HIRDETÉS

Amikor az élet dramaturgiája mindent felülír

Kosztolányi Kata 2017. október 16., 16:41 utolsó módosítás: 2017. október 23., 16:14

Nem tud sokáig egyhelyben maradni, olyannyira, hogy ez az interjú is két részletben készült vele: félig Ivóban, majd Szarajevóban. A székelyudvarhelyi születésű Gálovits Zoltán újságíró is volt, jelenleg Temesvári Eurorégiós Színházi Találkozó művészeti vezetője.

Sokoldalú ember, sokrétű tevékenységgel Fotó: Biró István/hunteather.ro

Beszélgetésünk előtt kevéssel tért haza egy hónapos vándorlásából – Bertával, a bogárhátújával körbeautózta a Fekete-tengert. Innen Szerbiába, majd Bosznia-Hercegovinába vezetett az útja, de közben azért beugrott Ivóba is. Az interjú a nagy sietség miatt megszakadt, és legközelebb a szarajevói Aranyhalhoz címzett kávézóból jelentkezett. Folytattuk tehát, ahol abbahagytuk, csak virtuálisan. Gálovits Zoltán Székelyudvarhely szülöttje, akit most épp Temesvárhoz köt a sorsa.

HIRDETÉS

– A Temesvári Eurorégiós Színházi Találkozó, röviden TESZT művészeti vezetője vagy. És egyike azoknak az ottani színházi alkotóknak, akik székelyudvarhelyi kötődésűek (Balázs Attila, a Csiky Gergely Állami Magyar Színház igazgatója, Cári Tibor zeneszerző, Szász Enikő színésznő, Albert Alpár díszlettervező, Benedek Levente grafikus, arculattervező). Hogyan kerültél Temesvárra?
– Jellemző, hogy mindig csak valameddig bírom egy helyen. Miután kimerül számomra és nem tud megújulni, mindenképp mozdulnom kell. Akkor épp a nagyváradi színházzal voltam így, azt terveztem, otthagyom. Temesváron Balázs Attila lett az igazgató, munkatársakat keresett. Volt egy közös ismerősünk, aki összekötött minket, végül Kolozsváron találkoztunk. Tele volt energiával, tervekkel, láttam, hogy lehetőség és akarat is van ezek megvalósítására. Együttműködésünk azóta is tart, főleg mert nagyfokú szabadságot és bizalmat érzek. Egy idő után művészeti aligazgató lettem, ám a TESZT egyre több időt, figyelmet, munkát követelt, választanom kellett. Mindketten tudtuk, hogy a fesztivál közelebb áll hozzám, jobban érzem magam benne, az útját is inkább látom.

– Tízéves immár a történet. Hogyan indult, és hol tart most?
– Amikor 2008-ban Temesvárra kerültem, jött az ötlet, hogy a színház 55. évfordulójára hívjuk össze a régi tagokat, partneszínházakat, létrehozva egy teret, ahol együtt lehetünk, tapasztalatot cserélhetünk, megnézhetjük egymás produkcióit. Akkor a temesvári, szabadkai és újvidéki színház volt jelen. Azóta a TESZT a régió egyik legjelentősebb nemzetközi fesztiváljává nőtte ki magát, amelyet minden májusban megrendezünk. Idén huszonkilenc előadás volt tizenhárom országból. Egy igazi találkozóvá vált, ahol a helyi színházszerető közönség mellett diákok, kurátorok, producerek, alkotók, kritikusok, újságírók is jelen vannak.

– Mindezt megelőzően te is újságíró voltál. Miért amellett döntöttél a pályaválasztásnál?
– Mindig is szerettem írni. Az általános iskolában egy órán le kellett rajzolnunk önmagunkat. Már akkor aktívan kézilabdáztam, tehát egy furcsa ábra született: egyik kezemben labda, másikban könyv, az egyik lábamon rövid, a másikon hosszú nadrágszár. Így kezdődött a dilemma, hogy a sportot vagy valami kreatív területet válasszak.

Előbbit rizikósnak éreztem, nem tudtam elképzelni, hogy egyetlen dologgal foglalkozzak.

Maradt a filológia, egy fura kitérővel. A felvételin ugyanis nem lehetett tudni, hány helyet biztosítanak, és hogy biztos legyen a továbbtanulás, jelentkeztem a teológiára is. Miután a vizsgán elnyekeregtem egy zsoltárt, közölték, hogy megtoldották a gimnáziumban a létszámot, bejutottam oda. A sportiskolában szintén fenntartottak egy helyet, ha mégis amellett döntenék. Gimnazista lettem, de közben kézilabdáztam juniorként. Az Ébredés című diáklapba kezdtem írogatni, belekeveredtem a diákújságíró-szövetségbe, és ez végigkísérte a négy évemet. Olyan barátságok alakultak ki itt, amelyek húsz éve tartanak, sőt van, akivel a fesztiválon is együtt dolgozunk.

– Mit szerettél az újságírásban?
– A publicisztikákat, glosszát, jegyzetet, amely nem feltétlenül politikai-közéleti, de társadalmi jelentősége, életszaga van; kis felcsippentett dolog, laza, játékos, formailag igényesen összehozott szöveg, amit élvezet olvasni, helye van benne a véleménynek. Nagyon szerettem terepre menni, interjúkat, riportokat készíteni, olyan emberekkel találkozni, akikkel más körülmények között nem tudtam volna. Leginkább azt a folyamatot, ahogy valamit megértek, megosztok.

– Hogyhogy mégis a színház lett a veszted?
– Akkor indult először a Budapest–Marosvásárhely közös rendezői szak, jelentkeztem is, de a meghirdetett helyekre csupán két embert vettek fel. Utólag örülök, hogy nem voltam közöttük. Addigra lejártak a felvételik, így a partiumi Ady Endre Sajtókollégiumba kerültem. Innen Kolozsvárra mentem dramaturgiát tanulni.

Az újságíróképzés után sajtóval nem akartam foglalkozni, a dramaturgia után színházzal,

aztán úgy alakult, hogy Nagyváradra kerültem, és ismét az újságírás került előtérbe. Amikor megint váltottam, és versenyvizsgázni mentem az ottani színházhoz, azok előtt álltam, akikről kulturális rovatvezetőként korábban éles kritikákat írtam… De amellett, hogy furcsa helyzeteket szült ez a váltakozás, hasznosnak is bizonyult, mert mindkét szakmát jól kiismertem.

– Sport, újságírás, színház. Hogy kapcsolódnak össze ezek a látszólag különböző világok?
– Számos dolog van a sportban, ami beépül a személyiségbe, főleg gyerekkorban. Ha valaki kézilabdázik, stratégiában, csapatban gondolkodik, megtanulja beosztani az energiát, és azt, hogy jól körülhatárolt tér van, szabályok, pontosan megfogalmazott célok, időkeret. Fontos a jelenlét, a helyzetek felismerése, hogy néha gyorsan, máskor kitartva a lehető legjobb döntést hozzuk meg, folyamatosan elemezzünk. Ezt a struktúrát nézve kiderül, hogy ezek közül nagyon sok az újságírásban és a színház világában is megjelenik, csak más formában. Jó esetben mindegyik egyfajta valóságot képez le. Nyilván a színházban nagyobb a szabadság, átjárható a tér, kinyújtható az idő, passzív megfigyelőből aktív részvevő lehet, a szabályok újraalkothatók belülről, néha akár közösen is.

Mindhárom esetben az a fontos, hogy mit kezdünk a jelenlétünkkel, a figyelmünkkel,

azzal, ami adott, hogy milyen interakciók jönnek létre, mit miért és hogyan osztunk meg, hogyan töltjük ki a rendelkezésre álló teret, időt. Talán mindig mindenben ez a legfontosabb.

Hajdu Szabolcs filmrendezővel a kolozsvári Interferenciák fesztiválon, 2016-ban Fotó: Biró István/hunteather.ro

– Társalkotója vagy a Kanzoli című dokumentumfilmnek, amelyet bemutattak a Filmtettfeszten. Hogy jött képbe a filmkészítés?
– A temesvári színház évekig tervezett Hajdu Szabolcs filmrendezővel egy előadást, amely aztán meg is valósult. A bemutató előtt felajánlotta, hogy folytassuk a közös munkát. Másnap kezdődtek is a Délibáb című film előkészületei. Több amatőr szereplőre volt szükség, így Magyarországon hetekig jártuk a vidéket, megfordultunk kocsmákban, elmegyógyintézetben, szociális és öregotthonokban, iskolákban. Koprodukcióról lévén szó, felmerült, hogy a szereplők egy része Szlovákiából legyen. A Kanzoli nevű pribék szerepére a szlovák partnertől vártuk a javaslatot, de nem kaptunk olyat, ami jó lett volna.

Fontos volt, hogy a roma szereplő tudjon lovagolni, ha kell, akár szőrén is megülje a lovat. Végül leutaztam Őrkőre

(a sepsiszentgyörgyi romatelepre – szerző megj.), de sokan lóvásáron voltak, mentem hát utánuk, és ott találkoztam egy tucat izgalmas figurával. Kiválasztottam egyiküket, Szabolcs rábólintott, majd személyesen is találkozott vele, Rémusz pedig elvállalta a szerepet. Aztán megkezdődött a forgatás. Elindultunk Köpecbányára egy filmes sráccal, Tóth Ridovics Mátéval, mert egy klasszikus werkfilm helyett az amatőr szereplők életét, élettereit akartuk dokumentálni.

Amikor a helyszínre értünk, Rémusz meggondolta magát.

Nagy nyomás nehezedett ránk, mert ha nincs szereplő, leáll a forgatás, és filmes közegben egy nap csúszás is nagy költség. Hétórás huzavona után végül beült az autóba, csakhogy pár kilométer után kiszállt. Egy napunk maradt találni valakit helyette, össze is jött, de ismét vissza kellett fordulnunk. Aztán egy harmadik személy elvállalta. Egész éjjel utaztunk, mire egy órával a forgatás megkezdése előtt megérkeztünk. Ezt a filmet valójában senki nem tervezte, de lett egy 3 és fél órás tömény nyersanyag. Azért is jelenik meg úgy, hogy négyünk filmje, mert teljesen rendhagyó, inkább egy közösségi munka. Az élet dramaturgiája – mint a legtöbb esetben – felülírta korábbi elképzeléseinket, ez pedig dokumentálva lett, majd összevágtuk.

– Tudom rólad, hogy szereted a kihívásokat. 2013-ban megnyertek egy székelyudvarhelyi hajléktalanok reintegrálását célzó projektnek. Milyen élményekkel maradtál?
– A város és lakói elnevezésű projekt nagyon fontos és tanulságos számomra. Az újságírás és a színház itt tudott leginkább egymáshoz kapcsolódni. Egyszeri eseménynek volt szánva, de legalább olyan fontos volt a kutatási része. A kihívást az jelentette, hogy félretegyük az előítéleteinket, a problémák mélyére lássunk, azokat felmutassuk, és megértsük a jelenséget. Mindazt, amire jutottunk, egy színházi esemény tömörítette, melyet hajléktalanokkal és önkéntesekkel mutattunk be. A mai napig beszélgetünk, ha találkozunk az utcán: mindenkinek meghatározó élmény volt. Beigazolódott, hogy még ha van is egy eltartás, passzív magatartás, meg lehet találni azokat, akik kíváncsiak, nyitottak, szeretnének részt venni környezetük alakításában, megpróbálni változtatni valamin, ami nem működik. 

– Kirándulni sem szokványos helyekre jársz. Mesélj, hol jártál, mit láttál legutóbb?
– Harminchat nap alatt körbejártam a tengert a 41 éves bogárhátú VW-mel. A legerősebb élmény Abházia volt, ahol bár keveset voltam, a bejutás sem volt egyszerű, láthattam annak a kis térségnek a szépségeit, ugyanakkor a háború nyomait is. Az utazás, ahogy a színház is, sokat segít abban, hogy más, friss szemmel lássunk, hogy nézőpontot váltsunk, valamibe elmélyedjünk, majd azt kívülről is lássuk, ha már eltávolodtunk. Útközben nem lehet elbújni a megszokások mögé, folyton félre kell tenni az előítéleteket. Számomra ezek a szemszögek, nézőpontok meghatározók. A munkám miatt is sokat utazok, járom a nemzetközi fesztiválokat, előadásokat válogatok a TESZT-re. Pár nap múlva Belgrádba, majd Szarajevóba megyek innen. Átlagban három naponta útra kelek.

– De hol érzed magad a legjobban a világon?
– Eszméletlen körülmények között utaztam, aludtam, léteztem, ezért bárhol jól tudom érezni magam. A tágas tereket szeretem, a szűk helyeket kevésbé – de sokkal fontosabb, hogy kivel vagyok, mivel töltjük ki az időt. Azok a helyek vonzanak, amelyek kereskedelmi útvonalak csomópontjai vagy kikötővárosok, ahol több kultúra találkozik, legyen az Odessza, Nápoly, Tbiliszi, Jeruzsálem vagy Szarajevó. Szeretem, ha nincsenek éles határok, hanem egybesimulnak a dolgok, jól megfér egymás mellett zsinagóga, mecset, pravoszláv vagy katolikus templom. Mivel egyes helyekre folyamatosan visszatérek, elég sok országban, városban otthonosan mozgok, tudom, hol finom a burek, a török kávé, hánykor indulnak a buszok. Ugyanakkor itthon is jó lenni, kimenni a Hargitára, Ivóba. Van ott egy szikla, ahova jól esik kiülni néha, figyelni, egyszerre belülről és kívülről látni mindent, de valójában mindenhol ezt teszem. 

– Tekintgetsz-e hazafelé?
– Amikor csak tehetem, követem, mi történik Udvarhelyen, de nem tervezek otthon élni, ahogy alapvetően nem tervezek sehol élni: többnyire mindig ott vagyok, ahol dolgom van valakivel vagy valamivel. Volt egy pont az életemben, amikor komolyan elgondolkodtam azon, hogyan lehet ebben a közegben olyan közösségi színházi teret – és nem intézményt! – létrehozni, amely nem kizárólagosan előadások létrejöttéről szól, hanem együttműködik a helyi közösséggel. Hogy a város kicsi, ebből a szempontból jó, mert emberi léptékkel mérhető. Egy ilyen folyamat azonban legalább tizenöt év következetes, intenzív munkát igényel, szoros együttműködést, megfelelő támogatottságot, folyamatosságot.

Ennek nem látom lehetőségét, hiszen ez a kulturális stratégia része kellene legyen, vagyis párbeszéd útján megfogalmazni értékeket, amelyek akkor is fontosak, ha változik a város vezetősége,

felülemelkedni a kicsinyes vitákon, érdekharcokon és következetesen elfogadni prioritásokat, amelyek a közösség érdekeit képviselik.

– Visszapillantva eddigi életutadra ma hogyan rajzolnád le magadat?
– Lehet, hogy valahol egy kilátón üldögélve, vagy egy oszlop mögött zsebre dugott kézzel álldogálva. De valószínű, hogy ma már inkább rábíznám olyanra, aki kívülről lát, és tud is rajzolni.

Szakmai életrajz
1981-ben született Székelyudvarhelyen. Tanulmányait a nagyváradi Ady Endre Sajtókollégiumban, illetve Kolozsváron a BBTE Színház és Televízió Karának teatrológia szakán végezte. Jelenleg a Csiky Gergely Állami Magyar Színház művészeti tanácsadója és a Temesvári Eurorégiós Színházi Találkozó művészeti vezetője.
HIRDETÉS
0 HOZZÁSZÓLÁS
HIRDETÉS
HIRDETÉS
HIRDETÉS