Gáspárik Attila: otthon szándékosan tartom magam távol a színpadtól

– Ez egy tapasztalatcsere? Ahogy ismerem, nem csak a szerep miatt vállalta ezt a néhány hetet Szegeden.

– A kapcsolati tőke erősítése nagyon fontos számomra. Béres Attilával – akinek tanára is voltam – többször dolgoztam már együtt, most azt mondta: „Kellene nekem egy nagydarab, de jó mozgó tengerésznek való színész, rád gondoltam”. Így történt a megkeresés és én nagyon boldog vagyok, mert otthon szándékosan tartom magam távol a színpadtól. Nem szeretem, ha a dolgok összekeverednek, ha egy igazgató miatt fölakad a próba, mert az a sarokban valami papírokat tölt ki.

–  Ehhez képest vizsgaelőadásokon látjuk rendre szerepelni. A múltkor éppen lelőtték a színpadon a hallgatói.

– Az más, a hallgatóimért mindent megteszek.

Az én színészi karrierem most szünetel, fel van függesztve, amíg igazgató vagyok. A színházvezetői karrier pedig arról szól, hogy az ember egy ütőképes társulatot hozzon létre és azt eladja.

–  Nos, Szegeden színészi feladatot kapott. Milyen élmény magyarországi kollegákkal együtt dolgozni, próbálni egy színpadon lenni?

– Az ember önérzetét felpiszkálja a lehetőség, hogy a magyar színházművészet kitűnő képviselőivel játszhat. Évek óta nézem Elek Ferencet például, a Katona József Színház csúcsteljesítőjét, vagy ott van Zayzon Zsolt, aki hallgatónk volt, emlékszem, a felvételijén is ott voltam. Az ember szívesen megnézi, hogy a „gyárból kikerült termék” miként működik. De izgalmas Hernádi Judittal egy hónapig naponta találkozni és nézni, hogy egy szerephez miként közelít, vagy Bodrogi Gyulával, egy legendával beszélgetni. Olyan kevés a legenda, olyan kevés a mester, akire, ha ránéz az ember megnyugszik, hogy jó szakmát választott, van ebben perspektíva. Alföldi, a kiváló színész nekem példakép, hogy színházi menedzserként is meg tudta őrizni a művészi kvalitásait. Egy ilyen társaságban nem megbukni, már nagy teljesítmény, ami nekem erőt és önbizalmat ad ahhoz, hogy végezzem a dolgomat tovább. Az embert ambicionálja, hogy egy olyan közegben kell megnyilatkoznia, ahol nem ismerik, és újra kell bizonyítania. Be tudok-e jönni a színpadra, ki tudok-e menni onnan, rá tudok-e nézni a partneremre. Ez a hatalmas tér egy külön tanulmány számomra. Döbbenetes, hogy egy ekkora színpadon hogyan változik meg a színész hangja, kifejezése, mozgása. Olyan ez, mint mikor az ember a kisfiával a gyerekszobában focizgat, majd egyszer csak a Reál Madrid pályáján találja magát. Ez egy másik dimenzió. A színészt ez még harminc év utáni is ambicionálja. Ültünk a kulisszák mögött és Alföldi Róbert egyfolytában ezt mondogatta: „Ezt nem lehet megszokni”.

–  Említett Erdélyből Magyarországra áttelepült kollégákat, megérti őket, hogy nem maradtak a szülőföldön?

–  Mikor valaki kinövi a terepet, továbbmegy. Nincs mese. Fordított eseteket is tudok említeni, több magyarországi színész Erdélyben érzi jól magát, ott tud kiteljesedni. Nem alá vagy fölérendelt dolgok ezek. Természetes, hogy például Bányai Kelemen Barna egy adott pillanatban megért a váltásra, s hogy az élet éppen Szombathelyre, vagy Pestre szólította az egy dolog. Ahol lehetőség van a váltásra, ott kell megejteni azt. A hiteles jó művészek járjanak csak körbe, keressenek impulzusokat, különben eltunyulnak, kövérek lesznek, elbutulnak, inni, kaszinózni fognak és mindenféle hülyeséget csinálnak. Számomra nagyon fontos, hogy Béres Attila is azokból az impulzusokból jön, amiből én vagy Szikszai Rémusz, Zayzon Zsolt vagy Szőcs Artúr. És az erdélyiség nem csak abból áll, hogy archaikus hagyományőrző magyarságot próbálunk felmutatni. Ha én meg akarnám határozni az erdélyiségemet, akkor olyan neveket sorolnék, mint Dragomán György, Tompa Andrea, Bodor Ádám vagy a zenében Selmeczi György, Orbán Péter, Ligeti György, ezek mind erdélyiek. S aki Erdélyben maradt, annak sem árt a magyarországi produkciókat megnézni, részt venni valamelyikben. Nehogy a határon túli magányukba belefeledkezzünk.

– Mert úgy érzi, hogy ez a veszély fennáll. Lemaradást érzékel Erdélyben?

– Nem, de muszáj néha újra futóműveztetni magunkat. Hogy hatékonyak bírjunk maradni. Nem baj, ha ismerjük a magyarországi művészeket. Például láttam, hogyan lehet egy színész 84 évesen éhes a szakmájára. Bodrogi Gyulát hihetetlenül érdekelte minden, ő a mások próbáján is ott ült, kíváncsian nézte, mit csinálunk. Mint színházi vezető nagyon sokszor beleütköztem abba, hogy láttam, egy bizonyos kor után már nem motivált egy színész, Gyula bácsinál az ellenkezőjét tapasztaltam. Szerintem a menedzseren is múlik, hogy éhesen bírja-e tartani a színészt, hogy az idős korában is szeressen színpadra menni. De itt van például a fiatal Pálmai Anna, akitől szintén nagyon sokat tanultam. Láttam, hogy milyen határozott, kemény a fellépése, hogy milyen karakteres a hangképzése. Az egyetemeken a színésznőképzés még nehezebb, mint általában a színészképzés, ezért rájuk külön oda kell figyelni. Ez a mi egyetemünkön is fontos.

– Az erdélyi és a magyarországi színészképzésben mi a különbség? Másmilyen a két diploma presztízse?

– Azt hiszem elhanyagolható a különbség. A szerencsének akkora a jelentősége, hogy szinte mindegy, hol diplomázott a színész.

–  Úgy hírlik, a pesti egyetemen az a cél, hogy a hallgatót a tanárok minél inkább szétszedjék, aztán újra összerakják.

– Ez nálunk is így működött. Összetörték a hallgató egyéniségét, és aztán más szempontok szerint újraformázták. Ezzel én mélységesen nem értek egyet. Ez ugyanis arról szól, hogy a mester szobrot kíván faragni magának az utókor számára. Hogy a tanár a diákot az utódjává nemesíti. Jómagam tanárként az egyéniségtől jövök indulatba. Ha egy hallgatónak van egyénisége, akkor az akár raccsolhat is. Szerintem 2017-ben mást kell gondolni a színészetről, mint korábban. Például azt, hogy a színész ne végrehajtó legyen, hanem egy gondolkodó lény, társalkotója a rendezőnek.

–  A rendezőt ez nem zavarja a ma divatos „rendezői” színházban?

–  Én nem nagyon hiszek ebben a rendezői színházban. Az a rendező, aki a frusztrációit akarja megvalósítani, az menjen ki az ócskapiacra, vegyen négy darab fabábut, és a társaságukban valósítsa meg magát ügyesen. Amikor a bemutatón felmegy a függöny vagy kigyúl a fény, a rendező már sehol sincs, ott a színész áll négyszemközt a közönséggel, ott neki kell megoldania a saját feladatát.

– Milyennek találta a rendezést a Vízkeresztben?

– Azért szerettem ennek a produkciónak részese lenni, mert egy közös gondolkodásra hívott meg a rendező a nézőkkel együtt. Az előadás után nagyon hosszan és sokat beszélgettünk. Mikor Nádasdy Ádám, a mű fordítója meghallotta a szövegeinket, számára is új dimenziók nyíltak. A dalszövegek közül csak az epilógus származik Shakespeare-től, a többit Kovács Márton írta, és ő hozta a be a képbe a vulgáris dalokat és az ismert magyar nótákat is. Nádasdy ezeket nagyon szerette. Azt mondta, ezekkel a színház azt sugallja a nézőnek: „vigyázz, mert ez a történet itt van a másik utcában. Ennek te is részese vagy, most kacagsz rajta, de holnap talán veled történnek hasonló dolgok”.

– Magyarországra átruccanni egy feladatra jó kaland lehet, de hogy át is lehetne letelepülni, az sohasem fordult meg a fejében?

– Nem. Amikor megfordulhatott, akkor már túl késő volt. Az embert harminc fölött már nem fogadják be. Két embernek sikerült – Bács Ferencnek és Bencze Ferencnek –, hogy a tehetségének megfelelő karriert tudott Magyarországra települve fölépíteni. Én mindig jól érzem magam Erdélyben, rengeteg kihívást érzek még mindig abban, ahogy házról házra megy az ember, ahogy kapuról kapura veszi be a helyeket. Nem vágyom egyik magyarországi színházba sem, alkotókkal persze vágyom együtt dolgozni, színészként például Bagossy Lászlóval vagy Ascher Tamással.

– Mit gondol, igazgatóként mi a legfontosabb feladata?

–  Erős kemény művészeti vezető köré lehet színházat építeni. Kolozsváron ezt Tompa Gábor megcsinálta és Bocsárdi László is Sepsiszentgyörgyön. Mi Vásárhelyen más utat járunk, egy másik modellt próbáltuk ki. Nálunk a művészeti vezetés és a menedzselés külön szálon fut. Keresztes Attiláé a kemény következetes művészeti vezetés, és én foglalkozom a szervezéssel, menedzseléssel. Szerintem a művészeti vezetőnek ne legyen asztala az, ami elveszi az energiáját az alkotómunkától. Neki azt kell tudnia, hogy a Hamletben a hangsúlyt ide vagy oda tegye, de a szociális kérdésekkel vagy a mellékhelyiségek tisztaságával nem neki kell foglalkoznia. Úgy érzem, a mi munkamegosztásuk egy egészen jó kombináció. Én végül is színész vagyok, és az empátiám nagyon erős a kollégáimmal. Szilárd meggyőződésem –  s ezt a művészeti vezetőben is tudatosítani igyekszem –, hogy a néző a színészért jön a színházba. Nekem a színészek számára kell olyan körülményeket biztosítanom, hogy azok jól tudjanak teljesíteni.

–  Nem irigy egy kicsit rájuk? Azért az mégis csak egy csodás állapot, mikor a színész a színpadon áll és hatást gyakorol a nézőre, nem?

– Azért járok nyáron Szegedre! Négyezer ember előtt meghajlok, s azt mondom magamnak: „Te, ezt én még tudom! Akkor ez rendben van.”  Nem kell mindig mindent lefejelni.