Fotózásról, színházról és a párhuzamos Vásárhelyekről

Antal Erika 2018. április 26., 17:13 utolsó módosítás: 2018. április 26., 17:39

Vannak helyek, ahol vaknak érzi magát Bartis Attila marosvásárhelyi származású író, rendező és fotográfus, és vannak olyan helyek, ahol „lát”. Marosvásárhely ilyen hely, és mellette Jáva – a hely, ahol részben él. A sokoldalú művész A szigeteken című fotókiállítása most a marosvásárhelyi Kultúrpalota második emeleti kiállítótermében látható. 

Bartis Attila: amit én Vásárhelyen megélek, az nem nosztalgiáról szól Fotó: Haáz Vince

– Az utóbbi években többnyire Jáván, Indonéziában készült képekkel érkezett, de azt mondta, ezek nem dokumentarista felvételek, nem Jáváról láthatunk képeket. Mik ezek akkor valójában?
– Ezek a képek azért készültek, mert részben ott élek. De nem fényképezni mentem oda, egyszerűen folyamatosan nálam van a fényképezőgép, teljesen mindegy, hogy Budapesten vagyok, Jáván vagy Marosvásárhelyen. Nagyon szubjektív fotográfia ez, a képek nagy részéről nem lehet megmondani, hogy hol készültek, csak ha nincs valami leírás róluk, de nem is fontos. Két évet töltöttem Jáván, 2014-től errefelé és ebből az anyagból jelent meg márciusban Magyarországon egy meglehetősen nagyméretű album és annak az albumnak az anyagából nyílt egy kiállítás Budapesten a Fotóművészek Szövetségének épületében, a Mai Manó Házban, s ugyanannak az anyagnak egy másik része látható szeptemberig itt Marosvásárhelyen a Kultúrpalotában.

– Mi az, amit lefényképez?
– Teljesen változó. A világban lévő valamiféle egészen egyértelmű rendnek a meglátása és megtalálása talán a legfontosabb. Azt gondolom, hogy ez állandóan jelen van és amikor nem látjuk, akkor mi vagyunk rá vakok, sokszor én is.

– És sikerül lencsevégre kapni?
– Egészen kivételes pillanatokban igen. De ilyen kivételes pillanat ritkán adatik meg az embernek, tehát ilyen szempontból hasonlóképpen működik, mint az írás.

Az írással is az a helyzet, hogy vannak ilyen kivételes, nem is tudom, hogy nevezzem, tulajdonképpen ilyen kegyelmi pillanatok.

Nyilván én vagyok, úgy ahogy félórával azelőtt is én voltam és mikor befejezem a szöveget, akkor is én vagyok, de akkor ott volt valami olyan állapot, amiért tulajdonképpen mégiscsak hálás kell legyen az ember valakinek. És egy picit ez a helyzet a fotográfiával is, van, amikor potyára cipeli az ember magával a fényképezőgépet, mert vak marad, vakon közlekedik a világban. Vagy vannak helyek, ahol vak az ember.

Én például Budapesten vak vagyok, ha ott fényképezek, az már szinte csak belső térben történik. Kint az utcán vak vagyok. Látom, hogy Vásárhelyen nem vagyok vak.

Itt sikerült készítenem egy-két olyan képet az elmúlt években, amit nagyon fontosnak érzek. És ezt most nagyon halkan mondom, hogy ebben az albumban van egyetlen kép – itt nincs kiállítva a kép, csak Budapesten –, ahol gátlástalanul hazudtam, szóval van egy olyan kép, ami Marosvásárhelyen készült. És úgy került be az albumba, mintha Jáván fotóztam volna. Ennyi csalást, hazugságot megengedtem magamnak érzelmi okokból. Mert egyszerűen az a kép olyan mértékben kötődött a többi ottanihoz és számomra is annyira fontos volt ez a kapcsolat, hogy mondom, beraktam egy marosvásárhelyi képet is az albumba, mint jávait.

– El lehet árulni, hogy az a vásárhelyi kép hol készült?
– Az teljesen mindegy, mert nem lehetne felismerni, ráadásul nem is épületet ábrázol, nem azonosítható dolgot, hanem egy nagyon pillanatnyi valamit. 

Regényének kolozsvári bemutatóján Fotó: Rab Zoltán

– Milyen gyakran jár Vásárhelyre?
– Az utóbbi években éppen a munkák miatt sokkal többet voltam itthon, mint előtte. Előtte 1990-től errefelé nem telt el úgy év, hogy ne jöttem volna Vásárhelyre. De viszonylag rövid időt töltöttem itt, és annak megvolt a maga rituáléja tulajdonképpen.

– Ezek személyes látogatások voltak?
– Teljesen személyes volt. Én a marosvásárhelyi írókkal, költőkkel sokkal gyakrabban találkoztam például a frankfurti könyvvásáron, mint Vásárhelyen. Az egy nagyon zárt, hermetikus rendszer volt, egészen addig. amíg meg nem hívtak a színházba rendezni. Radu Afrim rendezte a Nyugalmat, én rendeztem a Rendezést, utána megjelent az új regénynek, a Végének a román fordítása, annak volt a bemutatója. Most egészen furcsa módon, a román könyvbemutatón ismerkedtem meg két nagyon szimpatikus román fiatalemberrel, akik irodalmat próbálnak bevinni a középiskolákba, és ők szerveztek meg egy beszélgetést a művészeti líceumban a diákokkal. 

– A Nyugalom című darabba mennyire volt lehetősége szerzőként beleszólni a regény színpadra állításakor?
– Teljes mértékben beleszólásom volt, és semmilyen mértékben. És ez a kettő egyszerre igaz. Nekem egyetlen kikötésem volt, mert ez ugye bizalomra is épül. És Afrimmal kapcsolatban nem voltak kételyeim. Eredetileg már tíz éve tervezi, hogy megrendezi, és miatta készült el az Anyám, Kleopátrának a fordítása, csak aztán nagyon sok minden miatt végül nem született meg az előadás. És amikor meghívták Vásárhelyre rendezni, akkor jutott eszébe, hogy itt a nagyszerű alkalom. Nekem egyetlen kérésem volt, hogy úgy garázdálkodik a szöveggel, ahogy akar, de idegen test ne kerüljön bele, olyan mondat, amelyet nem én írtam. Ez volt az egyetlen kikötésem. Ehhez természetesen tartotta is magát fenntartások nélkül. 

A rendezés című előadás sajtótájékoztatóján

– És A Rendezés? Mikor a szerző rendezi a saját művét?
– Az egy nagyon nagy esemény volt, az életem egyik legfontosabb története, amiért én nagyon hálás vagyok az itteni színház vezetőségének. Ennek a története – mert ez fontos, ez hozzátartozik – az úgy nézett ki, hogy amikor én először megnéztem Afrim rendezését Sepsiszentgyörgyön, utána a színház aulájában volt egy beszélgetés, és ott kiszaladt a számon egy mondat, hogy jó lenne egyszer majd tapasztalni, milyen színházat csinálni. És ez valahogy eljutott az érintettekhez, és pár héttel később felhívtak telefonon, hogy szeretnék, ha eljönnék a vásárhelyi színházba, hogy dolgozzunk együtt a színészekkel. Az eredeti terv – vagy legalábbis amire ők gondoltak – az az volt, hogy tartsunk egy workshopot pár héten keresztül. Ha születik valami, akkor abból biztos lesz egy egyestés előadás. És én nagyon ismerem a saját határaimat, egy ilyenfajta munka egy nagyon nagy improvizatív képességet kíván, ami belőlem teljesen hiányzik. Én kész anyaggal tudok dolgozni, annak az égadta világán semmiféle legitimitását nem éreztem, hogy én klasszikus darabhoz, egy más által írt szöveghez nyúljak hozzá, tehát hogy vannak tisztességes színházrendezők, akik megrendezik Shakespearet, Brechtet, bárkit, nekem nem ez a dolgom, én nem is erre vagyok kíváncsi.

Mert én arra vagyok kíváncsi, hogy az a mondat mondjuk, amit én munka közben itt bent, hátul hallok magamban, hogy az meg tud-e történni a valóságban, az a mondat kimondható-e úgy, azzal az intonációval egy színész által.

És ezért döntöttem vagy döntöttünk úgy, hogy egy már meglévő szöveghez nyúlok hozzá, és akkor már adódott automatikusan, hogy ebből bizony egy előadás lesz, egy rendes színházi produkció. Hogy milyen lett maga a produkció, annak a megítélése nyilvánvalóan nem az én dolgom, de az, hogy ez a munkafolyamat mennyit hozott az én életembe, milyen iskola volt, az nagyon fontos volt, és azt csakis én tudom megítélni. De nem arról szólt a történet, hogy akkor én most az írás és a fotográfia mellé színházrendezésre is át szeretnék nyergelni. 

– Vannak még olyan vásárhelyi emlékek, élmények, amelyeket még nem írt meg, de tervezi, hogy megírja?
– Egészen biztosan. Kimeríthetetlen. Az, ami az emberrel 14-15 éves koráig történik, különösen, ha egy olyan törés következik be utána, mint az én életemben, akkor ez teljesen nyilvánvaló módon kimeríthetetlen. Iszonyatosan hosszú idő telt el, amíg én eljutottam egyáltalán odáig, hogy olyan szöveget írjak például, aminek nem Vásárhely a helyszíne. A Nyugalom volt az első olyan szöveg, amelynek az alaphelyszíne Budapest, de abban is benne van Erdély. És ugyanígy a Végében, a legutóbbi regényben is benne van. 

„Ez volt az első olyan alkalom, amikor lett egy valóságos életem Vásárhelyen, és nem a régi támadt fel” Fotó: Haáz Vince

– Amikor vissza-visszajön, felerősödnek az emlékek? Érez valamiféle nosztalgiát?
– Az nem nosztalgia, bár semmi bajom a nosztalgiával vagy a giccsel, annak is megvan a nagyon pontos helye az életben meg a művészetekben. De az, amit én Vásárhelyen megélek egy-egy olyan alkalommal, amikor mondjuk egy rituális sétát végigjárok, a Köteles Sámuel utcát, ahonnan elmentünk, vagy a „Bulevárdot”, ahol születtem, ez nem nosztalgiáról szól, hanem sokkal inkább valamiféle régészeti munkáról. Meg nyilván az ember látja a változásokat, azokkal meg kell valamilyen módon küzdeni, különösen, hogy ha izolálódott az emberben az a világ. Én elmentem 1984. november 14-én, és 1990 január elejéig nem jöttem haza. Ez csak innen nézve hat év. De onnan nézve, mikor benne volt az ember, az egy örökkévalóság volt. Nem tudtuk a végét, hogy mi lesz, és ennek függvényében élte meg az ember ezt a hiányt is, és

akkor abból létrejött egy ilyen hermetikusan zárt világ, egy olyan Vásárhely, amely hiába ugyanezekből a téglákból épül, de nem azonos a valóságossal. merthogy időtlen.

A valóságosban meg zajlik az idő, zajlanak a történések. És akkor ezeket a változásokat meglátni, elfogadni, feldolgozni, egyáltalán tudomásul venni... Ilyen szempontból is nagyon fontos volt számomra ez a meghívás a színházba, ez volt az első olyan alkalom, amikor lett egy valóságos életem Vásárhelyen, és nem a régi támadt fel, hanem attól kezdve párhuzamosan létezett a kettő. Mert az ott maradt sértetlenül, és mellette elkezdődött egy más, ami a mindennapi életről szól, a munkáról, egy valóságos jelenlétről szól.

0 HOZZÁSZÓLÁS
Hallgassa online rádióinkat