Az év legjobb filmje itt volt az orrunk előtt, és nem is tudtunk róla

„Ha vak lennék, festeni akarnál?” – kérdezi jelnyelven a siket anya a halló lányát reggeli közben, amikor az bejelenteni, hogy csatlakozott az iskolai kórushoz, mert nagyon szeret énekelni.

Ha nincs hasonló helyzetben levő ismerősünk, bele sem gondolunk, hogy

mennyire ellentmondásos lehet siket szülők halló gyerekének lenni, ráadásul a zene iránti érdeklődéssel, a CODA pedig pont egy ilyen történetet mesél el érzelmesen, humorosan, és rendkívül meghatóan, ráadásul úgy, hogy a pátosz sem csordul túl benne.

(A filmnek egyébként az amerikai feldolgozása a francia A Bélier családnak, ami ugyanezt a történetet meséli el, más környezetben, ebben azonban a nemhalló szerepeket halló színészek játsszák).

Napjainkban egyre több olyan film készül, amelynek valamelyik szereplője siket, ezáltal a jelnyelv is hangsúlyos szerepet kap a történet elmesélésében és átadásában. Ilyen például John Krasinski immár második részt is kapó meglepetésfilmje, A Quiet Place, amiben hanggal tájékozódó idegen lények pusztítják el az emberiséget, a túlélőknek pedig síri csendben kell létezniük, ha nem akarják, hogy ők is áldozatokká váljanak. Ebben kapott főszerepet a siket Millicent Simmonds, aki egy hang nélkül volt képes lehengerlő alakítást nyújtani mindkét alkotásban, de ott van még a Metál csendje (Sound of Metal), amiben egy hallását elveszítő dobos kálváriájába kapunk betekintést.

A CODA lett a legjobb film az Oscar-díjátadón, Sipos Zsuzsanna is díjat kapott

A CODA kapta a legjobb film díját, Jane Campion pedig a rendezői Oscart vehette át A kutya karmai közt című filmjéért vasárnap este a 94. Oscar-díjátadó ceremónián Los Angelesben. A díjátadónak magyar vonatkozása is volt.

De van már siket szuperhős is, hiszen az Eternals hangsebességgel „közlekedő” Makkariját a szintén nemhalló és rendkívül elbűvölő Lauren Ridloff alakítja (korábban már a Walking Deadben is játszott egy szintén siket karaktert), de a Marvel sorozatos vonalát is erősíti már egy siket karakter, hiszen a Hawkeye sorozatban mutatkozott be az indián származású, szintén nemhalló Alaqua Cox, Maya Lopez, vagyis Echo szerepében, és a tervek szerint a jövőben már saját sorozatot is kap.

Most pedig itt van a hosszú utat bejárt CODA (a tavalyi Sundance filmfesztiváltól az Oscar-gáláig), ami egyébként a nemhalló szülők gyerekének betűszavát takarja – child of deaf adult(s) –, és ami pontosan erről szól: Ruby Rossi az egyetlen a családjából, aki hallóként született, ezáltal pedig nem csak jelnyelven kommunikál a világgal, ráadásul ő a család „hangja”, vagy ha úgy tetszik, időnkénti tolmácsa, holott

jelnyelven beszélő szülei és testvére folyton azért küzdenek, hogy ne hátrányos helyzetűként bánjon velük a társadalom (merthogy nem azok), amiért nem adatott meg nekik a hallás és a beszéd lehetősége.

A halászatból meglehetősen nehezen megélő Rossi család második és egyetlen halló gyerekének ének és zene iránti vonzalma ráadásul egyfajta ék, hiszen pont a család többi tagja az, akik nem érzékelhetik, és ezáltal nem értékelhetik a lány csodálatos hangját. Ezt hivatott bemutatni az az abszurd jelenet is, amikor vacsora közben Ruby bátyja Tinderen mutogatja a csajokat a szüleinek, akik arckifejezésükkel és gesztikulálva „értékelik” őket, és amikor

a lány szóvá teszi, hogy miért lehet tinderezni vacsora közben, és a zene miért bunkóság, az anyja rávágja, hogy ezt legalább a család együtt csinálhatja.

A hallás-nemhallás ellentétje adja a film gerincéül szolgáló konfliktust, ugyanis Rossiék megelégelik, hogy halbizniszüket folyamatosan szipolyozzák a viszonteladók, és a hatóságok is inkább hátráltatják, mint segítik őket, meghozzák a döntést, hogy saját erőből próbálják értékesíteni az általuk kifogott halmennyiséget, ehhez azonban szükségük van a kommunikációs segítségre, amit lányuk nyújthat. Eközben

Ruby épp zenetanára buzdítására próbálja kiaknázni a hangjában rejlő lehetőségeket, emellett pedig az iskola és a szociális élet nyújtotta kihívások között lavírozik, ráadásul a szerelem is ott kopogtat az ajtaján.

Látszólag nem az a prioritás számára, hogy folyton ott legyen a mindig elégedetlenkedő apja és testvére hajóján, vagy éppen hogy a sok év házasság után is aktív szexuális életet élő szülei felelőtlenségéből kialakult bőrproblémáit kelljen jelnyelvről fordítania az értetlen arcot vágó orvosnak.

A készítők a cselekményt hol harsány humorral tűzdelt jelenetekkel, hol pedig rendkívül érzelmes szekvenciák váltogatásával teszik gördülékennyé,

a szereplők pedig hamar a szívünkhöz nőhetnek, mert mindenkiben van valami, ami miatt az esetlenségei ellenére is szerethetővé válik.

Például a Troy Kotsur által alakított apa, aki bár egy mogorva, mindenkit a háta közepére kívánó, folyamatosan elégedetlen figura, amikor a feleségével incselkedik, akkor átváltozik egy nagyra nőtt, kanos tinédzserré, akinél már nem játszik a józan ész (Oscar-díjat is ért az alakítása).

De ott van a szintén szenzációs siket színésznő, Marlee Matlin által játszott édesanya is, aki próbálja megérteni a lányát és annak zene iránti rajongását, de ebbe igazából nem akar mélyen belegondolni, mert

számára traumaként hatott, amikor megtudta, hogy a lánya hallóként született, és ezáltal tudatosította, hogy ő más, mint a család többi tagja, ez pedig óhatatlanul ellentéteket fog hordozni magában.

Ruby testvére is egy mogorva, öntörvényű, de belül mégis érzékeny fickó, aki mindenáron azt akarja, hogy egyenlő félként kezeljék, és ne legyen kiszolgáltatva a kommunikációs akadályoknak, legyen az egy kedves lánnyal való „beszélgetés”, vagy éppen a kihívásokkal járó haleladás.

Ruby iskolai koncertjén keresztül a nézők is megtapasztalják, hogy milyen is lehet siketnek lenni: egy adott pillanatban Rossiék szemszögéből, vagyis

a teljes csenden keresztül érzékelhetjük a teltházas iskolai előadótermet, ahol a színpadon fiatalok tátognak hangszerrel a kezükben, ezt pedig tényleg nincs ahogy élvezzék a közösség siket tagjai.

Ezt mi sem érzékelteti jobban, minthogy az apa nemegyszer nyilvánítja ki az unalom és a közömbösség jeleit, míg párja őszinte érdeklődéssel figyeli, miként szerepel lánya a színpadon, amikor pedig látja, hogy mindenki tapsolni kezd, ő is lelkesen üti össze a tenyereit elismerése jeléül.

A CODA egy igazi feelgood film, olyan, amit az ember hol könnyek között, hol a hasát fogva a nevetéstől, hol pedig fülig érő szájjal néz, hiszen

igazi érzelmi hullámvasúton viszi végig a nézőjét, ráadásul a zenei betétek is érzelmesre, nem pedig hatásvadászra sikerültek.

A közel kétórás játékidő pedig egyáltalán nem tűnik hosszúnak és elnyújtottnak, még úgy sem, hogy a film házimozizásra ítéltetett, ugyanis a nemzetközi forgalmazási jogait az Apple vásárolta meg, így már tavaly augusztus óta elérhető a kínálatukban a film, amiről sokan csak a díjszezonban szereztek csak tudomást.

Sian Heder rendező filmje elvitathatatlanul az év egyik legjobbja (mi sem bizonyítja jobban, hogy elnyerte a legjobb filmnek járó Oscart, és mindhárom jelölését díjra váltotta) annak ellenére is, hogy

cselekménye bejáratott sémákra épül, témaválasztása és a felejthetetlen alakítások miatt azonban emlékezetes, és sokáig velünk marad.

Ráadásul tudatosítja bennünk azt is, hogy a nemhalló emberek nem fogyatékkal élők, hiszen ők is ugyanúgy élnek és kommunikálnak, mint halló embertársaik, csak éppen jelnyelven, látványosan gesztikulálva, amit kevesen „beszélünk” a többségből, holott ezzel a nyelvvel hidalható át a kommunikációs szakadék, ami hallók és nemhallók között létezik.