A négyzet: fricska a polkorrektségnek

Ha moziba megyünk, általában nem azért tesszük, hogy kényelmetlenül feszengjünk vagy zavarba jöjjünk. Nyilván az a jó film, ami a szórakoztatás mellett továbbgondolkodásra késztet, az viszont nem elsődleges szempont, hogy a film alatt feszélyezve érezzük magunkat. Ruben Östlund, a Cannesi filmfesztivál 2017-es kiadásának Arany Pálma-díjas alkotása azonban

olyan abszurd helyzetekkel szembesít, hogy nézőként is legszívesebben félrenéznénk, amennyiben hasonló szituációkban találnánk magunkat.

A négyzet (The Square) egy nagyon abszurd társadalomkritika, a rétegművészetet és a politikai korrektséget pellengére állító nagyon is aktuális alkotás, amely révén a nyugati jóléti társadalom sznob-elitjének mindennapjaiba kapunk betekintést szó szerint testközelből, ugyanis szinte minden jelenetben olyan közelről mutatja a szereplőket, mintha egy légtérben lennénk velük.

A főszereplő egy kastélyban kialakított múzeum középkorú kurátora, aki az elitista, a valóságtól teljesen eltávolodott jóléti társadalom egyik képviselője, aki furábbnál furább helyzetekben találja magát, sokszor önhibáján kívül. Már az első jelenetben azzal szembesülünk, hogy fogalma sincs arról, hogy a legutóbbi kiállításuk pontosan miről szólt, ráadásul a magánélete sem éppen rózsás, ami aztán a legtöbb nem mindennapi helyzet egyik okozója, vagy éppen túlbonyolítója lesz.

Van egy jelenet, és ez egyértelműen a film csúcspontja:

amikor az értelmiségieknek szervezett luxusvacsorán egy gorillát megszemélyesítő performanszművész jár körbe az asztalok között, olyan, mintha a rendező egy kicsit minket is próbára akarna tenni.

Felmerül, hogy hasonló helyzetben meddig szemlélné az ember csendben, lesütött fejjel az abszurd helyzetet és mikor avatkozna közbe, amennyiben a művész láthatóan nem akar kiesni a szerepéből, és ezzel több ember testi épségét is fenyegeti.

Több élethelyzetet is őszintén és nyersen mutat be a film, a vírusvideók által kiváltott reakcióktól kezdődően a szex abszurd részeinek kendőzetlenül őszinte megjelenéséig olyannyira, hogy nézőként többször is azon vettem észre magam, hogy feszengve ülök a moziszékben, mert úgy érzem, én is részese vagyok a helyzetnek azáltal, hogy figyelek arra, ami épp a vásznon történik. Természetesen az abszurditás kapcsán a humor sem hiányzik, de

míg a film elején több helyzetpoént is hangos kacagással reagált le a közönség, addig a nem éppen rövid film végére, már inkább a csend volt jellemző a moziteremben.

Több kritikus is azt rója fel a filmnek, hogy túlságosan hosszú és fölöslegesen elnyújtott, helyenként én is éreztem, hogy egyes jelenetek már-már az öncélúság határáig vannak feszítve, de pont ettől formabontó és különleges ez az alkotás a rendező korábbi filmjéhez, a Lavinához hasonlóan, amiben egy családapa gyávasága miatt felszínre kerülő családi dráma részesei lehetünk.

Ruben Östlund legújabb alkotása a posztmodern művészetet és az akörül forgó világot rendesen pellengére állítja: közvetlenül a főszereplő szájából tevődik fel a megválaszolatlan kérdés:

műalkotássá válik-e egy hétköznapi táska, amennyiben azt egy múzeumban állítják ki?

Ugyanakkor a film címét adó A négyzet (The Square) nevet viselő kiállítás is számos kérdést felvet a modern, immár behatárolatlan művészetről és az emberek az iránti viszonyulásáról.

A svéd rendező ezúttal magasra tette a lécet, és várhatóan nem fog itt megállni, hanem további tabudöngető, aktuális élethelyzeteket kifigurázó alkotásokkal fog jelentkezni.

Az ilyen és ehhez hasonló filmeket pedig érdemes megnézni, hogy legalább egy kis időre elgondolkodjunk: jó irányba tart az emberi társadalom?