Az utazótársulat hátránya a rengeteg bőrönd

Burák Ádám rendező, művészeti vezető mindössze huszonnyolc évesen számos drámapályázat nyertese, nemzetközi fesztiválok állandó meghívottja, a CoIn Theatre Company londoni társulat alapítója. A budapesti születésű művészt Marosvásárhelyhez fűzik első rendezői szárnypróbálgatásai, hiszen három évig a Művészeti Egyetem színházrendező szakának hallgatója volt. Különleges a kötődése a Shakespeare-drámákhoz is, már többet közülük színpadra vitt. Legutóbbi rendezésének, az Ahogy tetsziknek a bemutatóját június 6-án láthatta a közönség a Marosvásárhelyi Nemzeti Színházban.

– Nemcsak rendezőként vett részt a darab életében, hanem színészként is: ön játssza Williamet.
– Shakespeare folyamatosan írta ezeket a darabokat, mert muszáj volt kiszolgálni a tömegeket nagyon gyors ütemben, és ő maga is játszott a társulatban. Senki nem vitatja, hogy a William nevezetű karaktert ő maga játszotta. A legizgalmasabb, ahogy Williammel beszélnek. Van egy ilyen kérdés például, hogy „Gazdag vagy-e?” „Hát so-so” (úgy ahogy) – érkezik a válasz. „Tanult vagy?” „Hát, az nem.” „És okos vagy?” És akkor azt mondja: „Hát van azért egy csöppnyi eszem.” Szerintem ez volt az a pont, amikor – ha Shakespeare játszotta ezt, márpedig így volt – azt hiszem, fetrengett a közönség a röhögéstől. Ez tömény önirónia.

– Marosvásárhelyen szerepeltek, ahol ön budapestiként rendezést tanult. Miért éppen a Művészeti Egyetemet választotta a továbbtanuláshoz?
– Nagyon érdekelt a román színház a vizualitása, a színészeknek a játékhoz való teljesen más hozzáállása miatt. Magyarországon a szóközpontú színház uralkodik, és – miután én színész voltam abban a rendszerben – egyszerűen mást kellett tanulnom, nem mehettem a színművészeti egyetemre öt évig tanulni ugyanazt, amit tizenkét éves korom óta tanultam. Nagyon sok külföldi előadást néztem – amikor lehetett, akkor videóról –, és elkezdtük keresgélni, hogy milyen lehetőségek vannak. Akkor még nem próbálkoztam azzal, hogy ne a saját anyanyelvemen tanuljak, így megnéztük, hogy hol lehet magyar nyelvű képzésre jelentkezni. Kolozsváron éppen nem indult rendező szak, de Marosvásárhelyen igen, és a barátaimmal, akikkel az Újszínházban stúdiósok voltunk, összeálltunk és lejöttünk megpróbálni. Felvettek.

Én hiszek abban, hogy vannak jelek az ember életében, ugyanis volt egy nemzetközi drámaíró pályázat a Posticum meghirdetésében, amit közvetlenül a vásárhelyi felvételim előtt nyertem meg. Nyerek egy díjat Nagyváradon úgy, hogy semmi közöm nem volt előtte Erdélyhez, aztán felvesznek a Művészeti Egyetemre – úgy gondolom, hogy az utam mindenképpen valahogy erre vezetett.

– Budapesten gyerekszínész volt, tizenhat éves korában bemutatták az első ön által írt színdarabot. Végül mi sodorta mégis a rendezés irányába?
– Egy adott ponton elkezdtem azt érezni, hogy soha nem lehetek annyira jó színész, mint amennyire jó rendező tudok lenni.

– Ezt miből lehet érezni?
– A színésznek és a rendezőnek a látásmódja homlokegyenest különböző, és attól a pillanattól kezdve, amikor átfordul valami, és elkezded rendezői szemmel nézni az előadást, amiben színészként vagy jelen, ott van vége valaminek. Amikor a struktúra jobban érdekel, mint az, hogy én milyen szerepet töltök be a struktúrában. Először ez nagyon ijesztő, mert egyértelmű, hogy az ember nem tud kétfelé fókuszálni, hiszen ez két teljesen különböző gondolkodásmód. Nem tudod egyszerre eljátszani a szerepet, és közben azzal is foglalkozni, hogy mi történik kívülről, hogy a rendszer hol működőképes és hol nem. Amikor elkezded ezt látni, akkor szerintem ez egy jel arra, hogy itt komoly probléma van, döntést kell hozni, és én úgy voltam vele, hogy sokkal jobban érdekel már a rendezés, mint a színészet.

– Milyen nyelven könnyebb a rendezés: angolul vagy magyarul, illetve van-e már felismerhető stílusa vagy olyan motívumvilág, amit magénak érez?
– Jó angolul rendezni, de az anyanyelvem mégiscsak a magyar. Ez szerintem mindent elmond így önmagában. A művészeti igazgató, aki látta a III. Richárdot a gyulai Shakespeare-fesztiválon, majd meghívott minket Indiába, ahova elvittük a Hamletet, azt mondta nekem: „Nahát, ezt kitaláltam volna, ha nem tudom, hogy ki csinálta, hogy te rendezted.” Én csak csodálkoztam, hogy miért, máris van stílusom, vajon ez jó vagy rossz, hogy rám lehet ismerni. Mindig ijesztő ez a felismerés, de én úgy gondolom, hogy nagyon különböző dolgokat csináltam az elmúlt években. A Hamlet egy nagyon-nagyon intim tér, szinte semmi kellék, semmi díszlet nincs benne, csak néhány szimbolikus darab, teljesen más az atmoszférája, mint például az Ahogy tetsziké. Azt hiszem, hogy azt a legnehezebb mindig megtalálni, hogy hogyan tudod saját magad felfrissíteni. Én próbálom úgy frissen tartani magam, hogy homlokegyenest más stílusokkal kísérletezem.

– Kihívás lehet saját rendezői hangot találni úgy, hogy közben változatos legyen.
– Igen, a kritikusok, akik több előadásomat is látták, esküsznek rá, hogy találtam már valamit, de lehet, hogy majd elvesztem, és találok egy másikat, vagy tovább fejlesztem.

– Hogyan született a CoIn Theatre Company alapításának a gondolata, és mi volt az alapkoncepció?
– 2014-ben, amikor befejeztem itt az egyetemet, akkor a londoni East15 Acting Schoolba jelentkeztem, és szereztem rendezői mesterdiplomát. Őszintén szólva felbosszantott az, hogy a mesterképzés befejezésével nem kérnek tőlünk egy egész estés előadást. Megrendezni harminc percet vagy hatvanöt percet, akár két órát teljesen más, és úgy voltam vele, hogy ennek a felháborodásomnak hangot adva rendezzünk egy teljes egész estés előadást. Ez nem a vizsgám volt lényegében, hanem egyszerűen csak kiválasztottam színészeket a szerepekre, és csináltunk egy Hamletet. A dolog pikantériája az, hogy a bemutatóra teljesen véletlenül eljött a Royal Shakespeare Companynek az egyik casting directora, és elhívott minket, hogy játsszunk négy előadást Stratford-upon-Avonben, Shakespeare szülővárosában. Én amúgy is nemzetközileg szerettem volna dolgozni, és akkor már elkezdtünk pályázati anyagokkal jelentkezni különböző fesztiválokra, a Royal Shakespeare Companyvel mint együttműködő partnerrel azonban egészen más távlatok nyíltak. Jó hír, hogy utána vissza is hívtak minket, például Egyiptomba, ahova valószínűleg jövőre fogunk majd menni az Ahogy tetszikkel. Elkezdtek hívni minket különböző fesztiválokra, és annyira nagy lett a kereslet, hogy választani kellett, hova menjünk. A társulat egyszerűen nem volt strukturálisan felkészülve erre.

– Miért CoIn a társulat neve?
– Ez egy betűszó, és a társulat alappilléreinek az első két betűjéből áll: collaborative, cooperative (együttműködő) és international (nemzetközi), interactive (interaktív), ugyanis a közönséggel minden előadásban valamiféle más viszonyt kezdeményezünk, mindig megszólítjuk a közönséget.

– Milyen egy nemzetközi utazótársulattal dolgozni, miért lettek nemzetköziek és miért utazótársulat? Mit tud nyújtani ez a kulturális sokszínűség, hozzáadni az előadásokhoz, akár a közös munkához, vannak-e esetleg hátrányai?
– A hátránya annyi, hogy rengeteg bőrönddel utazunk. Nagyon fontosnak tartom azt, hogy mit tudunk adni egymásnak, mi az, amivel felfrissítjük egymást mint kreatív csapat. Nem csak a színészekről és a rendezőről van szó: a díszlettervező, a bábkészítő, a zeneszerző, tehát a társulathoz kötődő stáb is nemzetközi. Az Ahogy tetszik előadásához például a dizájnt egy dél-afrikai festő készítette, a zeneszerző budapesti, a bábtervező, Novák Ildikó, Marosvásárhely és Kolozsvár között ingázik, az operatőröm pedig spanyol származású. Nagyon izgalmas, hogy mindenkinek teljesen más a látásmódja, és nekem az a feladatom, hogy ezeket a különböző látásmódokat, előképzettséget és tapasztalatokat valahogy szintézisbe foglaljam. A különbségek teszik igazán izgalmassá ezt az egészet, de közben valahogy egységet kell alkotni esztétikailag.

– Azért utazótársulat, mert mi is fel szeretnénk folyamatosan frissíteni magunkat, és ezt úgy tudjuk elérni, hogy fesztiválokon folyamatosan más színházi látásmódokkal találkozunk, előadásokat nézünk, és minél többet próbálunk befogadni a különböző nézőpontokból. Ezek a látogatások a színészekben sem múlnak el nyomtalanul, ők is ettől fejlődnek, ettől szélesedik a látókörük.

– Tehát ez a belső diverzitás és a külső impulzusok találkozása.
– Igen, nagyon izgalmas a munka, és nagyon élvezzük. Természetesen azért ezek nyaralások is, tehát csapatépítő jellege is egyértelműen van, ami nagyon fontos.

– Miben látja az erdélyi, a magyar és az angol színház, színjátszás közötti különbséget?
– Nem szeretnék általánosítani, de azért a magyar színjátszási rendszer egy szóalapú színház. Amit én megtanultam, és azóta is az egyik alapja annak, ahogyan rendezek, az az értelmezés. A magyarok egészen magas szinten végzik a szövegértelmezést. Természetesen nem ültetem a színészeimet napokon keresztül az asztalnál, de a szövegértelmezés mindennek az alapja. Az erdélyi magyar elég közel van a magyarhoz, de közben frissült és oldódott a román színházi kultúra által. Vannak olyan előadások, amelyek egyértelműen román hatásról tanúskodnak, de közben a román előadásokban a színészek hozzáállása a szerephez homlokegyenest más. Ők belemennek abba a helyzetbe, ami előttük van.

Sokkal ösztönösebb a játékuk, rögtön elkezdik csinálni, belevetik magukat. Nem ülnek le és gondolkodnak azon, hogy vajon mire gondolhatott a szereplő.

Ez a magyar tépelődő stílusra jellemző, amit itt Erdélyben is egyébként sokszor azért el lehet kapni. De a tépelődő stílussal olyan szempontból semmi baj nincs az égvilágon, hogy rengeteg információt lehet a szövegből előszedni, amit utána átfordítva a helyzetbe, nagyon-nagyon izgalmas dolgok derülhetnek ki. A veszélye viszont az, hogy mire eljutunk addig, hogy egyáltalán elkezdjük csinálni, addigra olyan szinten feltérképeztünk minden lehetőséget, hogy már nincs újdonság benne, már minden utat gondolatban bejártunk, de gyakorlatban még egyet sem.

– Az angol színház nagyon közel van egyébként a szóközpontú megfogalmazáshoz. Az esztétikája, a vizualitása viszont filmes, tehát lényegében filmes típusú díszleteket gyártanak az előadásokhoz, és filmes az egésznek a megfogalmazása, aminek én személy szerint nem nagyon örülök, nem osztom ezt a nézetet. De ami nagyon fontos, az az, hogy közben az angol színház, mint olyan, és főleg London, egy végtelenül befogadó közeg.

Bármi újdonság jön, nem zárkózik el tőle, hanem azt mondja, hogy „Jó, rendben, ezzel még nem találkoztunk, de nézzük meg, hogy mi ez. Lehet, hogy jó.”

És ha tetszik nekik, akkor azt mondják, hogy „Jó, rendben, ez valami más volt, de jó.” Szerintem ez a fajta elfogadás nagyon fontos.

– Ha megnézzük, akkor azoknak a nemzetközi fesztiváloknak, amelyek ebben az országban vannak, az erdélyi magyar oldalon ugyanúgy, mint a román színházi világban – a szebeni fesztiválnak, az Interferenciáknak, a craiovai Shakespeare-fesztiválnak – nyoma marad. Ezek azok a lehetőségek, amikor kicsit ki tud tekinteni az ország, az egész színházi kultúra, és összességében láthatja azt, hogy mi az egyébként, amit nemzetközi kontextusban képvisel.

– Melyik előadására a legbüszkébb és miért?
– Még nem láttuk, hogy mi fog történni az Ahogy tetszikkel, mert a târgoviștei fesztivál rendelte meg, a vásárhelyi előadás lényegében egy előbemutató volt. A Hamletre azért vagyok nagyon büszke, mert amikor Szentpétervárra került, akkor háromszázhetvenöt előadásból választottak ki nyolcat a nemzetközi fesztiválra, és nemcsak bekerült a Hamlet, hanem Natsumi Kuroda, aki hármas szereposztást játszik benne (Gertrúdot, Opheliát és a sírásót), elnyerte a legjobb női alakítás díját. Úgy gondolom, hogy ez nagyon nagy teljesítmény a Hamlettől, és én végtelenül büszke voltam rájuk. Most őszintén remélem, még büszkébb leszek az Ahogy tetszik-stábra néhány napon belül.

– Szerepel a tervei között, hogy Erdélyben rendezzen?
– Igen, jó lenne, úgyhogy bárki jöhet és felkérhet, jövök szívesen.