HIRDETÉS
Ami még évekkel ezelőtt fura és megmagyarázhatatlan disztópiának tűnt volna, az mára már valósággá vált. Merthogy ki gondolta volna, hogy 2020-ban úgy megyünk bevásárolni, hogy arcmaszkot kell viselnünk? Bár a koronavírus-világjárvány az a történés, ami kivétel nélkül mindenkinek felforgatta az életét,
voltak azért még szürreális pillanatok 2020-ban, ami miatt legszívesebben elfelejtenénk az egészet, és továbblépnénk egy olyan jövőbe, ahol nem a bizonytalanság és a rosszabbnál rosszabb, valóság írta forgatókönyvek követik egymást.
Május 6-án, az első lezárás idején jelentette be Charlie Brooker, hogy nem készít új Black Mirror-epizódokat, hiszen a valóság szerinte így is eléggé szürreális és kiábrándító, és ő már semmit sem tud ehhez hozzátenni.
A lehetséges sötét jövőképeiről ismert antológiasorozat tehát gyakorlatilag átkerült a valóságba, már nem tűnt érdekesnek ennél is drasztikusabb elméleti helyzeteket felvázolni
– gondolhatta Charlie Brooker, aki aztán csak meggondolta magát, és év végére elkészítette a Death to 2020 (2020: Legyen már vége!) címet viselő mockumentaryjét (áldokumentumfilmjét), amiben „szakértők” segítségével elemezteti ki az év legfontosabb történéseit.
A szakértők ez esetben tényleg idézőjelesek, hiszen igazi sztárparádét sikerült összehozni ezekre a szerepekre: van itt Samuel L. Jackson által alakított újságíró, Hugh Grant által játszott történész, míg Kumail Nanjiani egy milliárdos, Lisa Kudrov pedig egy nem hivatalos republikánus szóvivő bőrébe bújik, de megkapjuk az Így jártam anyátokkal sorozat „anyukáját”, Cristin Milotit, aki elmondása szerint egy úgynevezett „soccer mom”, vagyis egy átlagos amerikai családanya, aki nem igazán használja a közösségi médiát, csak a Facebookot és az Instagramot. És a Twittert. És a YouTube-t. És persze a Google-t.
A Death to 2020 ilyen és hasonló, jól felépített poénok tömkelegét zúdítja a nézőre, miközben azt nézzük, hogy mennyi minden történt a világban január óta. Így például az a „milliomosok és gazemberek Coachella Fesztiváljának” titulált davosi Világgazdasági Fórum klímakatasztrófa témában megtartott kiadásán Greta Thunberg felszólalása alatt ott látjuk a kitalált Bark Multiverse milliomost, a világ egyik leggazdagabb emberét, aki a bejátszás után egy lesötétített szobában meséli, hogy mennyire megérintették őt a klímaaktivista szavai, és ennek hatására egyből érezte, hogy cselekednie kell:
kiadta, hogy vásároljanak meg egy hegyet Új Zélandon, ahol biztonságos bunkert alakíttatott ki magának.
És amikor a rendező a kamera mögül rákérdez, hogy az emberek mit mondtak erre, nem találták önző dolognak, hanyag eleganciával csak ennyit válaszol: nem tudom, mert a falak hangszigeteltek.
Persze így leírva nem jön át olyan jól a poén, mint a pörgős vágóképek közé beillesztve, de azért jól leírja az alkotás lényegét: Charlie Booker a rá jellemző maró gúnnyal és humorral tárja elénk 2020 történéseit, amit többek között egy olyan történész is kommentál, aki valós eseménynek tartja a Trónok harca cselekményét, és amikor erre is rákérdeznek, hogy mégis hogy gondolja, zavarodottan csak annyit mond, hogy
márpedig ő a történész, és amúgy is kuss, váltsanak valami térképre, ahogy azt az ilyen filmekben szokás.
De ott van a Lisa Kudrow által szenzációsan hozott trumpista „szóvivő”, aki az egyik pillanatban még kijelent valamit, utána pedig letagadja az egészet, és megspékeli azzal, hogy Ukrajna egyébként nem is létezik, mert ő így gondolja. De a korábban említett anyukáról is kiderül, hogy rasszista és összeesküvéselmélet-hívő, aki kész ténynek vesz minden hangzatos, bő nyállal terjesztett hoaxot, amit aztán mindenki arcába dörgöl.
A készítők annyi információt és poént belezsúfoltak a mindössze 1 óra 10 perces játékidőbe, hogy időnként le kell állítani a filmet, hogy egyáltalán feldolgozzuk, hogy mit láttunk és hallottunk, mert például
a hírblokkok, újság-címlapok és a „szakértői titulusok” olyan gyorsan pörögnek a gyors vágóképekkel együtt, hogy amint az egyik poén leesik, már érkezik is a következő.
A vágóképeknél maradva pedig kifejezetten vicces, amikor az úgynevezett vírusszakértő elkezdi fejtegetni a tudományos magyarázatot, erre a készítők cirkuszi mutatványos vágóképeket mutatnak, „hogy fenntartsák a néző érdeklődését”, amit a szakember homlokráncolva és megrökönyödve vesz tudomásul, látva, hogy senki nem veszi őt komolyan.
Ha valaki amiatt nem nézné meg a Black Mirror alkotóinak új filmjét, mert amúgy is a koronavírusról és a rendkívül rossz évként nyilvántartott 2020-ról szól az egész, szíve joga, de rendkívül sok poénról és humoros megvilágításba helyezett történésről marad le, vagyis arról, hogy
nem föltétlenül kell tragédiának felfogni azt, ami idén történt a világpolitikai színtéren.
Itt mindenki megkapja a magáét a készítőktől, legyen szó Boris Johnsonról, Donald Trumpról, Bernie Sandersről vagy éppen az amerikai elnökválasztást megnyerő Joe Bidenről. Szintén rendkívül vicces volt például az a szkeccs, amikor a több személyiséget kifejlesztő, magányos brit átlagpolgár úgy tekint az amerikai elnökválasztásra, mint egy játékshowra, ami olyannyira bonyolult és nem szórakoztató, hogy csak négyévente kerül műsorra.
Charlie Booker és Annabel Jones filmje tehát kellett, mint egy falat kenyér a világot kritikusan értelmezőknek, és a minőségi, odapirító humor kedvelőinek. És azért
mégiscsak jobb így, teli torokból röhögve visszatekinteni 2020-ra, mintha azon bánkódnánk, hogy mi minden rossz történt idén.
És ameddig a populista demagógia és a végletekig túlzásba vitt polkorrektség, valamint a csetlő, botló ámokfutó politikusok velünk vannak (Trump nélkül már eggyel kevesebb), addig mindig lesz „alapanyag” a jövőre nézve. Már csak az a kérdés, hogy
sírni vagy kacagni fogunk-e egy újabb év végén mindezen.
A lényeg úgyis az, hogy ki és hogyan tálalja ezt az egészet.
A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.
