Csíky Boldizsár: művésznek lenni sokáig gyanús volt

– Nyolcvanadik születésnapján egy erre az alkalomra írt művét adta elő a Filharmónia, az Obsessiones című alkotását. Hogyan szólt e zenemű, milyen volt a fogadtatása?
– Nyilván felkérést kaptam, hogy a kerek évfordulón szólaljon meg valami tőlem. Rám jellemző módon elég hosszú ideig írtam, mert vannak kollégáim, akik játszi könnyedséggel eresztik a darabjaikat, én viszont elég sokat rágódom, folyton visszatérek rá, leellenőrzöm, hogy jó vagy nem jó.  Közben izgalmak is járultak hozzá, hogy a megírt mű, amit az ember ideálisan elképzelt, hogy fog megszólalni. Egy szerző ki van szolgáltatva, jobban, mint egy festő például, aki megfest egy képet, azt megnézik és vagy tetszik, vagy nem. Budapesten volt egy kellemes meglepetésem ezzel a darabbal. Az a megtiszteltetés ért, hogy a budapesti Concerto nevű zenekar évfordulós eseményt rendezett, és azt írták a plakátjukra, hogy Orbán György 70, Csíky Boldizsár 80. Orbántól, aki tanítványom volt, játsztak két nagyon szép darabot, szünet után tőlem két művet. Nagyon szépen játszták el, akárcsak a marosvásárhelyiek. Nagyon jó előadásnak tartottam az itthonit is, a karmester megtanulta, látszott, hogy szívügye, a zenekar pedig odafigyelve játszott, meg voltam elégedve.

– Amikor egy zeneművet ír, akkor azt a koncertteremben ülő közönségnek írja?

– Milyen a munkastílusa, párhuzamosan dolgozik egyszerre több művön?
– Vannak olyan darabjaim, amelyeket gyorsan, folyamatosan tudtam megírni. Ezek azok, amelyeket sokat hordoz magában az ember, körvonalazódtak már, és le kell írni. A kérdés csak annyi, hogy milyen gyorsan tudom leírni, hogy ne veszítsem el a körvonalait. Van olyan, amit nagyon nehezen szülök meg, azért, mert írás közben olyan sok lehetőség nyílik meg. Egy nagy zenekari műnél rengeteg a mellékút, amitől az ember elbizonytalanodik, hogy vajon melyik a jobb.

– Évtizedeken át volt a filharmónia zenei titkára, majd igazgatója is. Ez az alkotás szempontjából mivel járt?
– Egy nagy zenekar mellett élni azt jelenti, hogy a zenekari életnek minden csínját-bínját megtanultam, láttam, hogy néz ki egy zenekari darab mikor megszólal, megismertem a zenekar lélektanát ez alatt a negyven év alatt. Az árnyoldala az, hogy irtózatos sok probléma merül fel ilyenkor, a kürt javításától a vizionálást végző elvtársakig, akik hozzá mertek szólni olyan dolgokhoz, amelyekről fogalmuk sem volt. De attól kezdve, hogy milyen színvonalon szólalnak meg az előadások, milyen művészeket hívunk meg, a hotelben mennyit kell fizetni, vagy a plakát milyen színekben jelenik meg, mert a zöld színtől kirobbant a cirkusz, állandóan volt valami, amivel szembe kellett nézni és meg kellett oldani. A zeneszerzés pedig egy másik embert kívánt. Évek múltak el, nem tudtam írni, csak egy-két apróságot, aztán volt, amikor kiegyensúlyozottabb helyzetbe kerültem. Van, amikor az íráskényszer erősebb, mint a fáradtság, tehát nem feltétlenül az energia vagy a fáradtság a befolyásoló tényező. Két egész embert kívánt, és ide-oda kellett lépjek, attól függően, hogy melyik volt a nagyobb lehetőség vagy a szükség.

– A zenétől jobban tartottak a múlt rendszerben, mert gyanús volt és kevésbé kiszámítható. A vizionáló elvtársakkal miként tudott megbirkózni e téren?
– Háromszorosan gyanús volt:

Ez már olyan dolog volt, ami lehet, hogy ma is él ebben az országban és máshol is. A második gyanús ügy, hogy vajon mit akarhat, mert ha mondjuk egy színész kiál, és elmond valamit, az érthető, de egy zenemű milyen hátsó gondolatokat rejtegethet, és ideológiai szempontból hol robban és mit ért belőle a közönség? A harmadik az, hogy ha ráadásul ez nem az államnyelven volt megírva, akkor még gyanúsabbnak tűnt. Ez állandó deffenzívába kényszerítette az ezzel foglalkozó embereket, és ez nyilván rányomta a bélyegét sok mindenre. Egyszer egy díszkoncertet rendeltek az államvédelmisek valamilyen évfordulóra vagy mire, a lópor bennem működött, és Enescu II. rapszódiájával kezdtünk. A román Szabad Európa Rádiónak is ez volt a jelzése, de az elvtársak nem tudták, hogy ez Enescu-darab. Ráismertek a szignóra, és szörnyülködve néztek össze, a két tiszt pedig, aki a filharmóniával foglalkozott, szúrósan nézett rám, én meg szörnyen élveztem. A szünetben odarohant hozzám ez a két ember, hogy mi volt ez. Mondom, hogyhogy mi volt, Enescu II. rapszódiája. De biztos, hogy az volt? Mondtam, ott a kotta, tessék megnézni.

– Milyennek látja, 1990 után milyen Marosvásárhely?
– Az a polarizált állapot, amelyben – én legalábbis úgy látom – ez a város úszkál, abból jöhet, amit én átéltem a kilencvenes évek elején tanácsosi minőségemben.

Maradjunk a zenénél: '90-ben, mikor volt a verekedés, kitaláltam a Musica Sacra fesztivált. Volt egy olyan közös pont, ahol mindenki összejöhetett. Nem éppen a vallásra, inkább a hitre gondoltam. Nagy remekművek hangzottak el egymás templomában. Akkor hangzott el először a világtörténelemben egy ortodox templomban Mozart Requiemje. Vagy előfordult, hogy a református Vártemplomba bejött 60-70 pópa, és ott ült a sötét ruhás csoport, és végighallgatták azt a darabot, amiért bejöttek, és nem történt semmi egyik esetben sem. Kaptak valamit, ami számukra ismeretlen, de szép volt. Ezzel egy kicsit lehetett oldani a nagy feszültséget, ami itt volt. Az érdeklődés már egy lépés, hogy oldódjon a gyanakvás.

– Nem gondolt soha elmenni innen?
– Hívtak többször, de semmi késztetést nem éreztem, hogy elmenjek, inkább egy megtartó erőt érzek. Ha visszagondolok arra, hogy milyen megtartó ereje volt a városnak, igazolható, amit mondok, ez most nem a vásárhelyiség, vagy a lokálpatriotizmus szelleme, hanem valóban van egy ilyen. Például László Árpád, aki világszintű zongorista volt, az Egyesült Államokban tanult, hívták, ajánlottak mindenfélét, nagy karriert csinált volna, inkább visszajött. Bernády meghívására érkezett ide Kassáról, élete végéig itt élt, és dolgozott. És sok ilyet tudnék mondani. Ezenkívül erős családi hagyományok kötnek ide. A Református Kollégiumban a nagyapám és az apám tablója mellett ott az enyém is. Az, hogy elmegyek, és megnézem, hogy mi van, persze, hogy érdekel.

– Miért lett zenész, predesztináció, vagy választhatott volna más pályát is?
– Az kétségtelen, hogy nagyon közel álltam az irodalomhoz, végigkísérte az életem. Nem csak azért, mert elolvastam mindent, aminek nagy hasznát veszi az ember, ha szöveges zenét ír, zenei prozódiát. De apám nagyon jól zongorázott, komoly behatások értek. Sőt, apám mint református lelkész, ha a kántor valami miatt nem ért rá, sokszor küldött valakit utánam, hogy menjek gyorsan és játsszak le valamit. Nagyanyám is jól zongorázott, és erősen hatottak rám a zeneművek érzelmileg is. Elkezdtem én is zongorázni, fül után, a kottát még nem ismertem. Aztán jött az a periódus, amikor zenét tanulhattam. Erkel Sári néni kiváló tanárom volt, aki nem csak zenét, de mindenféle kultúrát is belém oltott.

Az illető zenemű stílusában kezdtem improvizálni, aztán visszataláltam, felvettem a fonalat megint. Azt mondta, na látod, nem zongorista kell legyen, hanem zeneszerző.