A hat legjobb videójáték az otthonülés szórakoztatóbbá tételéhez

Mindig is vita tárgyát képezi a gamerek (a videójátékos közösség angol megnevezése) és nem gamerek között a videójátékok hasznosságának mibenléte. Miközben az ezeket játszó (többségükben fiatal férfiak) meg vannak győződve arról, hogy

a videójátékok egyfajta művészeti ágat, a történetmesélés egy másfajta szintjét képviselik, és az egyik legszórakoztatóbb kikapcsolódási formának számítanak, addig a másik oldal szerint fölösleges időtöltés, egy agresszióra nevelő gépezet részei, aminek semmilyen kézzelfogható haszna nincs.

A két oldal érveléseit hosszú bekezdéseken keresztül lehetne sorolni, de nem érdemes, mert úgysem születne konszenzus a kérdésben.

Én mindig is szerettem számítógépes játékokat játszani, annak ellenére, hogy nem vagyok kiemelkedő benne, egy idő után azonban elengedtem a gyerek- és kamaszkorom kedvenc játékait, hogy most,

harmincévesen ismét beszippantson egy teljesen új, eddig nem tapasztalt játékélmény, a konzolok világa.

Az áttörést a kollégáim „unszolása” hozta meg: miszerint, ha már van otthon tévém, akkor érdemes befektetni egy legújabb generációs konzolba (pontosabban egy Playstation 4-esbe) egy újfajta játékélmény megtapasztalásáért, első körben én mégis – főként anyagi megfontolásból –, az olcsóbb, Xbox One mellett döntöttem.

Egy teljesen más, számomra eddig új szórakozási forma nyílt meg, aminek elődjét a mára már őskorinak számító sárga kazettás Nintendo-val megalapoztam, de ami elém tárult, arra nem igazán voltam felkészülve: gyönyörű grafikájú, nagyképernyős és nagybetűs játékélmény, ami folyamatosan tartogat új felfedeznivalókat a bőséges és változatos, ugyanakkor elérhető árú (mert hogy a konzol révén az ember átnyergel a full legális és jogtiszta videójátékozásra) felhozatalnak köszönhetően.

Az Xbox tehát új távlatokat nyitott meg, az élmény azonban mégsem volt teljes, hiszen több, népszerű és hihetetlenül jó minőségű játék nem elérhető a kínálatukban, mivel azt a Sony által gyártott Playstation háza táján kell keresni. (A könnyebb érthetőség kedvéért: Apple–Android, Pepsi–Coca-Cola, Nikon–Canon szintű márkahűség elköteleződést jelent a konzol megvétele, azzal a különbséggel, hogy a Sony által gyártott Playstation többek között az exkluzív játékoknak köszönhetően tényleg jobb, mint a Microsoft által gyártott riválisa, az Xbox). A kollégáim újabb unszolására (ők már alapból a Playstation mellett köteleződtek el) a karácsony előtti leárazást kihasználva én is váltottam, és azóta egy Playstation boldog tulajdonosa vagyok, így

egyfajta „klubtagságot” is nyertem, és olyan játékokkal bővült a kollekcióm, amiket ennek az eszköznek a hiányában esélyem sem lehetett volna kipróbálni.

Az alábbiakban az elmúlt évek legjobbnak tartott és legnépszerűbb játékaiból ajánlok egy csokorra valót azok számára, akik úgy gondolják, hogy a koronavírus-járvány jó alkalom arra, hogy beruházzanak egy konzolba, vagy épp leporolják a karácsonyra kapott, de azóta a tévé alatt porosodó, időnként a gyerek által vagy épp többnyire netflixezésre használt játékmasinát, ugyanakkor arra is szeretnék rávilágítani, semmilyen szinten sem lekicsinylő módon, hogy a FIFA-n, a GTA-n és a Need For Speeden túl is van élet. Az alábbiakban az általam legjobbnak tartott sztorialapú kalandjátékokat ajánlom.

Pont annak a játékszériának a legújabb darabjával kezdem a felsorolást, amiből 2009-óta majdnem minden évben megjelenik egy új rész, de az állam gyakorlatilag a földön landolt, amikor elindítottam a nemrégiben, épp a rendkívüli vírushelyzet miatt akcióssá tett játék legújabb kiadását.

Az kis szó, hogy a játék gyönyörű, hogy egy közhellyel éljek: ezt az utolsó képkockáig kidolgozták.

Az Assassin's Creed szériáról nagyvonalakban azt kell tudni, hogy egy játék a játékban: a szereplők egy úgynevezett történelem-szimulátoron keresztül egy adott történelmi korszak csuklyás orgyilkosainak bőrébe bújhatnak, így alakítva a történések folyamatát.

A Ubisoft játékfejlesztői a 2018 végén megjelent Assassin's Creed játékukban az ókori Görögországba visznek, ahol vagy egy bizonyos Kassandra, vagy pedig Alexios bőrébe bújhatunk, akik zsoldosként próbálnak érvényesülni a folytonos hadviseléssel övezett, számukra megannyi küldetést és kihívást nyújtó világban, amit, mint minden hasonló történetben, egy nagy összeesküvés és megannyi rejtély tesz bonyolulttá. A történelmi személyeket, helyeket, eseményeket nem éppen a leghűbben összegyúró egyveleg azonban roppantul szórakoztató, és a küldetések kellően változatosak ahhoz, hogy egyhamar ne unjuk meg, a fent említett látványvilág pedig tényleg olyan, hogy

időnként muszáj megállni a játékban, és gyönyörködni a hatalmas igényességgel kidolgozott nyílt világ részletgazdagságában.

Mivel nem játszottam a korábbi Assassin's Creed-ek egyikével sem, így nincs összehasonlítási alapom, de úgy gondolom, hogy az Odyssey egy remek bekapcsolódási pont a játék-franchise-ba, úgyhogy aki kedvet kapott hozzá, az bátran kezdhet ezzel, vagy a korábbi, az ókori Egyiptomban játszódó Originssel. Akár száz órára garantáltan elvarázsol és remekül szórakoztat, a cikk írásának pillanatában is arra várok, hogy ismét bekapcsoljam a konzolt, és felfedezzem az ókori Görögország minden zegét-zugát, felmásszak mindenhová, valamint hogy elmerüljek ennek a világnak az intrikáiban és a folyamatos harcaiban.

A Playstationt is piacra dobó Sony Interactive Entertainment (SIE) számára az amerikai Santa Monica Studio által szintén egy játék-franchise legújabb részeként készített God of War korábbi, számmal ellátott játékaival ellentétben szakít az ókori görög mitológiával és istenekkel. A főszereplő, a láncos pengékkel korábban megállíthatatlanul kaszaboló, istengyilkos Kratost ezúttal északon, a skandináv világban megszakállasodott és megtört apaként látjuk viszont, akire épp ránehezedik a felelősségteljes élet minden súlya amiatt, hogy elvesztette feleségét, és egyedül marad a lassan serdülőkorba lépő fiával.

Az anya temetése és egy szintén félisteni képességekkel rendelkező, meglehetősen ellenséges idegen az új események katalizátora, hogy kezdetét vegye a skandináv mitológia alapjául szolgáló kilenc világon átívelő újabb lénykaszabolás.

Az érzelmes vonalakat is megpendítő játék folyamán részesei lehetünk annak, hogy miként kerül közel egymáshoz a magára utalt, korábban távolságtartó viszonyt ápoló apa és fia, mindezt pedig egy rendkívül akciódús és hihetetlenül látványos környezetben,

ami a fent említett Assassin's Creed látványvilágával vetekszik, igaz, a melegséget árasztó mediterrán görög tájak helyett itt főként hófödte hegyeket, rideg barlangokat és pokoli világokat kapunk, ahol tucatszámra győzhetünk le minden lényt, amivel összehoz a játék bennünket.

Mindezt természetesen PS4-en élvezhetjük, a 2018-as év játékának megválasztott God of War pedig az egyik indok szokott lenni, hogy a Sony konzolját válassza az ember, persze abban az esetben, ha szereti az akciódús kalandjátékokat.

Egy új szintre emelt történetmesélés, a film és a videójáték találkozása – leggyakrabban ezek a jelzők hangzanak el a Naughty Dog játékfejlesztőnek a Sony Computer Entertainment számára készített PS3-ra készített játékával kapcsolatban. Ne riasszon el senkit, hogy ez még 2013-ban, az előző generációs konzolra jelent meg, hiszen azóta elkészült a remastered (feljavított) verzió a Playstation 4-re, amihez ráadásul nagyon jutányos áron lehet hozzájutni, sőt egyes akciók részeként magával a konzollal együtt adják. Én is így jutottam hozzá, és bár azelőtt már sok lelkendező véleményt olvastam és hallottam a játékról, de az élmény, amit tőle kaptam, leírhatatlan.

A nem túl távoli – a jelenlegi koronavírus-járvány tükrében nézve jóval pesszimistább – jövőben játszódó történet szerint egy gombafertőzés hozza el az ismert világ végét, és zombiszerű lényekké változtatja a túlélők egy részét. Ezt a posztapokaliptikus világot fedezhetjük fel Joel és Ellie szemszögéből, akiket szerencsés véletlenek folytán hoz össze a sors, és ettől kezdődően egymásra vannak utalva. Joel egy megkeseredett, középkorú férfi, Ellie pedig egy kiskamasz, az ő valószerűtlen párosuk pedig hihetetlenebbnél hihetetlenebb kalandokba keveredik, miközben próbálnak eljutni A-ból a B-pontba az Amerikai Egyesült Államokbeli Boston, Lincoln, Pittsburgh és Salt Lake City megmaradt romjain.

Ez a játék tényleg egy filmszerű élmény, egy olyan mozgóképes narratíva, ahol a fő csapásirányokat leszámítva a játékos irányít.

Hőseink a rendelkezésre álló, nem túl bőséges eszköztárral és fegyverekkel kénytelenek átküzdeni magukat a legveszélyesebb helyszíneken, hol lopakodva, hol pedig rohanva, miközben a fertőzöttek vagy épp rosszindulatú bandatagok törnek az életükre. A játék hihetetlenül realisztikus, itt tényleg mindenért meg kell küzdeni, Ellie és Joel pedig nem szuperemberek, akik ki nem fogyó géppuskák tárait eresztik bele mindenkibe, aki ellenük van, hanem a folyton fogyó munícióra és a találékonyságukra vannak utalva, ezekből kell kihozniuk a legtöbbet és a legjobbat.

Az általunk végigjátszott történetük egyértelműen élőszereplős mozgóképest adaptációért kiált, nem is csoda, hogy nemrégiben lecsapott a megfilmesítési jogokra az HBO, akik Craig Mazinnal, a Csernobil-sorozat alkotójával tervezik a manapság nagyon népszerű sorozat-formátumban feldolgozni Ellie és Joel történetét. (Más kérdés, hogy a mozgóképes produkciók felvételeinek a járvány miatti tömeges halasztása miatt mikor valósulhat meg mindez.)

Addig sem kell csüggedniük azonban a játék rajongóinak, hiszen a tervek szerint

hamarosan megjelenik a Last of Us évek óta bejelentett folytatása, aminek már Ellie lesz a főszereplője, a fejlesztők pedig egy, az első játéknál is jobb és hosszabb élményt ígérnek.

(Sajnos a május végére tervezett premiert eltolták arra hivatkozva, hogy azt szeretnék, ha a játékosok a normális körülmények között juthatnának hozzá a játékhoz, így egyelőre nem lehet tudni, hogy mikor érkezik a folytatás.)

A folytatás előtt pedig nem is lehet jobb alkalom az első rész újrajátszására, pláne, ha a koronavírus-járvány alatt pont egy posztapokaliptikus világban szeretnénk virtuálisan elmerülni.

A The Last of Us garantáltan több mint tízórás élmény, aminek a végigjátszása után megváltozhatnak a videójátékokról alkotott esetleges negatív sztereotípiáink.

Ez az akció-szerepjáték már a nagyon távoli jövőben játszódik, szintén egy világégést követő világban. Itt azonban nem zombik vették át az uralmat, hanem a technológia teremtményei. Míg az emberek törzsekbe szerveződve élnek, és a nem működő mechanikus eszközökből készítenek maguknak kezdetleges fegyvereket, addig valamilyen oknál fogva életre kelt robot-állatok tartják rettegésben őket. A Sonynak a Guerilla Games játékfejlesztő által készített, az előbbiekhez hasonlóan PS-exkluzív játéka ezúttal nem egy férfit, hanem egy nőt tesz meg főszereplőnek, így a folyton kíváncsi amazon, Aloy tapasztalatain keresztül ismerhetjük meg ezt a meglehetősen furcsa világot, ahol még nyomokban megtalálhatók a nagyvárosok egyes részei, viszont a természet mindent visszahódított. És, hogy

miként lehet lándzsákkal és nyilakkal felvenni a harcot a meglehetősen agresszív mechanikus állatok ellen, kitűnő részletességgel mutatja be a játék, ami nem csak lélegzetelállítóan gyönyörű, hanem a története is kellően izgalmas, hogy az ember órákig elveszhessen benne.

A nyílt világú kaland játékmenete hasonló a fent említett Assassin's Creedéhez, ahol a karakterünk folyamatosan fejlődik, szinteket lép, és ruházatát, valamint fegyverzetét is fejlesztheti, hogy esélye legyen az őt folyamatosan új kihívásokkal szembesítő ellenfeleivel szemben.

A rengeteg mellékküldetéssel tarkított kalandban a felfedezés öröme és a harcok izgalmai mellett pedig a játékos egy szintén izgalmas történet kibontakozásának lehet részese, ami talán túl hamar is ér véget.

Egy újabb jó és szemléletes példája annak, hogy hol tart manapság a videójáték-ipar, ami a küszöbön álló, újabb konzolgeneráció megjelenésével csak még jobb lesz.

Aki inkább PC-n szeret játszani, az most kifejezetten örülhet, hiszen a Sony ígérete szerint nyáron erre a platformra is elérhetővé teszik a játékot. Nyilván nem önzetlenségből, és nem azért, hogy elindítsanak egy visszafordíthatatlan folyamatot, hogy az exkluzív játékaikat más platformra is kiadják, hanem, hogy betekintést nyújtsanak a Horizon nyújtotta egyedülálló élménybe egy másik platform játékosainak is, akik így kedvet kapjanak ahhoz, hogy beruházzanak egy konzolba az újabb exkluzív címekért.

Nathan Drake egy szuperember. No, nem azért, mert szuperképességei lennének, hanem azért, mert mindenhová képes felmászni, beosonni, előtte nincs feltörhetetlen zár vagy megfejthetetlen rejtély, de legyőzhetetlen ellenfél sem. Félreértés ne essék, ő nem egy betörő, hanem kincsvadász, akit mindig hajt valami, hogy megtalálja a legeldugottabb helyeken fellelhető, felbecsülhetetlen értékű tárgyakat, elmegy akár a világ végéig,

feljut akár a legmeredekebb sziklafalakkal körbevett sziget legmagasabb pontján levő régi templom tornyáig, hogy megtalálja, amit éppen keres, ezt pedig olyan ritmusban és intenzitással teszi, hogy ember legyen a talpán, aki tartani tudja a lépést vele.

Az Uncharted 4 Drake újabb kalandjait meséli el, de az sem baj, ha eddig sosem játszottunk a játékszéria korábbi darabjaival, ez a rész úgy beszippant, mintha mindig is Nathan Drake nyomában loholtunk volna a kontrollerünkkel, hogy adott pillanatban mi végeztethessük el vele az embertpróbáló és nyaktörő feladatokat, mutatványokat. A játékmenetet látva le sem tagadható a hasonlóság a fent említett Last of Us-sal, hiszen ugyanaz a stúdió, a Naughty Dog fejlesztette az Unchartedet is, ami elődjeihez képest, lenyűgöző grafikával és játékmenettel érkezett az exkluzív platformjául szolgáló PS4-re még 2016-ban.

Akik szeretik a pörgős akciókat, a fejtörő logikai feladványokat és a látványos összecsapásokat, azok számára kihagyhatatlan darab lehet Nathan Drake legújabb, de akár a korábbi összes kalandja, ami szintén megkapható egy külön kollekció részeként.

Az Uncharted „utazásnak” sem utolsó, hiszen most a korlátozott kijárás alatt rengeteg, a valóságra épülő egzotikus helyre repít el a játék. Csak győzzük tartani az időnként benne diktált észveszejtő tempót…

Nem szokás a legjobbat a legvégére hagyni, én mégis ezt tettem. A Netflix Witcher-adaptációjának köszönhetően már gyakorlatilag az is hallott a Vajákról, aki eddig nagyívben került minden fantasy-történetet, a Netflix-sorozat azonban egyelőre vizet sem vihet az Andrzej Sapkowski fantasy novellagyűjteményein és regénysorozatán alapuló Witcher-játék harmadik részének. A lengyel – államilag is támogatott – játékfejlesztő CD Projekt Red játéka az, amiből egy évtizedben csak egy készül,

ennél részletesebb, az embert több száz órára vagy akár hosszú hónapokra lekötő, a legapróbb részletességig kidolgozott akciójátékot keresve sem lehet találni.

Bár többen pályáznak, de egyelőre nem hódították el a trónt e tekintetben (lásd, a fent említett és többször is hivatkozott Assassin's Creed: Odyssey) a Witcher harmadik részétől.

A Witcher 3 az RPG-k (role playing game – kalandjáték) koronázatlan királya, egy durván erőszakos, meglehetősen szexuális töltetű, erősen 18+-os dark fantasy, amihez képest a Gyűrűk ura egyes aspektusai ártatlan gyerekjátéknak tűnnek, de azért a Trónok harca is fel kell kösse a gatyáját, hogy Ríviai Geralt erősen véres és hatalmas szörnyarzenált felvonultató kalandjainak nyomába érhessen.

A Witcher központi karakterét már rengetegen ismerhetik: egy szörnyvadász, aki a kitalált Nilfgaardi Birodalom és az Északi Királyságok alkotta kontinensen éli a mindennapjait. Emberfeletti képességeinek köszönhetően pénzért bármilyen szörnyet megöl, átkokat távolít el, vagy épp kétes ügyeknek jár utána. Mivel két kardja van, egyik az embereket sem kíméli, mivel gyakran avatkozik bele a háborúban álló királyságok ügyeibe, banditatelepeket számol fel, vagy épp egy településen mészárol le egy kisebb hadsereget (innen a Blavikeni-mészáros melléknév).

A játékban pedig minden benne van, ami ebben a világban fellelhető: bár az alapjául szolgáló regények kevésbé vaskosak (a játék amúgy nem ezeket dolgozza fel, hanem ezeknek a folytatása egy teljesen új és önálló történetsorozattal, aminek készítésében a regény írója részt sem vett), de

a benne fellelhető küldetések írott kivonata feltehetően a Trónok harca eddigi könyveinek combosságával vetekedne.

Ami pedig az egész játék különlegességét, illetve sava-borsát adják, az az általunk meghozható döntések sokasága, merthogy a klasszikus szerepjátékokból ihletődve itt is

a meghozott döntések viszik előre a történetet.

Ezek határozzák meg a különböző fejezetek, majd pedig a teljes játék végkimenetelét, amiből legalább négyféle létezik. Ha nem vagyunk elégedettek a döntésünk következményével, akkor egy korábbi mentés segítségével megváltoztathatjuk, vagy később csak azért újrakezdhetjük a játékot, hogy más döntéseket hozzunk, teljesen más végkifejlet reményében.

Ha nem lenne elég az ötven órát felölelő, de ennél jóval hosszabb időintervallumra elhúzható fő sztoriszál, rengeteg mellékküldetés áll még a rendelkezésünkre, szörnyvadász-megbízatásokkal, kincskereséssel, képességfejlesztéssel, felszerelésekhez szükséges receptek és összetevők beszerzésével és összerakásával is jól el lehet tölteni az időt, a két játék-kiegészítőről nem is beszélve, amik teljesen új történetekbe adnak betekintést, és rengeteg új küldetéssel járnak. Sőt, a készítők még a játékon belül egy külön is játszható kártyajátékot is kifejlesztettek, így ha úgy tartja kedvünk, szinte az összes leszólítható és funkcióval bíró NPC-vel (játékon belüli, általunk irányíthatatlan karakterek, mellékszereplők) is leülhetünk egy kártyapartira, amiből nincs két egyforma, ráadásul a lapok száma folyamatosan bővül.

És ha ez a nyílt világú, 2015-ben megjelent és az év játékának (simán az évtized játékának is kikiálthatták volna) megválasztott kaland nem lenne így is elég szép és részletesen kidolgozott, ha eljutunk benne a Blood and Wine kiegészítőig, akkor olyan lélegzetelállító látványban lehet részünk, ami teljesen új szintre emeli a játékban addig sem kispályás látottakat. Fű még nem volt ennyire zöld, és ég nem volt ennyire égszínkék és élethű, mint itt.

Summa-summarum, ha kalandjátékkal szeretnénk eltölteni az időt, akkor a Witcher a tökéletes választás erre.

A több száz órányi játékidő alatt nincsenek ismétlődő küldetések, nincsenek egyforma megbízatások, egyszóval minden egyes része egyedi és különleges.

Száz szónak is egy a vége: ez a játék úgy, ahogy van, tökéletes, ráadásul minden platformra: PC-re, Playstationre és Xboxra is egyaránt elérhető.