalát promóciós céllal hozták létre, hogy így népszerűsítsék legújabb dokumentumfilmjét, amely az Egy élet a bolygónkon (A Life on Our Planet) címet kapta.
A Netflix és több természetfilmes – kiemelten David Attenborough – együttműködésével létrejött alkotás ezúttal egy, nem a megszokott, gyönyörű természeti képekkel és annak az Attenborough által tökélyre fejlesztett, etalonnak számító narrálásával operáló alkotás, hanem
egy olyan dokumentumfilm, ami közvetlenül szól a nézőjéhez: a világon élő összes emberhez.
Pontosabban a világon szinte mindenki által ismert természetfilmes nem csak a kamera mögött, hanem a kamera előtt beszél – személyes indíttatásból kiindulva – az életéről, és az élettapasztalatain keresztül arról, hogy mennyit változott a világ, amióta ő a Föld bolygón él.
Nem az történik, hogy így ünnepeltetné magát a 93 éves filmes, hanem arról, hogy
a világon a témában legtapasztaltabbként próbálja a lehető legegyszerűbb módon megvilágítani azokat a folyamatokat, amik az elmúlt közel száz év alatt végbementek, és amik maradandó károsodást okoztak az élővilágnak.
Nem újdonságok, amikről Attenborough beszél, de mégis az ő szájából másként hatnak: el kell fogadnunk, hogy tényleg a finisben vagyunk, valamit mindenképpen tennünk kell annak érdekében, hogy az általunk ismert életterek megmaradjanak, és a gyerekeink, unokáink jövője is biztosított legyen a Föld bolygón, aminek kiaknázható – és ki is aknázott – erőforrásai végesek.
Nem arról van szó tehát, hogy a Föld megmarad-e, hanem, hogy
az emberiség túléli-e, ha a klímaváltozás következtében olyan radikális változások jönnek ebben az évszázadban, mint a sarkköri jégsapkák eltűnése vagy éppen a folyamatosan fogyatkozó esőerdők elsivatagosodása, amik beláthatatlan következményekkel járnak.
Nyilván ez nagyon drasztikus megfogalmazása a sajnos egyre gyorsuló folyamatnak, amit az ember csúcsragadozóként idéz elő az otthonául szolgáló, mindmáig egyetlen bolygón, ami az űrből nézve mindössze egy sziget a világegyetem tengerében.
David Attenborough tehát felvázolja, hogy az ő élete során mik változtak, és mik azok a folyamatok, amik a lehető legkárosabb hatással voltak az általunk ismert világra, számokkal szemléltetve ugyanakkor azt, hogy
a népességnövekedéssel arányosan hogyan lett szennyezettebb a légkör, és hogyan csökkent felére a világ esőerdő-állománya.
Szintén szemléletes példa, hogy míg az ötvenes-hatvanas években az akkori természettudományos műsoraihoz, amiknek elkészüléséhez beutazta a világot, mennyire egyszerű volt fellelni olyan helyeket, ahol még nem avatkozott be az ember, most egy-egy faj példányainak felkutatásához emberfeletti munkára van szükség. Mint Attenborough fogalmaz:
a Föld életterei végesek, ezért nagyon oda kell figyelni arra, hogy megmaradjanak.
A szomorú jövőkép elővetítése mellett azonban megoldást is kínál a veterán természetfilmes. A nagy léptékű, a fennmaradás érdekében járható út megvalósítása nem lesz egyszerű, de
muszáj lesz bizonyos lépéseket gyakorlatba ültetni, ha nem egy természeti csapásoktól és számos más káros hatással járó folyamatokkal sújtott világot akarunk az utódainkra hagyni.
Ezek pedig a fenntartható energiatermelésre való átállás, az első olvasatra drasztikusnak tűnő, de a kedvező folyamatok következtében önműködő népességszabályozás, a főként növényi alapú étrendre – és az ezzel járó növénytermesztésre – való átállás.
David Attenborough tehát egyfajta végrendelkezésnek, gondoskodó nagyszülői jótanács-csomagnak is felfogható üzenetcsomagot ad most az emberiségnek, hangsúlyozva, hogy
még nem késő gátat szabni az egyre elkeserítőbb klímaváltozásnak,
mindezt pedig úgy teszi, hogy „tudálékos öregként” nem koppint senki orrára, hanem a közös felelősséget hangsúlyozza, hiszen az emberek együtt tudják ezt véghezvinni.
Az sem véletlen, hogy Csernobil példájával nyomatékosítja a mondanivalóját, hiszen az is egy emberi hibák sorozatából bekövetkezett katasztrófa volt, amiből
tanulni lehet és tanulni kell.
Ugyanakkor a csernobili atomkatasztrófa által kiürített városok mai állapota megmutatja: az emberek nélkül is képes megújulni a természet.
A kérdés már csak az, hogy a Föld az emberekkel vagy az emberek nélkül fogja-e tovább róni a köröket a Nap körül?
A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.
