Fincziski Andrea: nem tudok kispados lenni

Katona Zoltán 2020. február 07., 15:38 utolsó módosítás: 2020. február 07., 16:05

Több mint huszonöt éve van a színészi pályán, meghatározó az arca és hangja a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színházban. Arkagyinától Anna Karenináig, Nórától Bernardáig játszotta a szerepeket. Idén először kapta meg az Udvarhelyszék Kultúrájáért Díjat, pedig más, főleg szakmai díjak talán már régebben jártak volna neki. Fincziski Andreával beszélgettünk szakmáról, kiégésről, szerepekről, és még sok mindenről.

Fincziski Andrea: nem tudok kispados lenni
galéria
Fincziski Andrea. Neve gyakorlatilag egybeforrt az udvarhelyi színházzal Fotó: Erdély Bálint Előd

Fejből sorolom a főbb szerepeit, amikor a Tomcsa Sándor Színház nézőterére leülve beszélgetni kezdünk – ezt azonban remélhetőleg nemcsak egy újságírónak illik tudni, hanem talán minden udvarhelyi színházba járónak. Neve gyakorlatilag egybeforrt az itteni színházzal – ha voltak is kisebb-nagyobb szünetei, Fincziski Andrea egyfajta állandóság a társulatnál és az intézmény imidzsében is. Néhány hete kapta meg az említett díjat, de kicsit úgy voltam ezzel, mint pár évvel ezelőtt, amikor Mario Vargas Llosa irodami Nobel-díjat kapott: csodálkozni kezdtem, mert azt hittem, hogy azt már olyan régen megkapta, hogy azóta el is felejtettük.     

Pionírkarrier a „nyüzsiben”

A nagyváradi születésű, de temesvári kitérővel 1999 óta Székelyudvarhelyen élő Fincziski Andrea már a beszélgetés első mondatainál felnevet a színház nézőterén, ahol beszélgetünk. De ez nem az a színpadi nevetés – azt hallom és ismerem több mint húsz éve –, ez most csak nekem szól és a fotósnak. 

– Tudod, ha kiskoromban létezett volna a hiperaktív szó, akkor biztos rám ragasztják. Öt-nyolc osztályos koromban heti háromszor jártam atlétikaedzésre, azelőtt baletteztem, úsztam, az atlétika után pedig kosárlabdáztam – mindig volt sport az életemben. De volt egy sajtóklub, amit minden héten én vezettem, mert a magyartanárnő rám bízta, és a pionírszervezetben is „karrierem” volt – mondja nevetve. Voltam csoportparancsnok, osztagparancsnok, majd ötödikben véletlenszerűen (mert disszidált az egységparancsnok) az iskola parancsnoki tisztségét is megkaptam. Elkezdtem járni a pionírtáborokba, ott is pofáztam, bár nem tudtam jól románul, de mindig mondtam, hogy mi mindent lehetne és hogyan kéne csinálni – egyszer csak megyei pionír-parancsnokhelyettes lettem egyedüli magyarként. Szóval ott voltam a nyüzsiben.

Véletlenül került a színészi pályára

Ma már hihetetlennek tűnik, de Finczi állatorvosnak készült, sőt érettségi után dolgozott is mezőgazdasági termelőszövetkezetben. A színi csak úgy jött, egy MIDESZ-rendezvény után, ahol padtársával és barátnőjével, Cvikker Katalinnal (ma a Nagyváradi Szigligeti Színház igazgatója – szerk. megj.) műsort állítottak össze, ebben látta meg a végzős Andreát egy elsőéves színis diák.

Anna Martinovna Zmejukinaként (Lakodalom, 2012) Fotó: Balázs Attila / Tomcsa Sándor Színház

– Tény, hogy véletlenül kerültem a pályára. Meglátott egy elsőéves színis fiú, odajött hozzám, és megkérdezte, hogy mit szeretnék csinálni, ha majd nagy leszek. Mondtam, hogy állatorvos leszek, mire rávágta, hogy neked a színpadon a helyed. Nem titok, Kardos M. Róbert volt az (ma ő is a nagyváradi színház színésze – szerk. megj.). Én már kicsi koromtól rajongtam Törőcsikért, Psotáért, Eszenyi pedig akkor lett ismert. Mi ott a Partiumban magyar tévén nőttünk fel, így nagyon sok színházat láttam. Fel is vettek Vásárhelyre, aztán harmadév elején Demeter András  lehívott Temesvárra. Ő volt a valaha legfiatalabb színházigazgató Erdélyben, Mrozek Tangójában ő alakította a férfi főszereplőt, én pedig a nőit. Székelyudvarhelyre később egyebek mellett az hozott, hogy Temesváron egyre kevesebb néző volt. Stúdió-előadás is maradt el, mert nem volt nézőnk. Ez azért borzasztó érzés volt! És akkor, 1998-ban vonzott az is, hogy mi itt új színházat alapíthattunk, és tudom, hogy bár Kossuth-díjas színészként nem kerülök be a színháztörténelembe, így még esélyem lehet rá. Tudtam, hogy itt több lehetőségem lesz a közösség szempontjából is, én ugyanis nagyon közösségi ember vagyok.
És akkor jött a kiégés...

Fincziski Andrea több mint húsz év után érezte azt, hogy egy kicsit elég – elég abból, hogy reggel tanítás a református kollégiumban (hét évig tanított drámapedagógiát), majd délelőtt próba, este előadás, délutánonként, két próba között pedig felkészülés a másnapi órára. Ráadásul ebben az időben még egy egyetemet elvégzett.

Nae Cațavencu az Elveszett levélben (2019) Fotó: Balázs Attila / Tomcsa Sándor Színház

– Borzasztóan kiégtem. De nem csak a feszített tempó miatt. Nem tudtam, van-e helyem a színházban, vagy hol van a helyem, miért nem vagyok máshol. Amikor elérhető lett volna számomra például akár Vásárhelyre, akár más színházba átmenni, nem mentem. Miután Csanád megszületett, akkor már nyilvánvalóvá vált számomra, hogy nem megyek. Legyünk őszinték: amilyen vagyok és amennyire szeretek dolgozni, én azt nehezen tudom elképzelni, hogy ne legyek foglalkoztatott! Hogy csak két- vagy háromévenként kapnék lehetőséget. És ha sokáig nélkülöznének, mire odakerülnék, már tehetségem se lenne hozzá a szorongásaim miatt. A kis társulatoknak az az előnyük, hogy folyamatosan játszol. Nekem ez sokkal jobb. Nem tudok kispados lenni.

„Rajongok a színházért!”

Másfél évvel ezelőtt egyik napról a másikra úgy döntött, hogy szünetelteti színművészi pályafutását és elmegy Svájcba dolgozni.

– Azt a nyolc hónapot a fiam, Csanád miatt is csináltam. Egy nap hazajött az iskolából, és azt mondta, hogy külföldön szeretne tanulni – és ezt már aznap elkezdtük szervezni. De kiderült számomra, hogy ez az egy év olyan sokba fog kerülni, hogy ezért nekem is be kell vállalnom valamit, így elmentem Svájcba egy szállodába dolgozni, szobalánynak. De ebben még az is benne volt, hogy időnként jó lenulláznod magad. Én kicsit úgy is élek, hogy időnként provokálom magam. Belemegyek valamilyen abszolút idegen területbe, ilyen volt az is, hogy elvégeztem a gazdaságszociológia szakot a Corvinus Egyetemen negyvenvalahány évesen. Semmi köze nincs a színházhoz, de kíváncsi voltam arra, hogy képes vagyok-e megállni a helyem máshol is. Svájcban dolgozni kellett keményen, így már nem volt időm és energiám arra, hogy az agyam folyamatosan kattogjon. Nagyon oda kellett figyelni, mert ha hiba lett volna a munkámban, akkor a gazdag svájci telefonált volna a recepcióra, hogy ez nem jó vagy az nem jó, és akkor a főnököd azt mondja, hogy ez mínusz tíz százalék – ráadásul a te zsebedre dolgozol, másrészt pedig a csapat is szív miattad, akikkel együtt dolgoztál aznap.

Kovács Mária (Kovács János meghal, 2019) Fotó: Balázs Attila / Tomcsa Sándor Színház

Kételyei, kérdései, vívódásai folyamatosan voltak és vannak. Abban sem volt biztos soha, hogy jó színésznő, holott évekig, kis túlzással estéről estére percekig szólt a taps a nézőtérről.  

– Mégis,

nagyon sokszor éreztem azt, hogy elhagyom a pályát, és hogy örökre. Folyamatosan megkérdőjeleztem magamat, de most már egyre kevesebbszer. A svájci munka egyebek közt arra volt jó, hogy megtapasztaljam, hiányzik-e nekem a színház. És ott kint nagyon hiányzott.

Mert a színházért rajongok. Ha pedig nem játszom, akkor nézni is nagyon szeretem! Úgy jöttem vissza, hogy csak olyasmit szeretnék csinálni, ami a színházhoz kötődik.

Huszonnégy órából huszonötöt megélni

A hazatérés óta ismét a színházban éli mindennapjait, de ennek ellenére gyakorlatilag új életet kezdett.

– Svájc azért is jó volt, mert félre tudtam tenni az egómat, és tudom, hogy ha egyszer az összes színház bezár, akkor is el tudok menni bejárónőnek, vagy bármilyen munkának neki merek fogni, mert a munka nem szégyen, és ezt hiúság nélkül meg tudom tenni, ha egészségem van. Ha valamit elvállalok, valamire a szavamat adom, akkor azt végigviszem. A színművészet mindig változó munka, hiszen soha nem ugyanazt csináljuk. Nekem mindig szükségem van valamilyen ügyre vagy célra, amibe szenvedélyesen beleszerelmesedek. Ugyanakkor nagyon-nagyon kíváncsi ember is vagyok, de sajnos emiatt felszínes is – az az ember vagyok, aki huszonnégy órából huszonötöt szeret megélni. Nagyon sokat hibáztam is az eddigi életemben, megpróbálok nem haragudni magamra, mert tudom, hogy egy-egy döntésem előtt nagyon sokat mérlegelek.

Mindig azt vallottam, és a diákjaimnak is azt mondom, hogy ha valami mellett elkötelezed magad, akkor tegyél meg mindent azzal a tudattal, hogy nincs második esélyed.

Ez úgy működik, mint a versenysportolóknál: az olimpiai döntő a 100 méteres futáson csak egyszer van, akkor, aznap, és nem teheted meg, hogy ne vessél alá mindent annak mind lelkileg, mind pedig fizikailag.  

„Nekem mindig szükségem van valamilyen ügyre vagy célra, amibe szenvedélyesen beleszerelmesedek.” Fotó: Erdély Bálint Előd

És ezért van az is, hogy nem nagyon tudja letenni azokat az érzéseket, amelyeket egy-egy előadásban megjelenít, megél, annyira azonosul velük.

– Van, aki le tudja tenni, de én nem olyan színész vagyok. Hazamegyek, és otthon is rágom magam rajta, hogy akkor az a pillanat kijött-e vagy igaz volt-e. És igen, elkezdek abban a világban élni, benne vagyok hat hétig, és akkor jön a bemutató, és a bemutató napján rájövök arra, hogy van külvilág, civil élet, kenyeret kell venni, számlát kell fizetni... Folyamatosan keresem az egyensúlyt, amivel ez megélhető.

A cikk először a Székelyhon napilap Liget című életmód-kiadványában jelent meg 2020. február 7-én.
0 HOZZÁSZÓLÁS
Rádió GaGa - Hallgassa itt!
 
 

A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.