Dallamok a színházban: folyamatos körforgásban a zeneszerző

– Emlékszem, akkor Yann Tiersenhez hasonlítottalak, aki minimalista szerzeményeiről híres. Megállja helyét a párhuzam?
– Inspirált ő is. De azt mondják, felismerhető a zeném. A stílusom nagyban függ attól, hogy éppen min dolgozom, milyen időszakban vagyok. Lényeg, hogy minél változatosabb legyen. A színházi zeneszerzésnek amúgy is muszáj sokrétűnek lennie ahhoz, hogy sokfelé, sok rendezővel dolgozhassunk. Az egysíkú zene veszélye, hogy csak bizonyos világú előadásokban működhet.

– Országszerte sok a felkérésed, mégis tizennyolc éve a temesvári magyar színház a fő bázisod. Udvarhelyhez mennyire kötődsz még azon túl, hogy szülővárosod?
– Bár sok éve Temesváron élek, továbbra is udvarhelyinek tartom magamat. Még a lakcímem is ide szól… Mindig jó érzés hazajönni, főleg, ha pihenésre vágyom. Hat éve még dolgoztam is a Táncműhelynek egy Uray Péter rendezte Shakespeare-adaptáción. Egyébként most is színházba megyek, találkoztam Matei Vișnieckel Bukarestben, és tőle hallottam, hogy jó a Migránsoook.

– Választott hangszered a zongora. Mióta is?
– Négyévesen láttam a tévében valakit zongorázni, és mondtam édesapámnak, hogy nekem az kell. Rá egy évre kaptam tőle egy rövidfarkú zongorát. 

– Akkor az lett a játékszered? Miről kellett lemondanod cserébe?
– Sokmindenről. Volt egy időszak, olyan hatodikos-hetedikes koromban, amikor abba is akartam hagyni. Többet akartam lenni a barátaimmal, több szabadidőre vágytam. Valahogy elment a kedvem a sok gyakorlástól. Az iskolában amúgy sem tartottak tehetségesnek, nem is voltak jó jegyeim, elsősorban azért, mert nem tanultam eleget, a gyakorlás is lehetett volna több, mígnem nyolcadikban újra felfedeztem és megszerettem a klasszikus zenét, köszönhetően a zenetörténet-óráknak, ahol nemcsak sok zenét hallgattunk, de ki is elemeztük. Akkor éreztem azt, hogy folytatnom kell, épp a felvételi előtt, úgyhogy tudatosabban kezdtem foglalkozni a zenével.

– Kitől örökölted a zeneiséget?
– Nagyapám amatőr zenész volt, akárcsak édesapám, aki szeretett is volna zenét tanulni, de nem engedte a családja, kellett menni dolgozni, pénzt keresni, és különben is minek, ha magukra megtanulhatnak, szóval legyen szakma, aztán mellette zenélhetnek. Több hangszeren is megtanult autodidakta módon játszani, de a gitár volt a fő hangszere, még magántanítványokat is fogadott. Mellettem pedig megtanult zongorázni.

– Egyszer azt mondtad nekem, hogy az iskolában olyan bizonyítási kényszer alakult ki benned, amelyet máig nem tudtál levetkőzni.
– Ez abból eredt, hogy nem tartottak tehetségesnek. Inkább egyfajta belső indíttatás volt, hogy minél jobb legyek. Még most sem szabadultam meg ettől. Nem is voltak nagy vágyaim, maximum az volt az elképzelésem, hogy zenetanár leszek. Csak azért felvételiztem, hogy ne mondják, meg sem próbáltam. Magánórákat sem vettem, mint ahogy arra sem számítottam, hogy bejutok az egyetemre. Aztán évekig nem mertem zeneszerzőnek nevezni magam. Ha kérdezték, mivel foglalkozom, inkább zongoristának mondtam magam. Most már könnyebben elfogadom a státusomat.

– Hogyan kerültél a színház bűvkörébe?
– Teljesen véletlenül, avagy a megfelelő helyen voltam a megfelelő időben, és a megfelelő emberekkel hozott össze a sors. Kellett egy zongorista az egyik előadáshoz, pontosabban beugorni valaki helyett. Játszott benne Balázs Attila is (a temesvári Csiky Gergely Színház jelenlegi igazgatója – szerk. megj.), akivel összebarátkoztam, és megmutattam neki néhány szerzeményemet, mert akkor már próbálkoztam az írással, de még mindig nem túl tudatosan, csak motivált az, hogy egy tanárnő egyszer hallott gyakorlás közben vagy helyett improvizálni, és beajánlott egy galériának, ahol házi zongorista lettem, kiállításokon, könyvbemutatókon amolyan hangulatfelelős.

Ezután tíz évig csak vele dolgoztam, időnként még most is, de ez így jó és elég, mert nekem fontos, hogy minél több emberrel dolgozhassak.

– Van olyan munkád, amely különösen kedves számodra?
– Kettő is, a legújabb a Nagyvárad Táncegyüttes Barbárok című előadása a székelyudvarhelyi Györfi Csaba rendezésében, amely zeneileg nagyon komplex, és az egyik legkülönlegesebb munkám, a másik pedig a 7/7 mozgásszínházi előadás, a feleségemmel (Baczó Tünde táncművész-koreográfus – szerk. megj.) közös produkció, ahol az elektronikus zenei világ keveredik az akusztikus hangzásokkal. Az az igazság, hogy sokkal több a szabadságom a mozgásszínházi előadásokban, és imádok is ilyen irányban mozogni, mert a zene itt fontosabbá válik, és sokkal többet mondhatok általa, míg a színházban minden a szövegnek van alárendelve.

– Ezért kezdtél független művészeti projektekbe?
– Valószínűleg. Én zenész is vagyok, akinek szüksége van a színpadra, hogy megmutassa magát, a műveit, mert az előadások egyszer csak lekerülnek a műsorról, és azzal a zene is süllyesztőbe kerül. Ennek apropóján indult be A színház zenéje projekt, hogy élő koncerten is megismertessük az előadásokhoz született dalokat. Ezt most kicsit pihentetem a sok egyéb miatt. Tavaly indítottam egy új projektet, The Tango Orchestra a formáció neve, országszerte koncertezünk, csak tangót játszunk, öten vagyunk, de szoktam még hívni énekeseket, például volt egy szólista a milánói operából meg egy boszniai énekesnő, aki saját nyelvén írt szövegeket a zenémre. Előkészületben van továbbá egy rövidfilm és egy játékfilm, illetve egy animáció, amelyeknél zeneszerzőként szintén közreműködtem.

– Öt éve, alig 34 évesen UNITER-díjat kaptál munkásságodért. Változtatott-e rajtad, helyzeteden a hazai szakma legrangosabb elismerése?
– Talán annyit, hogy abban az évben több interjút készítettek velem, vagy ha meghívtak valahova dolgozni, előszeretettel tűzték a nevem elé, mert jól hangzik (nevet). Felkérés nem érkezett feltétlenül több, de bizonyos helyeken komolyabban vesznek azóta. 

– A zenén túl mi foglalkoztat?
– Annyira kitölti az időmet… Szeretnék többet olvasni, utazgatni (bár folyton úton vagyok), más kultúrákat megismerni, új dolgokat felfedezni, több inspirációt szerezni. Csak az alkotó embernek az a nagy félelme, hogy ha elmegy fél évre, elfelejtik. Folyamatos ez a körforgás, és benne kell lenni, különben jön a következő. Főleg, hogy most van egy olyan tendencia, miszerint nem is szükséges a képzettség, elég, ha minimális számítógépes tudással és ritmusérzékkel rendelkezik valaki, netán DJ, ők nagyon jól keverik a zenét minden végzettség nélkül. Másfelől sok rendező nem is tud mit kezdeni azzal, ha erős a zene.

Nekem azért volt szerencsém, mert Frunză teret adott az élő zenének, közlési célja volt vele, és nem csak aláfestésként, hangulati elemként szolgált. Ezt persze nem minden színház engedheti meg magának.

– De azért még így is foglalkoztatott vagy. Miken dolgozol jelenleg?
– Múlt héten ment le a Senki madara bemutatója Nagyváradon, közben elkezdtem egy munkát Béres László rendező mellett a békéscsabai bábszínháznál, a Helység kalapácsát. Resicabányán is készül egy produkció Baczó Tünde rendezésében. Április közepéig Jászvásáron, Brassóban, Bukarestben, Galacon születik előadás a zenémmel. Márciusban Velencében dolgozom majd, egy amerikai rendezővel.