A kisváros vonzásában: Jakab Tamás

Tősgyökeres „kohoólozsvári” srác, „vérbeli”, ahogy ő mondja, de beszédén egyáltalán nem hallatszik az ottani jellegzetes akcentus – tömbházban nőtt fel ő is, mint sok kortársa, de „tavasszal, ősszel, télen csak tömbházakat és rohanó embereket láttam, egyedül a nyár volt, amikor ebből kiszakadtam, olyankor két-három hetet falun töltöttem”. A kis Tamás gyermekkorából nem hiányoztak a klasszikus falusi életképek: pulykát kergetett, tyúkokat utánzott, fára mászott, szilvát lopott. Az egyedül játszó, csendes kissrácot meg lehetett volna mintázni róla.

Az elemi iskolát román osztályban töltötte, nem nagyon ment a többség nyelve, ám tíz-tizenegy évesen egyre többet járt le az utcára – mint mondja, ez több szempontból is hasznos volt, hiszen így tanult meg románul, noha nem volt mindig egyszerű magyarnak lenni a románok között. Az önfeledt játéknak viszont később, a színpadon is nagy hasznát vette.

Tamás ötödikesen az egyik központi iskolába, a nagy hírű Báthoryba került – akkor kezdett sportolni, rendszeresen úszott, focizott és kézilabdázott, ez a mai napig fontos része az életének. Itt kóstolt bele abba is, ami jelenleg meghatározza az életét: a színjátszásba. Jakab Tamás – sok más ifjú színészpalántához hasonlóan – ügyeletes szavaló volt az iskolai rendezvényeken, a színicsoport oktatója, Zágoni Melinda magyartanárnő volt az egyik ösztönzője, mentora. „Egy idő után már ösztönzés nélkül is mentem, s akkor már tudtam, hogy színész akarok lenni.

– emlékszik vissza.

Magabiztosan jelent meg a felvételin, gondolván, hogy annyiszor állt már közönség előtt verset mondva, hogy menni fog. Nem ment. Elmondták neki, hogy egy verset nem szavalni kell. „Azt hittem, hogy elég az, amit addig magamba szívtam, és kevés munkával sikerülni fog. Letörték a szarvamat már a felvételin, csak a szerencsén múlt, hogy felvettek. Utolsónak...” – a színművészeti főiskolán Bíró József és Keresztes Attila voltak az osztályvezető tanárai, ő pedig sokszor játszott hősszerelmest a színpadon. A főiskola elvégzése után Székelyudvarhely volt az egyetlen hely, ahova jelentkezett – méghozzá úgy, hogy szinte semmit nem tudott a színházról és a városról.

„Vonzott az ismeretlen, és számomra menekülés is volt a nagyvárosból. Antal Csaba abban az évben távozott a színháztól, igazából az ő helyére kerültem. Először csak beugróként a Migránsoookban, aztán még egy-egy beugrás és jött A mi kis városunk, majd a Terméketlen szépség – azon kaptam magam, hogy teljesen ide vagyok költözve. 2019-től aztán állandó tag lettem, és abban a rettentő szerencsés helyzetben vagyok, hogy a társulat első pillanattól befogadott, szeretve érzem magam, és ezért nem tudok elég hálás lenni. De megismertem a városnak a rossz oldalát is, a kisvárosi sznobizmust. Amikor azt hisszük, hogy a világ közepe vagyunk” – véli az ifjú színművész.

A Román Színházi Szövetség (UNITER) díjra jelölte az említett előadást, illetve Tamást is George Gibbs szerepének megformálásáért a pályakezdő kategóriában.  „Az UNITER-jelölést most már sokkal tisztábban, higgadtabban látom, mint amikor ez konkrétan megtörtént, mert akkor egy kisebb sokk volt. Nagyon sok érzést indított el bennem, és kevés volt a jó. Sok hiányosságom van, sok munkát kell még belefektetni ahhoz, hogy valóban jó tudjak lenni. A lényeg, hogy ettől most jobb színész vagy jobb ember nem lettem” – szűri le a következtetéseket, majd hozzáfűzi, hogy az előadás jelölésének talán még jobban is örült, hiszen azért a csapat megdolgozott.

Azt nem lehet nem észrevenni, hogy Tamás sokkal zárkózottabb, mint a színészek többsége – egyszerűen nem egy bonviván a hétköznapokban. Barátnője jelenleg nincs, de „szerelmei” vannak, a zene az egyik. „Bár sajnos hangszeren nem játszom, rengeteg zenét hallgatok a klasszikustól a technóig, nem telik el nap zene nélkül. Amióta itt élek, festek: teljesen hobbiszinten, csupán a magam szórakoztatására. Főzök, szeretek kísérletezni a konyhában, minél több dolgot szeretnék megtanulni, kipróbálni” – mondja, majd hozzáteszi, hogy követi a sportot is, főleg a focit és a kézilabdát, de bármilyen sporteseményt szívesen végignéz, illetve focizni is eljár néha.

„Igazából soha nem voltam nagy csajozós, sajnos a nőknek nem lehet egyszerű velem. Nem zavar, ezen nem akarok változtatni, nem fogok ezért harsányabb lenni vagy társaságba járni” – mosolyodik el, majd megosztja velünk egyik nagy tervét: a színészet mellett szeretné, ha egyszer megnyithatna egy kultúrkávézót, egy közösségi helyet.