HIRDETÉS

Érezni a szív hangjával a közönséget

André Krisztina 2017. július 21., 18:09 utolsó módosítás: 2017. július 29., 14:50

Sok városban volt már otthon, de elmondása szerint mindvégig elkísérte őt a „ditróiság”. A nemrég Gyergyóditró díszpolgárává avatott B. Fülöp Erzsébettel a pályájáról, a színészi létről, a helyekhez fűződő viszonyáról beszélgettünk.

Gyergyóditró díszpolgárává avatták nemrég a falu büszkeségét, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház művészét Fotó: Andi Bulboaca

– Hogyan került először kapcsolatba a színházzal?
– Azt hiszem, hogy minden kamaszlánynál benne van pakliban, hogy milyen jó lenne színésznőnek lenni. Én is pontosan így működtem, csakhogy sokáig nem mertem bevállalni ezt az álmomat. Színházba járni Gyergyóditróban nem volt lehetőségem, később Csíkszeredában láthattam előadásokat, az nagyon belém vésődött. Aztán sokáig tanultam a jogra, de utolsó percben rájöttem, hogy hiába a sok befektetett munka, azt az utat kell bevállalnom, amit belül érzek. Azóta is erre bátorítok mindenkit: meg kell lépni, amit az ember fontosnak érez.

– Nem elsőre sikerült a felvételi, mégis kitartott mellette. Miből fakad ez a nagy elhivatottság?
– Ez a vágy volt a motor. Egy hely volt a lányoknak és egy a fiúknak akkor, hol hatvanan, hol nyolcvanan voltunk arra a helyre. Nem ismertem senkit, színházat nem láttam, úgy nézek ki, ahogy, számomra is fizikai képtelenség volt elsőre bejutni. Igazából Parászka Miklós volt az első ember, aki látott bennem valamit. Belenézett a felvételiztetésbe, s mikor besétált, akkor pont én voltam bent. Bár nem vettek fel, amikor lejárt a vizsga, felajánlotta, hogy Szatmárnémetiben dolgozhatok segédszínészként. Ez már közelebb volt öt centivel ahhoz, amit én akartam.

HIRDETÉS

– Szatmárnémetiben, Kolozsváron, Vásárhelyen is töltött néhány évet. Hogyan kötődik ezekhez a helyekhez?
– Vásárhely nekem a „második hely” az életemben az otthonom után. Kolozsváron is nagyon szép időszakaim voltak, szerettem a várost, a sétatereket, a parkokat, de Vásárhely valahogy nagyon az enyém. Olvastam valahol, hogy a helynek az energiája segít vagy visszatart. Ez a hely nekem nagyon sokat segített: a közönség befogadott, érzem a szeretetüket, ide kapcsolódik a férjemmel való megismerkedés, az első csók, az egyetemi évek. Úgy érzem, hogy a Bolyaiak és a Telekiek hangulata még mindig belengi ezt a várost.

– Nemrég szülőfaluja, Gyergyóditró díszpolgárává avatták. A „ditróiság” hogyan van jelen az életében?
– Hordozom magamban, belém íródott a ditróiság: akármit csinálsz, akárhol vagy, ditrói vagy. Beivódtak a génjeimbe azok a habitusok, amelyek a környezethez kötnek.

Az emberek, gesztusok, szokások, arcok mind bennem vannak. Hordozom az embereket mint karaktereket, mindenkiből dolgozom.

Van olyan karakterem, akiből visszaköszön édesanyám, Kuruc Lina néni, a szomszédasszony, a tanáraim, mint például Puskás Imre, a fizikatanárom, Petres tanár úrék, mindenki hozzáadott valamit.

– Doktori címmel rendelkezik, tanít, rendez a színészi lét mellett. Hogyan segítik egymást ezek a szerepek?
– Kiegészítik egymást, ez a szép benne. A doktori dolgozatomban a színészi gesztusokról írok, azt kutatom folyamatosan. Most is néha fellépés előtt, felkészülés közben bevillan egy gondolat, amit elméleti síkon meg lehetne írni, s olyankor vágyom arra, hogy megírjam, összekössem az elméletet a gyakorlattal. A tanítás, a rendezéseim is mind végső soron ugyanahhoz a témához kapcsolódnak: a színészi testnyelvhez, még ha sokszor nagyon másfajta dolgoknak is tűnnek is elsőre.

– Mennyire tudja ilyenkor az egyiket elkülöníteni a másiktól, szükséges ez egyáltalán?
– Nem könnyű, de örülök, ha például nem színészként viselkedem, amikor rendeznem kell, viszont hasznomra válik, hogy tudok színészként is látni egy rendezést. És örülök, ha nem pattanok fel a székről és mutatom meg a diáknak, hogy mit kellene csinálni. Volt erre példa, az elején, amikor elkezdtem tanítani, ahogy nem értettem, hogy mit nem ért ebben, na nem baj, majd megmutatom. Aztán rájöttem, verbálisan kell leközölnöm vele, a diáknak magának megtalálnia az eszközt, hiába mutogatok, abból nem lesz sikerélménye.

– Van ilyen sikerélményekkel teli, kedvenc része a próbafolyamatban?
– Mindegyik részben más az érték. Nagyon izgalmas, amikor megkapsz egy szerepet, és beindítja a fantáziádat, vagy amikor bejönnek intuitív dolgok a karaktered kapcsán, és az később megjelenik a szerepben. Természetesen az ellenkezője is igaz: van, hogy jön valami erős érzés a szereppel kapcsolatosan, aztán a rendező teljesen mást akar kihozni az egészből. Számomra nagyon érdekes, hogy vajon megvan-e bennem az a karakter, hordozom-e magamban, honnan tudom előhozni, mi a közös bennünk.

„Amióta a Nyugalmat játszom, figyelem a szarkalábaimat, az arcomat, hogy mennyire megváltozott, elcsúnyult.” Fotó: Andi Bulboaca

A próbákon, az előadásban az előhívást szeretem: kérdés, hogy amikor például nagyon fáradt vagy, akkor hogyan tudod működtetni a szereped.

Vannak olyan rendezők, akik olyan dolgokat hoznak ki a színészből, hogy őt is meglepi, valamilyen szinten meg is változtatja.

Például a Nyugalom című előadás alatt elcsúnyultam. Én soha nem foglalkoztam a korommal. De amióta a Nyugalmat játszom, figyelem a szarkalábaimat, az arcomat, hogy mennyire megváltozott, elcsúnyult. A tempómat, hogy bizonyos helyzetekben elkezdtem védeni a testemet, ami eddig nem érdekelt. Az a jó, hogy a szerep által tudod tematizálni a benned zajló dolgokat. Most jó a halállal is foglalkozni.

– Minden esetben ennyire erős változást érez a magánéletében egy szerep után, vagy általában könnyebb kilépni a karakterből, ha lejárt az előadás?
– Nem akarok teljesen kilépni, én örülök, hogy például ez a szerep közelebb vitt a halál érzetéhez. Nemcsak azért, mert meghalok a színpadon, ezáltal tanulmányoznom kellett azokat a mechanizmusokat, mint leépülés, lassulás, szétesettség, ami a halál folyamatához tartozik, de mert a közönség is ezáltal szembesülhet mindezekkel. A másik leépülését és halálát látva talán könnyebb lesz a számunkra oly félelmetes elmúlás gondolatával megbarátkozni, azzal a gondolattal, amiről a társadalmunk nem beszél, nem vesz tudomást.

Emiatt halnak meg az emberek magányosan, a falnak fordulva, még akkor is, ha vannak szeretteik.

Volt olyan család, aki Csíkszeredából eljött még egyszer megnézni a darabot, mert amikor először látták, akkor nagyon megütötte őket az előadás, aztán első élményként megfogalmazták, hogy másképp kell nevelniük a gyerekeket. Aztán jöttek másodszorra is, hogy jobban megértsék, mert nagyon elgondolkodtatta őket. Ezekért a visszajelzésekért éri meg, ha tényleg reflektál a néző a saját életére.

– Mennyire gyakori, hogy eljutnak önhöz a visszajelzések?
– Nagyon kevés jut el, de ahogy Zeami mester mondja: érzem a szív hangjával a közönséget, és ez sokat számít.

– A TIFF segítségével belekóstolt a filmes karrierbe is, ezt hogyan élte meg?
– Az egy nagyon különleges élmény volt az életemben, ehhez fogható nem is volt. Hogy ennyire szeressenek, tegyenek-vegyenek, vigyázzanak rád, javadat keressék, az valami hihetetlen. Sokszor rá is csodálkoztam, hogy mit keresek itt. Nagyon sok mindent tanultam akkor a TIFF-esektől, igazi profi csapat vett körül. Izgat továbbra is a filmezés, csak nem vagyok benne biztos, hogy működnék filmvásznon. Kellene egy rendező, akinek hasonló karakterre van szüksége, és van türelme egy tanulófolyamathoz.

– Ennyi év tapasztalata után hogy látja, milyen a színészi lét ahhoz képest, amilyennek annak idején Ditróban elképzelte?
– Ahogy Ditróban elképzeltem, az hasonló volt ahhoz, ahogy Móricka elképzelte. Nem szeretnék nagy kifejezéseket használni, de felőrli az életedet a szó jó értelmében. Nem tudsz mást csinálni. Vagy kilépsz, és akkor mást csinálsz, vagy hagyod, hogy ez határozzon meg.

HIRDETÉS
0 HOZZÁSZÓLÁS
HIRDETÉS
HIRDETÉS
HIRDETÉS