A legendák ködén túl: Faludy mítosztalanított élete

Volt idő, amikor le kellett tagadni, volt, amikor elfelejt(t)ették, de volt olyan is, amikor piedesztálra emelték – Faludy György költészete és életének legendáriuma megkerülhetetlen része irodalmunknak, de talán pop-kulturális történetünknek is. Annyi minden és úgy történt meg vele 96 évnyi életében, hogy talán több kötetnyi tanulmány sem lenne elegendő ahhoz, hogy ezt az igen érdekes, mégis önellentmondásokkal tele, vegyes megítélésű életutat és életművet feldolgozza.

Tény, hogy kevés monográfia jelent meg Faludy Györgyről, és az életéről vagy költészetéről írókat sokszor „megvezeti” a költő életében kialakított nimbusza, illetve mítosza, ezért nagyon nehéz úgy hozzányúlni a témához, hogy az minden szempontból valósághű és komoly legyen. Csiszár Gábor magyarországi irodalomtörténész nagyon megfontoltan, körültekintően és józanul próbál utat vágni és helyére tenni a dolgokat. Az egyszerűen csak Faludy György címet viselő kötet néhány hete jelent meg a kolozsvári Komp-Press kiadónál, a székelyudvarhelyi Balázs Imre József szerkesztésében.

Ebben a könyvben az a jó, hogy elfogulatlanul, érzelemmentesen ír Faludy életéről, a belekerült anyag nagyon szigorúan le volt ellenőrizve.

Faludy híres és több kiadást, illetve szövegváltozatot megélt önéletrajzi írása, a Pokolbeli víg napjaim és annak folytatásai – Pokolbeli napjaim után, A Pokol tornácán – ugyan rendkívül szórakoztatóak, ám a történetek egy részéről mára már kiderült, hogy kicsit vagy teljesen másképpen történtek, illetve máshol és máskor. De ettől függetlenül kiváló anekdotagyűjtemény. A költőre jellemző volt, hogy nemcsak életének bizonyos momentumaira emlékezett utólag másképp, hanem verseit és más műveit is folyamatosan újra- és átírta. Nyilván így is örök kedvenc marad, hiszen az általa megvalósított lázadás, meg nem alkuvás, odamondás minden generációban talál szimpatizánsokat, követőket. Ez az életmű, ezek a szövegek a harmincas évek végének háborús közérzetében, az ötvenhat utáni emigráció számára, a nyolcvanas évek fiatal rendszerváltóinak, a kétezres évek elejének kocsmafüstös hangulatában is nagyon sokat mondtak és mondanak ma is. Ha nemcsak olvassuk, hanem meghallgatjuk a Hobo-féle Faludy-lemezt, abból is fantasztikusan átjön a költő korszakokon átívelő, örök mondanivalója. Hobo a nyolcvanas években zenekara műsoraiban rendszeresen játszott, énekelt, szavalt Faludy-féle Villon-verseket (Ballada a senki fiáról, Haláltánc-ballada, stb.).    

Faludyra a „hazaáruló-kommunista-buzeráns-zsidó” bélyegtől a „nacionalista-náci-osztályellenség” jelzőig mindent ráakasztottak ellenségei,

s magától az élettől is iszonyatos dolgokat kapott: emigrálnia kellett a harmincas évek végén, a húgát a Dunába lőtték a nyilasok, hazatérve pár év múlva a Rákosi-rendszer híres büntetőtáborában, a recski andezitbányában találta magát, 1956-ban újra emigrált, többek között Londonban, Máltán, Torontóban élt, 1989. évi végleges hazatelepedéséig. Életét azonban nemcsak ezek a nagyobb „lépések” foglalják keretbe, hanem a kisebb, „apró-cseprő” dolgok is: Csiszár Gábor kendőzetlenül, a költő magánlevelezéseibe is betekintve ír házasságairól, szerelmi kapcsolatairól, az emigráció nehézségeiről, amelyeket sok esetben nem feltétlenül a körülmények, hanem Faludy saját maga okozott makacsságával, gyarlóságával. Tény, hogy írásai egy része elveszett, eltűnt, de ez sok esetben az ő hibájából is történt, illetve sok verset az adott körülmények között emlékezetből írt olyanra, amilyen formában újabb köteteibe került. De megtudjuk azt is, hogy a legjelentősebb irodalmi emigráns lap, a hatvanas évek elején Londonban megjelenő Irodalmi Ujság főszerkesztői állásának időszakát is nagyon sok torzsalkodás, konfliktus kísérte – ez korábban és a későbbiekben is jellemezte habitusát, nem lehetett egy könnyű ember. A mai generációk persze csak az életéről és kalandjairól kedvesen mesélő öregembert ismerik a világhálón is megtalálható felvételekből, de mondjuk azt nem, hogy a Villon-átköltések első megjelenésének idején, a harmincas évek végén vagy a Püski-kiadóval (amely a nyolcvanas években jelentette meg az egyik legátfogóbb kötetét) való összeveszése idején milyen lehetett. Ezek a részletek is benne vannak az új Faludy-monográfiában.    

Hogy kicsit hazafele is beszéljünk, az ezredforduló utáni években a költő rendszeresen megfordult a kolozsvári irodalmi berkekben, könyvei is jelentek meg itt – talán ezért is vállalkozott a Korunk (ahol még a harmincas években jelentek meg először Faludy-versek!) arra, hogy a Csiszár-monográfiát megjelenteti.  

Azt, hogy ez a majd háromszáz oldalas kötet hiánypótló, talán le se kellene írnom, annyira nyilvánvaló

– Faludy 2006 szeptemberében bekövetkezett halála után ugyan jelentek meg posztumusz kötetei, élete és költészete egészen biztosan volt témája egyetemi előadásoknak és dolgozatoknak, ám ilyen jellegű munka nem jelent meg korábban. A cél nem az volt, hogy Faludy önmaga és mások által felépített mítoszát lerombolja, hanem az, hogy – talán a költő születésének 120. évfordulójára – józanul, tudományos módszerekkel helyre tegye a róla kialakult képet, illetve arra ösztönözzön, hogy újra elolvassuk műveit. Mert egy író életművéből mindig írásai a legfontosabbak, Faludy esetében főleg lírája, nem pedig az, hogy mikor és hol mit csinált vagy mi történt vele, s az a történet az évek folyamán hogyan maradt igaz, vagy hogyan változott meg.

Ha mondjuk 1988-at írnánk, iszonyatosan nehéz és kockázatos lenne hozzájutni egy Faludy-kötethez. Ma pedig talán le se kell menni a könyvesboltba vagy a könyvtárba, mert itt van előttünk szinte minden és még annál is több.