Az Alkotó – mennybe juthat-e, aki nem ember?

Gareth Edwards korunk egyik legizgalmasabb sci-fi rendezője. Rövidfilmek és sorozatepizódok után 2010-ben mondhatni fillérekből készítette el az idegeninváziós Monsterst, majd hatalmas lehetőséget kapva Hollywoodban megrendezhette az egész jól sikerült Godzilla-rebootot.

Két évre rá az ő kezei közül került ki a Disney-éra legjobb Star Wars-filmje, Zsivány Egyes: Egy Star Wars-történet (Rogue One), ami magasan emelkedett ki az előzmény- és folytatástrilógia silányabb filmjei közül, ugyanakkor összekötötte az előzménytrilógiát az Új Reménnyel a Halálcsillag tervrajzait megszerző öngyilkos lázadó misszió bemutatása révén.

A Zsivány Egyes kritikai sikere után várható volt, hogy Edwards új filmes projektje a kiemelkedő minőséget képviselő Star Wars-mozijához hasonlóan érdekes és izgalmas lesz, az első előzetes alapján pedig tényleg egy teljesen új, egyedi látványvilágú, elgondokodtató sci-fit ígért, ami az őszi filmkínálat egyedi darabja lesz.

Az Alkotó a film tényleges kampánya mellett azzal került be a hírekbe, hogy a rendező mindössze 80 millió dollárból „hozta ki”, ami azért nagy szó, mert a mai blockbusterek jóval több mint százmillió dollárból készülnek, sőt egyes gigaprodukciók a marketingköltségeikkel együtt már jó, ha kijönnek 350-400 millió dollár körüli költségvetésből. Míg a Zsivány Egyes esetében Edwards 220 millió dollárból gazdálkodhatott (a film pedig egymilliárd dollár fölötti összbevétellel zárt, tehát nyereséget is termelt), Az Alkotót már ennek a töredékéből készíthette el, és a promózásra is jóval kevesebb pénzt szánt a stúdió, mint a Marvel és a DC-blockbusterjei esetében, így

Edwards többnyire a korábban megalapozott hírnevére, és az előzetesben felvillantott látványvilágra alapozhatott, hogy ezek együttese majd eladja a filmet.

Azt a filmet, amit a szűkösebb költségvetést ellensúlyozandó, eredeti helyszíneken, többek között Thaiföldön és Nepálban forgattak, és törekedtek arra, hogy minél kevesebb utómunkával és vizuális effektekkel jelenítsék meg benne a posztapokaliptikus világot, ehhez pedig az író-rendező és operatőrnek és a produkción dolgozó stábnak minden kreativitására szükség volt. A film operatőre egyébként az a Greg Fraiser, aki a Zsivány Egyes mellett a Dűnét és a 2022-es The Batmant is fényképezte.

Gareth Edwards ugyanakkor nem csak rendezte a filmet, hanem annak forgatókönyvét is írta, ami sajnos meg is látszik a produkción, hiszen

a történet rendkívül sablonosra, kiszámíthatóra sikerült, mondhatni, hogy sokszor látszik, hogy azért történnek a filmben bizonyos dolgok, hogy azt a rendező lélegzetelállító jelenetekben mutathassa meg azokat, így tehát a történet alárendelődött a rendezői víziónak, ami így egy eléggé közepes minőségű, felejthetetlen mozit eredményezett.

Na de a látvány! Amit ebben a filmben több mint két órán keresztül hol távoli nagy-, hol közeli kistotálokban mutatnak, azt tényleg tanítani kellene a sci-fi rendezői tanszéken (ha volna ilyen), hiszen amit Edwardsék megálmodtak és kiviteleztek, az tényleg lélegzetelállító. Persze megvoltak az inspirációk úgy látvány, mint történetmesélési szinten, így

sokszor felsejlenek előttünk a Szárnyas Fejvadász, vagy éppen az Apokalipszis most ikonikus jelenetei, de a fanatikus mozirajongók még legalább egy tucatnyi inspirációs forrást kiszúrhatnak a film egyes jelenteiből, amik hol tisztelgések a nagy klasszikusok előtt, hol pedig sima nyúlások, ezek azonban hozzáadnak a film értékéhez, mintsem elvennének belőle.

Az Alkotó cselekményének kiindulópontja, hogy az emberiség a mesterséges intelligenciát egyfajta rabszolgasorsba kényszeríti azáltal, hogy alárendelt, az ő igényeit kiszolgáló feladatok elvégzésére használja, mindez pedig a 2070-es évek elején egy Los Angelest és környékét elpusztító atomtámadásban kulminálódik, amiért az emberiség az MI-t teszi felelőssé. A világ innentől kezdve két részre szakad: Nyugat, vagyis az amerikaiak, akik bosszúból üldözik és megsemmisítik a mesterséges intelligencia hordozóit, míg a félig ember, félig robot androidok Új Ázsiában bújkálnak a nyugati haderők mindent elpusztító fegyvere, a földi Halálcsillagként is aposztrofálható NOMAD elől.

Mivel az a hír járja, hogy a lázadók kifejlesztettek egy, az emberiség ellen újból bevethető szuperfegyvert, ezért Joshuát (a Tenetből is ismert John David Washington alakításában), a korábban az android gerillaszervezetbe beépült háborús veteránt küldik a fegyver felkutatására, érzelmi zsarolást vetve be ennek érdekében, miszerint halottnak hitt egykori párja életben maradt az androidok között. Bár a film cselekménye első látásra rendkívül bonyolultnak tűnik,

ahogy hámlanak le róla a rétegek, úgy lesz egyre egyszerűbb és minden magától érthetődő, hogy aztán a végkifejletet még az is ki tudja következtetni, aki alig néhány tucat filmet látott életében.

Mindezek ellenére Az Alkotó nem egy rossz film, csak épp az egyensúlyok tolódtak el benne: néhol filozófiai magasságokba akar emelkedni, hogy a Szárnyas Fejvadászhoz hasonlóan az ember és a mesterséges intelligencia kapcsolatáról, valamint

az öntudatról, a lélekről és a lélektelenségről elmélkedjen, de mielőtt alaposan elmerülne benne, már jön is a következő akció-szekvencia, ami szó szerint kirobbantja a nézőt a túl mélyenszántó elmerengés állapotából.

A látványhoz hasonlóan az akció is nagyon jól eltalált lett: Edwards nagyon érzi a gerilla-lelkületet, és ahogyan a Zsivány Egyes hősei, úgy Az Alkotó lázadói is elszántan, az erőfölénytől egyáltalán nem megrettenve veszik fel a harcot az emberiség pusztító, mindent letaroló fegyverei, öngyilkos küldetésre tervezett robotjai, és a dzsungeleket letaroló tömbháznyi tankok és harci gépezetek ellen.

A kilátástalan, egyoldalú harcot bemutató jelenetek a film csúcspontjai, ahogy a bármikor egy teljes falut lebombázni képes NOMAD általi konstant fenyegetés érzésének fenntartása is, ahogy az égbolt szintjén a kék fényeivel időnként végigpásztázza a dzsungelt, ahol a félig ember, félig gép népesség bújkál vagy végzi a mindennapi teendőit.

A lepusztultsága ellenére grandiózus cyberpunk világ sokszor teljes erővel nehezedik a nézőre, ráadásul egy-egy robbanáskor még az Oppenheimer által okozott „poszttraumás stressz” is előjöhet az egyszeri mozilátogatóból, aki úgy dönt, hogy Az alkotóra is jegyet vált.

Amilyen nagyok voltak az elvárások Gareth Edwards új sci-fijével kapcsolatosan, épp annyira csalódás sokaknak az alkotás, hiszen a végére

a sok egyik helyről a másikra ugrálás, az életszerűtlen akciójelenetek és a helyenként már komikusan egymást követő üldözős szekvenciák eléggé komolyan vehetetlenné teszik az egyébként érzelmesnek szánt befejezést.

Akiknek azonban nincsenek különösebb elvárásai, és nem akar hatalmas megfejtéseket kapni a filmtől, az rendkívül jól szórakozhat a vetítés során, hiszen egy igazi grandiózus posztapokaliptikus mozi ez, amiben történetesen lyukas fejű buddhista szerzetesek és mechanikus végtagokkal „kiegészített” fölművesek a világ legtermészetesebb velejárói. És bár

a rendező egyértelmű szándéka volt a film végével az érzelmekre hatni, mindez jobban működött volna, ha nem annyira az akció-szekvenciák kivitelezésére, hanem inkább a karakterek és a világ elmélyítésére fókuszált volna inkább.

A befejezés így is érzelmesre sikerült, de a katarzis a gyenge forgatókönyv és a már előre kitalált fordulatok miatt elmaradt. Kár érte, mert Az alkotó a Dűne jövő évre halasztása miatt akár az év sci-fije is lehetett volna. Így azonban csak

egy pazar megvalósítású, de felszínes történetű látványfilmként marad meg az emlékezetünkben, ami azért még így is sokkal jobb és eredetibb, mint bármelyik, a költségvetése többszöröséből készülő sokadik, futószalagos Marvel vagy DC-képregényfilm.