A lázadás konformista romantikája

Egymás karkötőit dicsérik a felsős lányok, majd egymásnak odaadják kipróbálásra. Mosolyognak. Ez az a pillanat, amikor a 21. század filmjein szocializálódott néző megfeszül, felkészül a rosszra: most fog kiderülni, hogy mi is az „igazság”. Például hogy nem adják vissza egymásnak a karkötőket. Vagy az egyik kislány maga a megtestesült gonosz, s csak megjátssza magát, hogy az új tanuló kegyeibe férkőzzön, s majd aztán jól elárulja. Zokoghat majd szegény leányka, s mi is, nézők, vele együtt, de tulajdonképpen megnyugodva: igen, mégiscsak olyan rossz ez a világ, mint amilyennek képzeljük.

Deák Kristóf Oscar-díjas kisfilmjében azonban nem ez történik. Azt ugyan nem tudjuk meg, hogy a karkötők visszakerültek-e jogos tulajdonosaikhoz, de igazából nem is ez a lényeg. Sok mindent nem tudunk meg a filmből, amire kíváncsiak lennénk:

ez egy kisfilm, műfaji és terjedelmi korlátokkal, nincs idő árnyalni a karaktereket,

többsíkúvá tenni a történetet. Ahogy a film egy kritikusa írja: nem jön át, hogy valóban egy közösség-e az iskolai kórus, miközben tudhatjuk, hogy a való világban a filmben szereplő osztály egy igazi közösség.

A Mindenkitől nem kell többet várni és elvárni, mint aminek szánták: egy könnyed, nem túlmoralizáló, de azért mégiscsak felemelő, a történetet filmes eszközökkel kiemelő alkotás, amelyet jó megnézni. Ennyi. Azaz mégsem: vázlatosságában és eszköztelenségében is

megbolygat néhány emléket, feltesz néhány kérdést. Valószínűleg mindenkinek mást.

Nekem a lázadás romantikájáról jutott eszembe a film kapcsán néhány gondolat, kis nosztalgiaízzel a kilencvenes évek elejéről. Akkoriban a lázadás mondhatni divatos volt, bár a lázadó személyiségeket akkor sem nézték szívesen. Még ha az eltelt több mint negyed évszázad hajlamos is a negatívumokat elfeledtetni, én azért a retorziókra is emlékszem: 1991-ben a középiskolában még magaviseleti jegy megvonása vagy akár pofon járt a folyosón a lázadás még túl hivalkodóan hordott jelképéért, a nagy hajért (fiúknál persze), s viszonylag könnyen elérhető kicsapás a túlságosan rebellis szellemért.

Manapság a lázadást – bár hajlamosak volnánk az ellenkezőjét hinni – még keményebben megtorolják, mint akkoriban.

A konformizmus mintha minden mást elhomályosító erény volna.

Jól látszik ez a Mindenki Oscar-díjátadó utáni megítélésében is, amelyben mintha a politikai szekértáborokhoz való tartozás játszaná a legfőbb szerepet. Ha az általunk szimpatikusnak vélt tábornak tetszik a film, akkor nekünk is tetszeni fog. De akkor holtbiztos, hogy akkor az ellentétes tábor tagjai fanyalogni fognak.

Olyan ez, mintha mondjuk a Csíki Játékszín egy előadását aszerint ítélnénk meg, hogy a benne főszereplő Kozma Attila az RMDSZ-szel vagy a Néppárttal szimpatizál-e, esetleg az alapján, hogy mit gondol az abortuszról, a migránsokról vagy a melegek házasságáról. Ha felbukkan valami újdonság a közéleti – többnyire virtuális – porondon, mindenki lélegzetvisszafojtva az első árulkodó jelre figyel, amivel jobbra vagy balra lehet tenni képletesen ezt az újságot, s ennek megfelelően szeretni vagy utálni. Mert még belegondolni is rémes, milyen következményekkel járna az, ha valamiről – horribile dictu – saját véleményünk volna.