Don Quijote kálváriája

A leggyakrabban úgy emlegetik, hogy átok ült ezen a filmen. Húsz éve készül – pontosabban nem tudott elkészülni –, de amikor pár éve végre sikerült leforgatni, akkor sem szűnt meg a balszerencsék sorozata, ami övezte az alkotást. Terry Gilliam álomprojektje, Az ember, aki megölte Don Qujote-t pont attól lett híres, hogy hogyan nem tudott megvalósulni az évek során:

pénzhiány, biztosítási probléma, árvíz, betegség tette lehetetlenné a munkát, amikor pedig elkészült, a bemutató került veszélybe egy per miatt, ráadásul a rendező még egy stroke-ot is túlélt a „finisben”.

A meg nem valósuló filmről és a forgatás viszontagságairól 2002-ben dokumentumfilm is készült Lost in La Mancha címen.

És most ott tartunk, hogy a filmet, amiről már elképzelhetetlen volt, hogy valaha is megvalósul, több mint egy évvel annak a Cannes-i filmfesztiválos bemutatója után a Csíki Moziban is megnézhettük, a Filmszereda – Székelyföldi Mozgókép Fesztivál kínálatában.

Ha nem lett volna ilyen viszontagságos útja a Monty Phyton tagjaként híressé vált Terry Gilliam legújabb filmjének, akkor az azóta elhunyt John Hurt is lehetett volna a főszereplője, de Johnny Depp is alakíthatta volna Sancho Panzát. Először Jean Rocheforttal kezdték el a forgatást, ő alakította volna a búsképű lovagot, azonban betegség miatt elhagyta a produkciót. Később felmerült Gerard Dépardieu neve Don Quijote szerepére, aki nem vállalta el, aztán Robert Duvallal forgattak volna, Depp szerepét pedig Ewan McGregor vette volna át, ez az elképzelés azonban pénzhiány miatt nem valósulhatott meg. Aztán jött John Hurt, de mivel kiderült, hogy rákban szenved, eltolták a forgatást egy évvel. Aztán John Hurt elhunyt, és a sokadik újratervezés kezdődött, amíg végül Jonathan Pryce bújt a szélmalmokat óriásnak néző öreg lovag bőrébe, míg fegyverhordozója a hollywoodi A-listás sztárrá vált, fiatal Adam Driver lett.

Terry Gilliam alkotása tulajdonképpen egy film a filmben,

története szerint egy reklámfilm-rendező forgatás közben szembesül egy régi DVD előkerülésével azzal, hogy tíz éve szintén La Mancha városában forgatott egy Don Quiote-filmet, ami azóta a feledés homályába merült. Az önreflexívnek is felfogható viszontagságos forgatásról „elmenekülve” felkeresi a korábbi filmje helyszíneit, és nem várt kalamajkákba keveredik. Megtalálja az öreg cipészt, akit anno felkért Cervantes búsképű lovagjának szerepére, ám a helyzetet csak bonyolítja, hogy az öregről kiderül: azóta Don Quiote-nak képzeli magát, és ebben a delíriumos állapotban mindenkit a híres világirodalmi mű szereplőjének lát.

Túl szép lenne azonban, ha ennyi viszontagság után a film jól sikerült volna.

Bár az évek során változtattak a történeten, már sosem tudjuk meg, hogy milyen lett volna a film az eredeti elképzelés szerint.

A végeredmény azonban nem egy letisztult alkotás, hanem egy helyenként követhetetlen, elnyújtott katyvasz lett,

amiben a rendező csúcsra járathatja a már védjegyének számító, jelmezekbe bújtatott statiszták őrületes parádéztatását, emellett a hatalmas, hasznavehetetlen tárgyakból álló színes kelléktárát, amikhez képest az emberek törpéknek tűnnek, legyen az műanyag óriásfej, nagyméretű hintaló vagy éppen egy törött használati tárgyakból épült hatalmas máglya, amin egy giccses Szűzanya-szobor díszeleg.

A film pedig erről az őrületbe hajló káoszról szól, a történet azonban csapongó, sokszor nem világosak az ok-okozati faktorok, illetve az, hogy milyen kapcsolatban van a múlt és a jelen.

Egy, az eseményeket irányítani nem tudó karakter bukdácsolását látjuk, pontosabban azt, hogy a Sancho Panzává váló Toby egyre inkább elveszti a körülötte zajló események irányítását, és egy magát Don Quiotenak képzelő toprongyos öregember Sancho Panzájaként próbálja visszavenni a gyeplőt – nem lövünk le ezzel nagy fordulatot –, sikertelenül.

A filmben a legfájóbb a karakterfejlődés hiánya:

a szereplők nem tanulnak a saját hibáikból, ugyanakkor a legtöbbször a motivációik is hiányoznak, vagy nagyon vázlatosak, érthetetlenek, emellett pedig kivétel nélkül minden főszereplő egysíkú.

Don Quiote folyamatosan ugyanazt mantrázza (mondjuk az ő esetében ez elnézhető, hiszen ő így van kitalálva), Sancho Panza nem találja a saját hangját és karakterét, a producer felesége folyton szexelni akar, az orosz milliomos pedig egyszerűen a velejéig romlott megalomániás gazember, aki csak azért van ott, hogy legyen egy gonosz karakter is a filmben.

Ezt a kaotikus egyveleget végignézve nem is igazán értjük, hogy miért ragaszkodott ennyire Terry Gilliam ehhez a projekthez, amit végül nem tudott rendesen elmesélni. Az is lehet, hogy az ő fejében máshogy játszódott le ez az egész, látta benne a koherens egészet, csak végül, a sokadik nekifutásra már azt mondhatta:

A rászánt több mint két óra és ezen sorok megírása után valahogy én is így vagyok ezzel: megnéztem, leírtam, és én is elengedhetem ezt az alkotást. Közben viszont elmondhatom magamról, hogy kritikát írtam egy olyan filmről, ami szinte nem valósult meg.