Ahol nincs könyv, ott van-e világ?

Puskás István 1967-ben született Marosvásárhelyen, 1990 óta Székelyudvarhelyen él. A közgazdász-könyvelőnek 2021-ben jelent meg az első regénye, a Száz, azóta minden évben jelentkezik egy (vagy két) kisregénnyel: 2022-ben látott napvilágot a négyláb és a Reggel, ha sötét, egy évvel ezelőtt pedig A hadtápos felesége című regényét mutatták be. Legújabb könyvét szüleinek ajánlja, a Molioris Kiadónál megjelent kötet szövegét Nagy Koppány Zsolt gondozta.

Később is írtam verseket, még a kommunizmus idején, be is vittem az Igaz Szóhoz Markó Bélának. Nem jelentek meg, talán azért sem, mert rendszerellenes versek voltak. Egyetemista voltam, amikor történtek a vásárhelyi márciusi események, és az számomra olyan trauma volt, hogy éveken keresztül hordoztam magamban. Tudtam, hogy valamikor meg kellene írni. Aztán 2020-ban a második térdműtétem után egyszerűen eljött az ihlet, és leültem, megírtam az első könyvemet. Számtalan hiba van benne, mert az elsőkönyves szerzőknek a legtipikusabb hibáját elkövettem: mindent bele akartam zsúfolni, amit harminc évig hordoztam magamban. A vásárhelyi eseményekből lett egy történelmi katyvasz, családtörténet is van benne, mindent bele akartam tenni. Ma már vékonyodnak a könyvek” – mesélte mosolyogva.

A Száz megjelenése után pedig, ha van egy regényötlete, annak elkészíti a vázlatát, mert szereti megtervezni a szerkezetet, és ahhoz ragaszkodik is. Fontosnak tartja, hogy a forma legyen meg. Időközben kreatív írástanfolyamokon, írótáborokban is részt vett, ajánlja is ezeket minden kezdő írónak. „Úgy tartom, hogy négy írói vonal van. Az első a hagyományos, azaz, az az ember, aki tehetséges, bölcsészkart végez, folyamatosan közöl lapokban, kulturális kiadványokban, és utána lesz belőle író. A második, amelyik kívülállóként érkezik, de kirobbanó tehetségű, valahogy összehoz egy könyvet és onnantól kezdve felfelé ível az útja. A harmadik az, amelyik közepes tehetség, de valamilyen oknál fogva állandóan támogatáshoz jut – pályázat, ösztöndíj stb. –, közölget. És a negyedik az, amelyik a pálya széléről bekiabálna, és magánkiadásba jelenteti meg a könyveit, nem vár addig, amíg valaki támogatja, hanem egyszerűen közlési kényszere van. Ez vagyok én.

Hozzátette, a saját maga örömére ír, ezek a történetek kikívánkoznak belőle. Mivel – szintén gyerekkora óta – érdekli a történelem, a regényeibe is belefolynak történelmi események, és a könyveiben a múlt mindig kapcsolódik a jelenhez. Legújabb kisregényében, a Könyvkontinensben is váltakoznak az idősíkok, egy idős, már magatehetetlen ember jelenét, visszaemlékezéseit, álmait – írókkal való fiktív találkozásait – fonja össze.

„Ez egy régebbi vázlatom volt, véletlenül találtam meg hozzá a kerettörténetet. Még, amikor A hadtápos felesége regényemhez háborús anyagot gyűjtöttem, egy, a budai kitörésről szóló könyvben jegyzetben utalt a szerző erre az emberre, aki végül a könyvem főhőse lett. Elkezdtem kutatni, egy rövid bejegyzést találtam erről a magyarországi sváb emberről, akit besoroztak a német hadseregbe, részt vett a budai ostromban, Csehországba, majd Oroszországba került, onnan vissza Magyarországra munkatáborba, majd megint Németországba – ez adta a keretet, amit ki kellett tölteni fikcióval. Ezzel az öregemberrel elmeséltetem az élettörténetét, és elképzeltem, hogy idős korában hogyan élt” – magyarázta a szerző, aki – amint az a fülszövegben áll – a viharos huszadik és huszonegyedik századon vezeti át az olvasót.

Puskás István kiemelte, több szempontot is előtérbe helyezett a történet megírásakor. Elsősorban a főszereplő történetén keresztül szerette volna a mindenkori könyvek iránti szeretetét közvetíteni, ugyanakkor a könyvélményeit is. De szempont volt az is, hogy mindenik kontinensről legyen legalább egy író. Így találkozik a főhős, Reininger úr például Rejtő Jenővel, Murakami Harukival, Elif Shafakkal, Ámosz Ozzal, Faludy Györggyel, Mircea Cărtărescuval, vagy éppen Hermann Hessével.

„Tudok angolul, de többnyire magyarul olvasok elsősorban, és az afrikai és ausztrál írók művei nem hemzsegnek túlságosan a magyar könyvpiacon. Amikor eldöntöttem, hogy minden kontinensről legalább egy szerzővel »találkozik« a főhősöm, akkor az afrikai és ausztrál szerzők megrendelt könyveire hónapokat kellett várjak.

És megpróbáltam azt, ami elég nehéz volt és nem mindig sikerült, hogy az a könyv, amiről éppen beszélgetnek, valahogy találjon a főhősnek az akkori vagy olyanszerű élményeivel. Az volt a vezérfonal, hogy eljutok az élete végéig, és a beszélgetések az írókkal a végkifejlet felé haladjanak a témában is.”

Reininger a „jelenben” kiszolgáltatott helyzetben van – egy bejárónő ápolja és olvas fel neki minden nap –, magatehetetlen, nem tud mozogni, beszélni, és végül annyira leépíti magát, hogy ételt sem fogad el, nem eszik, hogy már csak a szellem maradjon.

„El kellett jusson ebbe az állapotba, hogy amikor már semmi se marad, akkor csak a könyvek, a bennük levő gondolatok maradjanak. És amikor ezzel is kész, akkor vége lesz. És eljut odáig az élete végén, hogy az utolsó polcról már csak gondolatban olvassa el az utolsó könyvet, és itt ér véget az élete. Mert, ha könyv nincs, semmi sincs” – összegez a szerző.