Egy cipőben vándorlunk?

Az alternatív társulatok tudjuk, általában a hivatalos kőszínházi kereteken kívül működnek, ám sokszor előfordul, hogy egy-egy alkotócsoport kőszínházba szerződött színészekből áll össze egy-egy alternatív produkcióra. A Temesvári Eurorégiós Színházi Találkozó (TESZT) házigazdái is ezt tették. A Csiky Gergely Állami Magyar Színház (Temesvár), a Ioan Slavici Klasszikus Színház (Arad) és a Zombori Nemzeti Színház művészei koprodukcióban mutatták be az Exit című előadást, melyet Schilling Árpád neves budapesti rendező állított színpadra. Egy olyan alkotó, aki vállaltan a politikai színház elkötelezettje, de akinél az artisztikus színházi formanyelv mindig fölülírja a média és köznyelv konkrét politikai célokat szolgáló direkcióit.

A rendezőt nem a politikai jelszavak és a tudatosan kiagyalt propagandisztikus célok vezérlik, hanem a jelenség értékű emberi magatartásformák,

az elmúlt évi TESZT- en A harag napja című előadáson aktuális társadalmi kontextusba helyezett személyes sorsokat mutatott be. Most is ez történt, de csak az előadás első felében, aztán az értelmezési dimenziók mintha egyszerre kitágultak volna, a szereplők mozgástere pedig éppen hogy beszűkült. Schilling a jelen valós történéseinek dokumentatív megmutatása után egy orwelli jövőkép abszurditását hozta be a képbe.

Az Exit című darabot a színészek (Balázs Attila, Bandi András Zsolt, Csata Zsolt, Ninoslav Đorđević, Éder Enikő, Andrei Elek, Branislav Jerković, Mátrai Lukács Sándor, Dragana Šuša, Tokaji Andrea, Vass Richárd, Carmen Vlaga-Bogdan) improvizációinak felhasználásával írta a rendező és Láng Annamária, dramaturgja Bíró Bence volt. A mű a gazdasági, megélhetési kivándorlás egyik tranzit élményét veszi górcső alá. Azt a helyzetet, amikor a jobb élet reményében, az országukat hátrahagyók még nem érkeznek meg a célországba – jelen esetben Angliába, Londonba – még csak az Éden kapujában állnak, ahol különböző feltételeknek kell megfelelniük ahhoz, hogy bebocsátást nyerjenek. Először teszteket kell kitölteniük, mindenféle kérdésekre kell válaszolniuk, például olyanokra, hogy milyen munkát szeretnének majd odakünn vállalni.

Az Exit első felében láthatjuk, hogy román és szerb, romániai és a vajdasági magyar nagyon is hasonló vágyakkal indul nyugatra. Jobban akar élni.

Hogy aztán személy szerint kinek mi az a jobb élet? Jobb farmer, jobb kaja, nagyobb képernyős tévé, vagy, hogy egyáltalán legyen mit enni és ruhát adni a gyerekre? Nagy különbségek vannak a szerencse próbálás okai között.

Tudjuk, nem az első és egyetlen helyzete ez a történelemnek, csak a huszadik században is több olyan trauma érte ebben az eurorégióban élő nemzeteket, hogy azoknak vándorolni támadt kedvük. Tudjuk, hogy az első világháborút megelőző években, a Trianon előtti Erdélyből, Vajdaságból, nagy Magyarországról másfél millió emberünk „tántorgott ki” Amerikába, nem beszélve az első nagy gazdasági világválságról. De nézzük, hogyan vizsgálódhat ma egy rendező a jelenkori történések tükrében. Hogyan mutathatja meg a kisebbségi létben élő kétnyelvű magyarok viszonyát a román és szerb polgártársakhoz, abban a helyzetben, amikor együtt lépnek kívül Románia és Szerbia államhatárán. Akárhogy is nézzük, innentől kezdve egy cipőben járnak. Minő paradoxon, hogy az egymással történelmileg összetartozó, ám az évtizedek során, párhuzamos szellemi elszigetelődésbe merevült nemzetek egyedei most együtt, egyszerre kötnek útilaput a talpukra. Most együtt vándorolnak ki onnan, ahol csak igen nagy fenntartásokkal tudtak együtt élni, most talán azt is remélhetjük, hogy egy messzi „közös hazában” jobban kijönnek majd egymással? Hiszen ott egy gyékényen árulnak majd. Ott a magyar, a szerb a román bevándorló mind egyformán kelet-európai, vagy balkáni, vagy, a fene tudja, milyen közös jelzővel illetett (poszt kommunista?) népséghez fog tartozni a nyugatiak szemében. A lényeg hogy, sohasem lesz bennszülött. A legkisebb közös többszörös számára itt a „nem angol állampolgársági” állapot lesz. S e miatt a naiv néző úgy gondolhatná, hogy a darabbeli három nemzet, majd angolul társalogva a Kánaánba jutva akár össze is ölelkezhet. A darabban azonban csak a jólét előszobájáig juthatnak a szereplők.

A temesvári néző, ha próbálja beleélni magát a kivándorlók helyzetébe, nem megy ez könnyen neki, hiszen, ő maga az itt maradást választotta. S talán még azt is gondolhatja magában, hogy nem kötelező elmenni se Szerbiából, se Romániából, hiszen momentán egyik országban sincs életveszély. Nem bombáznak „jótékony, rendcsináló” erők (Szerbia tudja, milyen volt az, amikor éppen ez volt a projekt) és egymásra sem lőnek mostanában állampolgárok (mint Romániában anno). Schilling Árpád se akar kivándorolni Magyarországról, azt nyilatkozta nem rég, hogy azt sem szeretné, ha a gyerekei ezt tennék, de a kijutás kapujában összezárt hasonló sorsú emberek döntéséről ellenkezni neki sincs joga. Tudja ezt a rendező is, láthatóan szurkol a csapatnak, hiszen, minden szereplő úgy érzi, ez az utolsó esély számára.

Hogy kinek milyen elképzelései vannak a kinti létről, az eléggé ködös. Van, aki bébiszitter, van, aki kutyasétáltató, van, aki mosogatólány szeretne lenni. Egymás nyelvén nem tudva egy román és egy szerb asszony kedvesen mutogatja el egymásnak jövőbeli álmait. Egyik romániai magyar lány énekesnői ambíciókat dédelget, rossz angol tudását is fitogtatja, ezzel némi tekintélyhez jut. Amúgy, a több nemzetiségű emberi masszában láthatjuk, egyedül a magyarok beszélek két nyelvet, a sajátjukat és az államét, amelyben eddig éltek. Aztán kiderül, hogy bizony angolul kellene tudni valamelyest mindenkinek, ahhoz hogy magát megértesse majd odakinn és akkor talán a maroknyi csapatban sem lenne ekkora a bábeli zűrzavar, mint amekkora kialakul az összezártságban.

Pedig a kényszerűség, még demokráciát is szül, a csapat vezetőt választ, aki látszólag ésszerű megoldásokat vezet be. Legelőször is minden csoporttag nevét angolra „fordítja”, és a neveket lerövidíti, félbe vágja.

Orwell 1984 című regényéből ismerjük ezt az úgynevezett „újbeszél” nyelvet. S innentől a darab végéig egyre inkább belecsúszunk a lehetetlenbe, a feloldhatatlanba. A csoportvezetőről kiderül, hogy az folyamatosan becsapja a társaságot, és nem azon dolgozik, hogy a bebocsátókkal (akikről már nem tudjuk, hogy angolok, vagy kicsodák valójában) tárgyaljon. És nem tudjuk már, hogy egy tranzit-váróteremben, egy karanténban, vagy a halálra ítéltek keszonjában vannak a szereplők. Végül egy járványos betegség is kitör és ezt csak a túlélésre születettek ússzák meg élve.

Schilling három társulat, a temesvári, a zombori és a szabadkai művészek gondolatait tapasztalatait érzéseit, improvizációit gereblyézte össze. Ebből lett a dramaturgia, a történeteket a saját élmények hitelesítettek – mondta el a rendező az előadás utáni közönségtalálkozón. A művészek saját nemzeti és „állami” élményeit ötvözte össze a színen, majd ezeket fiktív helyzetekké transzponálta és az egész előadást átvezette egy abszurd világba. Jelmezek, díszletek nélkül dolgozott. A civil lét szereplőivel, azok történeteivel kezdte a mesét, majd – erős szemlélet és formaváltással – a „nagy testvér” hatalmától való generális szorongás érzetébe tolta a nézőt.

Az előadás címe: Exit, a szó angolul nagyjából kilépést, kijáratot jelent. De jelent még lehajtót, lelépést, szabad kijárást, színházi utasításként pedig azt: kimenni a színpadról.

Schilling szótárában e szó a kivándorlás fogalmával lett azonosítható, a halál jelentéssel is megterhelve. A darabban a titokzatos járványos kórba majdnem minden szereplő belepusztul, az áruló vezetőn kívül ketten maradnak életben a „jóember” (talán Isten küldötte?), ő a darab végén egy máglyafélét kezd el rakni, és egy „másságot mutató fiú”, aki a halottakat meglopva egy alkalmas pillanatban kisurran a végzet keszonjából.

Ennyi feloldást kínált mindössze a rendező a temesvári előadás nézőinek. Ez lett a „játszma vége”, amely egy valós probléma dokumentálásából egy becketti világba fordult. Talán figyelmeztetve miket a jelen-valóság abszurditására.