Aki a tekintetével dicsért: Karancsi Sándor

Fuccaro Enikő óvónő ma is őrzi a paksamétát a népfőiskolán készített rajzaival. Mértani testek, csendéletek, fa és szőtt anyag találkozása jelenik meg az első munkákon, aztán az ember izomzata, számos arckifejezés. A portrék között legelöl van egy, amelyik a mestert ábrázolja, mellette rögtön az a bizonyos szomorú asszonyarc, Karancsi Sándor utolsó vonalaival korrigálva kifejezőbbé, a képzőművész utolsó kézjegyét őrizve.

„2002-ben iratkoztam be a népfőiskolára, grafika és rajz szakra. Nagy mérföldkő volt az életemben, akkor született a felismerés bennem, hogy szeretnék rajzolni. Nagy élmény volt számomra, hogy Karancsi Sándor akkor tucatnyi tanítványának egyike lehettem” – emlékszik vissza Fuccaro Enikő. Azt mondja, tanára egyszerre tudott kedves és szigorú lenni, a dicsérettel nem dobálózott. „Tekintetében volt a dicséret, és amikor megláttam szemeiben, hogy pozitívabban viszonyul a munkámhoz, az egész hétre feltöltött. Amikor az ő portréján dolgoztunk, ő modellt ült, s úgy emlékszem, a végén megdicsért.”

Szűk egy évet dolgozhattak együtt, heti két alkalommal. Tartott művészettörténet órát is, munka közben az elméleti tudást is fejlesztgette a nebulókban. „A szakoktatás mellett gyakran beszélt a hétköznapjairól, érzelmeiről is. Ha figyeltél rá, le lehetett abból szűrni, milyen ember is ő. Nagyon figyelt ő is ránk, ismert is minket. Mindig várta az óráinkat, lelkiismeretesen már hamarabb beült a műtermébe, és elmondta, mindig tudja, ki fog benyitni az ajtón, már a lépéseinkről felismer minket” – idézi fel Enikő a műtermi hangulatot. Az alkotóhelyet egyébként nem vetette fel a luxus, egy dobkályha adta a meleget, rajzpapírt, kellékeket a diákok vittek, semmi nem árulkodott arról, hogy az intézmény kecsegtetné az utánpótlás képzését vállaló képzőművészt.

„Azon a bizonyos októberi napon, amikor a rajzóra véget ért, szokás szerint beszámolót tartottam a barátomnak, barátnőimnek. Mondtam, valami baj fog történni, mert amit kellett rajzoljunk, a modell olyan szomorú volt. Az volt az érzésem, valami rossz következik. Mondta is, hogy nem érzi jól magát, de ugyanakkor tervei is voltak, hogy mit fog rajzolni, festeni. Ellentmondásos volt az a délután.”

Karancsi Sándor távozása után Ferencz Zoltán vette át a népfőiskolai növendékeket, majd őt Balázs József váltotta. Fuccaro Enikőt így három képzőművész tanította a képzés befejezéséig: „Mindhárom tanáromra szívesen emlékszem, más-más egyéniségek és stílusúak voltak. A tudás, amit tőlük kaptam, bennem van, igaz, nem napi rendszerességgel rajzolok, de mikor jön az ihlet, festek, a munkáimat pedig az emlékeimmel együtt őrizgetem.” Másfél évtizeddel az utolsó találkozás óta, az emlékkiállításra készülve azt mondja: „Karancsi Sándor egy sokoldalú, érzékeny, ugyanakkor szigorú ember, számomra egy igazi művész volt. Arra tanított, hogy meglássam a szépet.”

Az utolsó interjú, amit vele készíthettem, a Gyergyói Kisújságban jelent meg. Akkor így fogalmazott életről-halálról: „Ha bejövök a műterembe, s nincs kedvem rajzolni, festek. Ha arra sem fáj a fogam, rámát készítek vagy rezet domborítok. Vagy éppen rádiót javítok, elektromossággal játszogatok. Hol villog, hol visít valami... próbálkozom.

(...) A gyerekkor a mienk, végig kell vigyük egész életünkön. Az emberek nehezen értik meg, hogy könnyebben át tudnak vészelni egy nehéz pillanatot, ha mosolyognak. Ezért öregednek meg sokan. Pedig mindenre van megoldás, egyedül a halálra nincs. Az ha jön...”

„Meglepő, milyen sokan támogatják a kezdeményezésünket, és ajánlják fel kiállításra a tulajdonukban lévő Karancsi-alkotásokat” – közölte Jeszenszky Melinda, a Pro Art galéria vezetője. Itt, az új Pro Artban október 28-án nyílik nagyszabású posztumusz kiállítás Karancsi Sándor festőművész emlékére. Nem véletlen a helyválasztás, ugyanis, amint Jeszenszky Melinda elmondta, Márton Árpád és Balázs József mellett Karancsi Sándor volt a galéria első kuratóriumának tagja. A hármasfogat szakmai véleménye döntött arról, milyen alkotások kerülnek a művészetpártolók szeme elé.

„Amikor a galéria újranyitását terveztük, vele képzeltem el az újrakezdést, aztán halasztottuk a kiállítását, várva, hogy a Pro Art újra bekerüljön a köztudatba. Most az ő gyerekeinek vágya az én tervemmel egybeesett, hogy halála évfordulóján emlékezzünk rá. Amikor lányát hívni akartam, éppen akkor tett ki a közösségi oldalra egy képet édesapjáról, hogy ne felejtsük őt el” – fogalmazott a kiállításszervező.

A felejtés ellenszere tehát az októberi tárlat, melyhez még lehet hozzáadni Karancsi-alkotásokat. Jelezni a szándékot Jeszenszky Melindának kell, Facebookon. A cél is megfogalmazott a felhívásban: „Emlékezzünk meg méltóképpen Karancsi Sándorra, aki munkásságával városunk kultúráját gazdagította!”